Velem mindig történik valami…Kínos helyzetbe került egy régi ismerősöm Japánban. Szakmai úton vett részt. A protokollra alaposan kioktatták, azon túl persze, hogy egyáltalán miként tárgyaljon a japán féllel, ami olyasféle, mint a piaci alkudozás, csak hát japán módra. A tárgyaláson derekasan megállta a helyét, már-már teljesnek tűnhetett megelégedettsége, és akkor jött a kínos, furcsa helyzet. Már mindenkitől elköszönt, a megfelelő meghajlással, amikor sorra került a nagyfőnök, az, akitől minden függ, hogy végül is siker, vagy kudarc lesz tárgyalásuk végeredménye. A protokoll szerint meghajolt, természetesen nem nézve a főnök szemébe, csak fölpislantva a már előrehajolt helyzetből. Tartósan nem szabad a szemkontaktust tartani, csak annyira, hogy eldönthető legyen egy további meghajlás szükségessége. Barátom, ahogy elmesélte az esetet, attól tartott nem jön be az üzlet, odaveszik az egész út, ha nem hajol meg még egyszer. Fölpislantott tehát, és újból meghajolt, szigorúan véve az alapszabályt, meghajlás előtt ne nézz a partner szemébe, nem illik. Vélhetően a nagyfőnök is így gondolkodhatott, mert amikor másodszor meghajolt, és fölpislantott a nagyfőnök arcán halvány mosolyt vélt fölfedezni, amit a barátság jelének tulajdonított. Ezt alátámasztotta az a tény is, hogy a nagyfőnök, amikor kiegyenesedtek neki kezdett egy újabb meghajlásnak. Örömmel nyugtázta protokolltudását, a nagyfőnök kezdeményezése ösztönzőleg hatott rá, magabiztossá vált, és a fölegyenesedés után, már ennek megfelelően fogott neki az újabb meghajlásnak. Nem emlékezett arra pontosan hány alkalommal hajolt meg, mert a hajlongástól, figyelembe véve a kisebb jelentőségű tárgyalópartnerekkel elvégzetteket is, erősen fájni kezdett a dereka. Lesz, ami lesz, utolsó meghajlásuk alkalmával nem pislantott föl, és amikor nagy nehezen kiegyenesedett, tekintetével úgy, ahogy itthon erőteljes, férfias kézfogásnál illik, tekintetét rászegezte a nagyfőnökre, ha lehetséges lett volna át is szúrja, és állva maradt. A beosztottakon mintha a megnyugvás jelét vélte volna fölfedezni, kissé hátralépett, ezt is a protokollnak megfelelően kétlépésnyit, hátat fordított, és gyorsan, szinte futva távozott, vigyázva arra, nehogy visszanézzen, és még egyszer elkezdődjön az elbúcsúzási szertartás. Na, és mi lett az eredménye utazásodnak? Gondolhatod! Mit gondoljak? Két hét után érkezett meg a szerződéstervezet, a tárgyalás sikeres volt, de más írta alá, nem a nagyfőnök. A szerződés mellé csatolták, a nagyfőnök udvarias, mentegetőző, rövid levelét, barátságáról biztosított, jó egészséget kívánt, és még hozzáírta, hogy derékfájással kezelik az egyik klinikán. Tudod, a japánoknál nincs nyugdíj, mindenki életfogytig tartó hűséggel dolgozik vállalatánál, szabadságukat nem veszik ki, csak az indokolt betegséget akceptálja a cégvezetés, de tulajdonképpen azt sem veszik jó néven. És mikor veszik ki az összegyűjtött szabadságukat, kérdeztem csodálkozva. Én is utána érdeklődtem, a válasz az volt, hogy a haláluk előtt, mert pedánsak, precízek, a halálukat is számba veszik!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése