Velem mindig történik valami…Soha nem lett festőművész! Utoljára az Operaház díszletépítő csapatában dolgozott, mint festő és mázoló. Ő festette készre a díszleteket. Falakat, ajtókat, ablakokat és természetesen, ahogyan fogalmazott, végzett „művészi” munkát is. Nevezetesen a nagy lelógó vásznakra ő festette föl a díszlettervező által elkészített, kivetített diákat, a táj, a háttér ábrázolásához. Többnyire kész olaj vagy temperafestékkel dolgozott. Színt kikeverni nem volt lehetősége. Noha nem volt megelégedve a készen kapott festékek színárnyalataival, az idő mindig sürgette. Az előtte dolgozók az utolsó pillanatban adták át a terepet számára, sokszor éjszakázott emiatt, mert másnap, a délelőtti főpróbára, már mindennek kész kellett lenni. Elkísértem albérletébe, ott elkészítette az aznapi horoszkópomat, jobb híján saját horoszkópjai naprakészségével ütötte el szabadidejét. Már a maga számára sem festett, de megmutatta legutolsó alkotását. Új technikára tért át, farostlemezre dolgozott, vászonra, keretre nem tellett. A kábé negyvenszer hatvanas lemezen egy fasorféle látszott, a fák törzsei a lemez aljáig lenyúltak. Az egyforma barna, szinte farostlemezszínű, egyenes oszlopokon, fatörzseken, törzsenként más-más, de egyszínű, körformájú, festéknyomok alkották a lombkoronát. Mit szólsz hozzá, fordult hirtelen felém? Arcomba mélyesztette szemeit, és odaadóan várta szavaimat. Nem tudtam. mit tegyek. Mondjam meg az igazat, vagy mélyedjek el valamiféle műelemzésbe. Érdekes, ilyen fasort még nem láttam soha életemben, egyedi alkotás, a piros és a kék, illetve a sárga és az ibolya mintha a szivárvány színeit adnák. A zöld hiányzik, gondolom, szándékosan nem festettél zöldet. Észrevetted kiáltott föl boldogan, látod éppen ezt akartam a színekkel kifejezni! A képnek „Az Ősz” címet adtam. Balázzsal együtt jártunk elemibe és gimnáziumba. Gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, mert a szakkörön a rajztanár megdicsérte. Erre föl elhatározta, hogy festőművész lesz,
az Operaházban végezte! Igaz, hogy találkozásunk után egy évvel írt egy képeslapot Dél-Amerikából, azt nem írta hogyan jutott oda, aztán számomra nyoma veszett. Fiatal tehetségek zongoraestjét hallgattam nemrég. Balázs jutott eszembe, és a pedagógusok felelőssége-felelőtlensége. Az a finomra hangolt érzékenység, ami ahhoz szükséges, hogy ne dicsérjenek idő előtt, ne ítéljenek el idő előtt, várják ki azt a pillanatot, amikor már bátran kinyilváníthatják „őszinte” véleményüket. Addig csak maradjon a szorgalom, amiből sosem elég. A régi Liszt Teremben, az ifjú Ránki Dezső nagysikerű estje után, pár nap különbséggel, egy valamivel idősebb fiatal, biztos technikai tudást kívánó műsorral lépett föl. A közönség vájt-fülű volt, elmaradt a fergeteges sikerre jellemző vastaps. Másnap Szekszárdon kellett volna föllépnie, de az előadás elmaradt. A fiatalember öngyilkos lett. Búcsúlevele a saját elvárásait teljesíteni nem tudó, a Ránki Dezső zeneiségét elérni nem tudó művész vallomása volt. Tette mögött lehet túlérzékenység, vagy el nem mondott őszinte kritika.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése