Velem mindig történik valami…Ott ült a titkárságon, a vendégek kis asztalkájánál, Valika kedves volt vele, mint mással is. Már túl volt a narancslén, a második kávén, de csak várakozott, a Főnök nem fogadta, ő reménykedett, hátha. Ezt bemenetelem előtt árulta el Valika, még hozzátéve, mit tegyen, ha egyszer a Főnök megmondta, nem akarja fogadni, és a Főnök azt is kérte, ezt ne közölje vele direkte, hanem csak érzékeltesse. Valika biztosan próbálkozott, ám amikor kijöttem még mindig ott ücsörgött a vendégasztalkánál. Már Valika sem beszélgetett vele, azok a munkatársai, akik előttem vagy utánam érkeztek, és sokan neki köszönhették előrejutásukat, a „lekezelésen” kívül szóba sem álltak vele, sietős dolgaikra hivatkozva. Nem így volt ez tizenöt évvel azelőtt, keresték a kegyeit, örültek, ha szóba állhattak vele, ha kívánta, mint a kutyák ugattak egy kiadós kártyás-ivós este után. Valika kérdően nézett rám, amikor másodszor is beléptem a titkárságra. Pista, nem érsz rá egy vacsorára velem, úgy tudom, itt alszol a vendégszobában, vagy foglalt már az estéd. Mikor találkozunk? Elmegyek érted vacsora előtt, pontos leszek. Szótlanul gyalogoltunk az étteremig. Az egyik üres boxban telepedtünk le. Nem kellett kérdeznem, de most, szokásától eltérően nem magáról beszélt. Volt munkatársait vette sorra, ugyan úgy, mint amikor engem kinevezett vezetőnek, és a megbízás átadásával egyidejűleg jellemrajzot adott róluk, hogy tudjam, kinél mire számíthatok. Neked kellett volna Vezérnek lenned! De Pista, én nem is pályáztam. Nem? Nem bizony, hiszen láthatod, kikkel dolgoztál együtt, ott ültél a titkárságon egész nap, senki sem vette a fáradságot, hogy az irodájáig elhívjon. Tudod, Hévízen teniszeztünk, röviddel a pályázatok benyújtása előtt. A János, a Béla, a Dini, a Guszti meg a Schmidt Jancsi. Jót játszottunk, aztán megfőztük a vacsorát, utána a szokásos kártyacsata, amit ketten kibiceltünk. Éjféltájt nekem estek, valljak végre színt.
Mondjam meg, pályázom, vagy sem, ők támogatni fognak, de azt is tudni akarják, hogy én kit támogatok. A teniszmeghívás ezek szerint nem volt véletlen, a megelőző években mindig októberben játszottuk le az évadzáró összecsapást.
A fiúk összebeszéltek, és színvallásra akarnak bírni. Nem fognak, eddig sem voltam a brancsban, most sem leszek. Azt válaszoltam, én magamat támogatom, Jancsit kivéve, eddig sem támogatottatok. A jókedv dühbe csapott át, reggel Béla korán távozott, mire összeszedtem magam Dini is elkészült, visszavisz Keszthelyre, ajánlotta. Nem szóltunk sokáig, nem szerettem volna a tegnapi dolgot visszaidézni, minek. Már megérkeztünk, kiszálláshoz forgolódtam, mikor elhangzott a bocsánatkérés a tegnapi estéért. Ne haragudjak, talán szabadabbra eresztette a kötőféket, a megengedetnél. Meglehet, nagy az esélyem, de nem fogok pályázni, a tegnapi este után pláne! Nem szeretnék azokkal az indulatokkal szembenézni, ami kijött belőletek, a vezetéshez társak is kellenek, és kell tudni nemet mondani. Kár, de igazad van. A Dini kiváló üzletigazgató volt, vállalatot vezetni kevés! Az utódom is ezért nem hozta maga mellé, ezért választott téged.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése