Velem mindig történik valami…A Mohácsi úton jártunk, amikor összerogyott az autója. Én előtte haladtam, mert nem ismerte az utat. Kisújbányára mentünk, ott adtam neki szállást, amíg a felesége a kórházban lesz. Pár hét az egész, neki megfelel ott is, majd időnként meglátogatja asszonyát. Gergelyék Erdélyből érkeztek pár nappal az előtt, hogy a kocsija összerogyott. Felesége súlyos csípőizületi betegséggel került Pécsre, protézis beültetést hajtanak végre mindkét csípőjén. Először az egyik, majd a másik csípőt kell műteni. Nem egy- két hét lesz az, hanem több hónap, gondoltam. Kocsijából, egy öreg, elhasznált Dacia-ból rakodtuk át kevéske holmiját az én autómba. Nem sok cókmókkal indultak Pécsre, feleségének teljes ellátása lesz a klinikán, Gergely pedig beéri kevéssel is. Élelme talán néhány napra elegendő, de majd boldogul ő Kisújbányán, mondogatta. Pár napig kapott átmeneti szállást, mire hozzám jutott esetük híre. Kisújbányára télen ritkán járunk ki, szabad a házunk, és Agátz Józsi bácsi állandóan kinn van, lesz társa is, ha rászorul. Józsi bácsinál van a telefonfülke kulcsa is, érdeklődhet felesége állapota felől. Kivittem Gergelyt, megmutattam mi hol található, és megígértem, hogy a hét végén meglátogatom, viszek elemózsiát is. A cég gépjárműveseit kértem segítsenek, tegyenek valamit Gergely járműjével, kinn áll a Mohácsi úton, nagyjából a hűtőjavító kisiparos háza közelében, ő felügyeli a járművet az elszállításig.
A hét szombatján, amikor meglátogattam Gergelyt, már összeismerkedett Józsi bácsival, az estéket nála töltötte, aludni tért vissza a házunkba. Éreztem, nem gyújtott be az olajkályhába. A magával hozott csergetakaró megőrzi a meleget, nem akarja az olajamat sem fogyasztani, vélekedtem. Nincs még hideg, és egyébként is ők hozzászoktak a hideghez, otthon sem fűtenek be a szobába, úgy vészelik át a sokkal hidegebb hegyvidéki teleket. Mit tudnék segíteni, ha már itt vagyok, kérdezte. Drótkerítésünket nyáron újítottam föl, ha hozzáfűzi köröskörül a tartóhuzalhoz a drótkerítést, az jól jönne. Ez legyen hát a segítség!
Átadtam a magammal hozott konzerveket, kenyeret, meg még sok egyebet. Ha a kenyér elfogy Óbányáig kell csak mennie, ott mindig kap frisset, meg akkor Józsi bácsinak is tud adni belőle. Mikor akarja a feleségét látni, kérdeztem, mert akkor kijövök magáért. Majd, ha teljesen rendbejött! Ennyi volt a válasz. Megértettem, és magára hagytam. Valóban beletelt két hónapba, mire Gergely felesége szállítható állapotba került az operációk után. Mondhatnám szerencsére, mert a gépjárműves kollégáktól hallott beszámolókból megtudtam, hogy az öreg Dacia rettenetes állapotban volt, csoda, hogy egyáltalán elmertek indulni a majd ezer kilométeres útra. Kollégáim majd mindent kicseréltek a járművön, új gumikat is kapott, levizsgáztatták. Gergely megköszönt mindent, majd jönnek kontrollra, meghálálja, amit értük tettünk. Akkor láttuk őket utoljára, lehet, hogy itt voltak újfent Pécsett, lehet, hogy nem. Mindannyian örültünk, hogy segíthettünk, és máig reméljük, Gergelyék jól vannak.
Benzinkutas
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 30.
Velem mindig történik valami…Most múlt hetven éves, és még mindig dolgozik.
Benzinkutas volt világ életében, képzettsége csak annyi, amennyit egy benzinkutasnak tudnia kell.
Pénzt számolni a kimért üzemanyag után, kasszát készíteni naponta, megnézni a tartályokba ledugott alumíniumpálcákon az osztásokat, az osztásokon lévő számokhoz egy táblázatból hozzárendelni a mennyiséget, felügyelni a szállítókocsit, ügyelni a tűzvédelmi előírások betartására, rendreutasítani a rendetleneket, ne szökjenek meg a fizetés elől, és az átvett pénzből leválasztani a borravalót, ami után semmiféle járulékot nem kell fizetni, megy a saját zsebbe. Komoly felelősségteljes munka, nem vitatható.
Utcát sepregetett éppen, megkérdeztem mikor kerékpározott utoljára, rég nem láttam előttünk elhúzni. Tegnap, csak a TV toronyhoz kerekeztem föl, meg vissza. És Orfü, mikor viszel el magaddal. Az nem megy, mert nem bírod a tempót. Nem szeretek olyanokkal menni, akikre várni kell.
Na és a meló, kérdeztem az utcaseprésre, de mint kiderült, nem arra válaszolt.
Te azt nem végeznéd el, nem csinálnád, megalázónak tartanád. Az iratokat viszem a postára, napközben meg a rendrakás a dolgom a kútnál. Javarészt sepregetés, az eldobott szemét összeszedése, meg a kutak tisztogatása.
Nem tudom, miből gondolod, de való igaz, inkább szellemi munkát végzek szívesebben, egész életemben abból éltem meg.
Aztán a nyugdíjad is magasabb, mint az enyém!
Nem tudtam fölfogni, hogyan kanyarodott a nyugdíjhoz a gondolata, de rögtön hozzátette, az övé hetvenezer, az enyém meg biztosan többszöröse az övének.
Andor, és a mostani munkádért nem kapsz valamit, éspedig kézbe! Van hatalmas családi házad, autót tartasz fenn, a gyerekeidnek ugyanúgy, mint magatoknak beszerzed olcsóbban a benzint meg az élelmiszereket, mint más emberfia, az ismerőseid révén. Semmiféle gyógyszert nem szedsz, feleséged is, gyermekeid is egészségesek, mi a fene bajod van a világgal.
Amikor a felesége szóba került, ismét rázendített: A feleséged nyugdíja is magasabb, mint Zsuzsié.
Egyszer már dicsekedett avval, hogy nem örököltek semmit, saját maguk erejéből építették a házukat, a gyerekekét is. Mi másból szedték össze a házakra valót, ha nem a borravalókból, az ismerősök segítségét is igénybe véve, rövid idő alatt?
Andor elégedetlen a világgal, pedig elégedett lehetne, ami az anyagiakat illeti.
Valami más azonban hiányzik, és hetven éves koráig úgy látszik ez a hiány, a megpróbáltatás, még nem érte el. Nem kívánom, de egy átmeneti, kicsi „hiány” talán nem ártana neki.
Barátságosan elköszöntem, és ott hagytam.
Benzinkutas volt világ életében, képzettsége csak annyi, amennyit egy benzinkutasnak tudnia kell.
Pénzt számolni a kimért üzemanyag után, kasszát készíteni naponta, megnézni a tartályokba ledugott alumíniumpálcákon az osztásokat, az osztásokon lévő számokhoz egy táblázatból hozzárendelni a mennyiséget, felügyelni a szállítókocsit, ügyelni a tűzvédelmi előírások betartására, rendreutasítani a rendetleneket, ne szökjenek meg a fizetés elől, és az átvett pénzből leválasztani a borravalót, ami után semmiféle járulékot nem kell fizetni, megy a saját zsebbe. Komoly felelősségteljes munka, nem vitatható.
Utcát sepregetett éppen, megkérdeztem mikor kerékpározott utoljára, rég nem láttam előttünk elhúzni. Tegnap, csak a TV toronyhoz kerekeztem föl, meg vissza. És Orfü, mikor viszel el magaddal. Az nem megy, mert nem bírod a tempót. Nem szeretek olyanokkal menni, akikre várni kell.
Na és a meló, kérdeztem az utcaseprésre, de mint kiderült, nem arra válaszolt.
Te azt nem végeznéd el, nem csinálnád, megalázónak tartanád. Az iratokat viszem a postára, napközben meg a rendrakás a dolgom a kútnál. Javarészt sepregetés, az eldobott szemét összeszedése, meg a kutak tisztogatása.
Nem tudom, miből gondolod, de való igaz, inkább szellemi munkát végzek szívesebben, egész életemben abból éltem meg.
Aztán a nyugdíjad is magasabb, mint az enyém!
Nem tudtam fölfogni, hogyan kanyarodott a nyugdíjhoz a gondolata, de rögtön hozzátette, az övé hetvenezer, az enyém meg biztosan többszöröse az övének.
Andor, és a mostani munkádért nem kapsz valamit, éspedig kézbe! Van hatalmas családi házad, autót tartasz fenn, a gyerekeidnek ugyanúgy, mint magatoknak beszerzed olcsóbban a benzint meg az élelmiszereket, mint más emberfia, az ismerőseid révén. Semmiféle gyógyszert nem szedsz, feleséged is, gyermekeid is egészségesek, mi a fene bajod van a világgal.
Amikor a felesége szóba került, ismét rázendített: A feleséged nyugdíja is magasabb, mint Zsuzsié.
Egyszer már dicsekedett avval, hogy nem örököltek semmit, saját maguk erejéből építették a házukat, a gyerekekét is. Mi másból szedték össze a házakra valót, ha nem a borravalókból, az ismerősök segítségét is igénybe véve, rövid idő alatt?
Andor elégedetlen a világgal, pedig elégedett lehetne, ami az anyagiakat illeti.
Valami más azonban hiányzik, és hetven éves koráig úgy látszik ez a hiány, a megpróbáltatás, még nem érte el. Nem kívánom, de egy átmeneti, kicsi „hiány” talán nem ártana neki.
Barátságosan elköszöntem, és ott hagytam.
Kapcsolatok
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 29.
Vele mindig történik valami...Ma kerestem negyvenezer forintot. Nem úgy, hogy kaptam, hanem úgy, hogy nem kell fizetnem. Elmaradt kiadásnak lehetne nevezni, ha közgazdasági „terminus technicus”-t használnék.
Bizonyos szolgáltatást igénybe vettem, jóhiszeműen és elég sok ideig, amiért jogosan számlázták ki a negyvenezer forintot. Az informális kapcsolat segített. Meg kell keresni azt az egyént a szervezetnél, aki intézkedni tud úgy, hogy senkit ne érjen kár. A szolgáltatót sem, és a szolgáltatást igénybevevőt sem. Nem kiskapuról van tehát szó, hanem olyan megoldásról, ami tulajdonképpen megengedett, mint szolgáltatási lehetőség, csak szegény ügyfél nem élt a megengedett lehetőséggel. Nagyon egyszerű, csupán hozzáállás kérdése a megoldás. Persze a személyes ismeretség elkerülhetetlen föltétele a megfelelő hozzáállásnak. Így kellene valahogy ügyleteket intézni!
Aladár ismerősöm mindig a fejnél kezdte a hasonló esetek intézését. Először a vezérigazgatóhoz kell menni, hajtogatta, vagy a klinikavezető professzorhoz. Majd ők utasítást adnak, és a többi végrehajtja utasításukat.
Bizton tudom nem ez a megoldás, már csak abból kifolyólag is, hogy Aladár többször panaszkodott, az általa preferált megoldás bonyodalmas voltára.
A professzor átadta a feladatot az alatta lévőnek, akit időegyeztetés után megkeresve, szomorúan vette tudomásul a hosszas elnézéskérést, nevezetesen, hogy az illető nem lesz itthon, így helyette más fogja ügyét lerendezni. Általában fölháborodva kérte számon ügyének ilyen alakulását, ám a professzorismerős őelőtte, fülének hallatára, hívta föl alárendeltjét, és minden kezdődött elölről!
Bonyolult felépítésű nagyvállalatok esetében ugyancsak személytelenné válik az ügy, előbb-utóbb az egyeztetéseknél összeakadunk a géphanggal, ami nem ismer pardont, rögzít minden beszélgetést, utasít, és nyomógombokat keresgélve, nyomogatva eljutunk az illetéktelenhez, és minden kezdődik elölről.
Jómagam a fordított utat ajánlottam mindenkinek, ha hozzám fordult tanácsért.
A legmegfelelőbb ügyintézés persze az, ha kettő, vagy akár több szintet ugrik az ügyfél fölfelé, és ügye ily módon az ügyintézés labirintusába kerül, amivel, ha mást nem is, de időt lehet nyerni. Persze mindent írásban rögzítve, és megkérdőjelezhetetlen adminisztrációval körítve folytatandó le az ügyintézés. Lehet Brüsszellel kezdeni, aztán az államelnökkel, a felügyeleti hatósággal, hatóságokkal folytatni.
Eltelhetnek hónapok, esetleg évek, közben átszervezik a céget, az adatok pontatlanokká válnak, elvesznek, és az ügy abbamarad. Új lapokkal lehet kezdeni a játékot elölről. Aki mindezt végigviszi, annak természetesen sok türelemre és időre van szüksége.
Maradjunk tehát a személyes kapcsolatok szintjén. A kapcsolatok, ha kölcsönösek, igazi barátságot eredményezhetnek, mely barátság ápolása eminens kötelesség.
Bizonyos szolgáltatást igénybe vettem, jóhiszeműen és elég sok ideig, amiért jogosan számlázták ki a negyvenezer forintot. Az informális kapcsolat segített. Meg kell keresni azt az egyént a szervezetnél, aki intézkedni tud úgy, hogy senkit ne érjen kár. A szolgáltatót sem, és a szolgáltatást igénybevevőt sem. Nem kiskapuról van tehát szó, hanem olyan megoldásról, ami tulajdonképpen megengedett, mint szolgáltatási lehetőség, csak szegény ügyfél nem élt a megengedett lehetőséggel. Nagyon egyszerű, csupán hozzáállás kérdése a megoldás. Persze a személyes ismeretség elkerülhetetlen föltétele a megfelelő hozzáállásnak. Így kellene valahogy ügyleteket intézni!
Aladár ismerősöm mindig a fejnél kezdte a hasonló esetek intézését. Először a vezérigazgatóhoz kell menni, hajtogatta, vagy a klinikavezető professzorhoz. Majd ők utasítást adnak, és a többi végrehajtja utasításukat.
Bizton tudom nem ez a megoldás, már csak abból kifolyólag is, hogy Aladár többször panaszkodott, az általa preferált megoldás bonyodalmas voltára.
A professzor átadta a feladatot az alatta lévőnek, akit időegyeztetés után megkeresve, szomorúan vette tudomásul a hosszas elnézéskérést, nevezetesen, hogy az illető nem lesz itthon, így helyette más fogja ügyét lerendezni. Általában fölháborodva kérte számon ügyének ilyen alakulását, ám a professzorismerős őelőtte, fülének hallatára, hívta föl alárendeltjét, és minden kezdődött elölről!
Bonyolult felépítésű nagyvállalatok esetében ugyancsak személytelenné válik az ügy, előbb-utóbb az egyeztetéseknél összeakadunk a géphanggal, ami nem ismer pardont, rögzít minden beszélgetést, utasít, és nyomógombokat keresgélve, nyomogatva eljutunk az illetéktelenhez, és minden kezdődik elölről.
Jómagam a fordított utat ajánlottam mindenkinek, ha hozzám fordult tanácsért.
A legmegfelelőbb ügyintézés persze az, ha kettő, vagy akár több szintet ugrik az ügyfél fölfelé, és ügye ily módon az ügyintézés labirintusába kerül, amivel, ha mást nem is, de időt lehet nyerni. Persze mindent írásban rögzítve, és megkérdőjelezhetetlen adminisztrációval körítve folytatandó le az ügyintézés. Lehet Brüsszellel kezdeni, aztán az államelnökkel, a felügyeleti hatósággal, hatóságokkal folytatni.
Eltelhetnek hónapok, esetleg évek, közben átszervezik a céget, az adatok pontatlanokká válnak, elvesznek, és az ügy abbamarad. Új lapokkal lehet kezdeni a játékot elölről. Aki mindezt végigviszi, annak természetesen sok türelemre és időre van szüksége.
Maradjunk tehát a személyes kapcsolatok szintjén. A kapcsolatok, ha kölcsönösek, igazi barátságot eredményezhetnek, mely barátság ápolása eminens kötelesség.
Őrző-védő
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 28.
Velem mindig történik valami…Bementem volna az üzletbe, de egy őrző-védő az utamat állta. Némi humorral kérdezetem tőle, hogy csak a testén átjuthatok be?
Humorom nem talált megértésre. Mellette kellett bepréselnem magam az üzletbe. Igen ám, de amikor átléptem az ellenőrző sávot egy csipogás hallatszott, az őr utánam lépett, és megállított. Mutassa szatyrát szólított föl. Meg is tettem, teljes nyugalommal, hiszen most jöttem vásárolni, nálam nem talál semmi jogtalanul elvitt holmit.
Már majdnem rávett arra, hogy vonuljak vele valahová hátra. Erre nem voltam hajlandó, hallottam olyan esetről, hogy a hátravitt vevőt jól elnáspágolták, még mielőtt a rendőröket értesítették volna. A sértett támadott, válaszolják ilyenkor, és a jegyzőkönyvekbe is ez kerül be.
Rávettem hát az őrző-védőt, hogy tegyen velem egy próbát, kimegyek, aztán újból belépek az üzletbe. Ráállt. Amikor ismét átléptem az ellenőrző sávot ismét halottuk a csipogást. Úgy látszik csipogósra van állítva, annál csipog, aki nem gyanús, aki pedig igen, annál néma marad, viccelődtem újból. Vagy talán fémdetektoros vizsgálóegységet állítottak üzembe?
Valóban most javították az ellenőrző sávot, azért figyelünk fokozottabban, enyhült az őrző-védő hangja. Nézzük meg, hogy mi okozhatja a gép működésbe jöttét, javasoltam.
A fémpénzekre nem jelzett a berendezés más, pedig nem volt nálam a vászonból készült szatyron kívül. Talán a szandálom, merült föl bennem a kérdés, azt nemrég vettem a METRO-ban.
Levetettem, és átdugtam a láthatatlan falon. És csodát láttunk, a berendezés csipogott.
Az őrző-védő alaposan szemügyre vette szandálomat, és észrevette a kis fekete műanyag csíkot, amelyet a szandál vásárlásakor úgy látszik nem hatástalanítottak.
Csak nem fog rám gyanakodni, kérdeztem kis ijedtséggel?
Tudja, előfordul az ilyesmi, most azért szedjük le a szandálról ezt a vackot, nehogy máshol is fönnakadjon a szűrőn! Igen, szedjük le!
Őrző-védőm barátságossá vált, mesélni kezdte, mi minden fordul elő munkája során. Állandóan figyelniük kellene, de ki bírja a sok vásárlót egyszerre figyelni.
Az elmúlt héten például egy sorozatlopót leplezett le, aki a legkiválóbb minőségű skót viszkit rejtette a kabátjába. Az illető csak azért lett föltűnő, mert nyáron, a nagy melegben kevesen viselnek kabátot. A vallatásnál aztán elmondta a tettes, hogy a szomszédban működő bártulajdonosnak szállított rendszeresen jó minőségű italokat, ő nem iszik soha töményet, és ezt igazolni is tudta ismerősei által. Mi lett a sorozatlopó sorsa, nem firtattam.
Bementem az üzletbe, nézelődtem, és kimenetelkor óvatosan távoztam.
Minden rendben találtatott!
Humorom nem talált megértésre. Mellette kellett bepréselnem magam az üzletbe. Igen ám, de amikor átléptem az ellenőrző sávot egy csipogás hallatszott, az őr utánam lépett, és megállított. Mutassa szatyrát szólított föl. Meg is tettem, teljes nyugalommal, hiszen most jöttem vásárolni, nálam nem talál semmi jogtalanul elvitt holmit.
Már majdnem rávett arra, hogy vonuljak vele valahová hátra. Erre nem voltam hajlandó, hallottam olyan esetről, hogy a hátravitt vevőt jól elnáspágolták, még mielőtt a rendőröket értesítették volna. A sértett támadott, válaszolják ilyenkor, és a jegyzőkönyvekbe is ez kerül be.
Rávettem hát az őrző-védőt, hogy tegyen velem egy próbát, kimegyek, aztán újból belépek az üzletbe. Ráállt. Amikor ismét átléptem az ellenőrző sávot ismét halottuk a csipogást. Úgy látszik csipogósra van állítva, annál csipog, aki nem gyanús, aki pedig igen, annál néma marad, viccelődtem újból. Vagy talán fémdetektoros vizsgálóegységet állítottak üzembe?
Valóban most javították az ellenőrző sávot, azért figyelünk fokozottabban, enyhült az őrző-védő hangja. Nézzük meg, hogy mi okozhatja a gép működésbe jöttét, javasoltam.
A fémpénzekre nem jelzett a berendezés más, pedig nem volt nálam a vászonból készült szatyron kívül. Talán a szandálom, merült föl bennem a kérdés, azt nemrég vettem a METRO-ban.
Levetettem, és átdugtam a láthatatlan falon. És csodát láttunk, a berendezés csipogott.
Az őrző-védő alaposan szemügyre vette szandálomat, és észrevette a kis fekete műanyag csíkot, amelyet a szandál vásárlásakor úgy látszik nem hatástalanítottak.
Csak nem fog rám gyanakodni, kérdeztem kis ijedtséggel?
Tudja, előfordul az ilyesmi, most azért szedjük le a szandálról ezt a vackot, nehogy máshol is fönnakadjon a szűrőn! Igen, szedjük le!
Őrző-védőm barátságossá vált, mesélni kezdte, mi minden fordul elő munkája során. Állandóan figyelniük kellene, de ki bírja a sok vásárlót egyszerre figyelni.
Az elmúlt héten például egy sorozatlopót leplezett le, aki a legkiválóbb minőségű skót viszkit rejtette a kabátjába. Az illető csak azért lett föltűnő, mert nyáron, a nagy melegben kevesen viselnek kabátot. A vallatásnál aztán elmondta a tettes, hogy a szomszédban működő bártulajdonosnak szállított rendszeresen jó minőségű italokat, ő nem iszik soha töményet, és ezt igazolni is tudta ismerősei által. Mi lett a sorozatlopó sorsa, nem firtattam.
Bementem az üzletbe, nézelődtem, és kimenetelkor óvatosan távoztam.
Minden rendben találtatott!
Kutyahalál
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 27.
Velem mindig történik valami… Integettek az egyik autóból, utánafordultam, Norbi volt az. Nemrég ismerkedtünk össze a fiam révén. Együtt modelleznek.
Autó,- repülőmodelleket építenek meg, és távirányítóval csodálnivaló mutatványokra képesek a kis gépekkel. Norbi modellversenyekre jár, ahová magával viszi nagy, fekete, tiszteletet parancsoló kutyusát is.
Amikor először találkoztunk, az egyik újonnan beszerzett autómodellt építették fiammal együtt Norbiéknál. Házuk a hegytetőn, a szó szoros értelmében véve egyedülálló, mert körülöttük csak jóval lejjebb helyezkednek el a szomszéd házak. A kutya szeretete azonban nem a szükséges házőrzési feladatok jó ellátásból fakadt, hanem még gyerekkorból. Akárcsak nálunk.
A mi kutyusunk szerelemgyerek volt, törzskönyvezett anya és apa származéka, csakhogy az anya angol, az apa, pedig amerikai spániel fajtához tatozott. A szülők, nagyszülők és további ősök több CACIDOS díjak tulajdonosai. A mi kutyusunkat is törzskönyvezték, nagyon szép nevet kapott. Nádimanó Algernonnak nevezte el a tenyésztő. Amikor kiderült a valóság, hogy keveredés történt, és Nádimanó Algernon bastard fajta, a törzskönyvet visszavonták, de Nádimanó Algernon ennek ellenére nagyon szép kutyussá fejlődött.
Panelkutyuskénk kezdte életét, és kóbor kutyaként fejezte be.
Elmeséltem Norbinak mennyire szerettük a hívónévként Aldzsinak keresztelt kutyusunkat, és azt is, hogy milyen szomorú véget ért.
Egy autó gázolta el több évvel ezelőtt. Elkóborolt. Máskor is megtette, de mindig visszajött a nyitva hagyott kapun át. Az utolsó alkalommal hiába vártuk, többórás keresés után föladtam a reményt, lemondtam Aldzsiról.
Aztán még egyszer elindultam keresésére, ezúttal jó messzire is elmentem, és megláttam Aldzsit egy éjjel-nappal és vasárnap is nyitva tartó kisbolt előtt. A bolt tulajdonosa már riasztotta a zöldkeresztes mentőautót mire én odaértem.
Megérkezett a mentő, kutyusom még élt. A diagnózis: nyakcsigolyatörés! Mit lehet tenni, kérdeztem, bár sejtettem a választ. Hát jó! Odatartottam kezem Aldzsi arcához, megsimogattam, hálásan tekintett rám, lassan elhomályosult a szeme, egy pillanat múlva kiszállt belőle az élet. Sirattam, mire észbe kaptam a zöldkeresztes autó már elment, elvitte kutyusomat, ki tudja hová.
Négy évvel ezelőtt, vasárnap történt az eset, tizenegy és tizenkettő között, egy száguldó Suzuki ütötte el, én utasítottam rendre mondta hirtelen Norbi.
Az illető leállt balhézni, hogy kártérítést kér, megvárja, amíg a kutya tulajdonosa ideér, és jól megmondja a magáét. Mivel láttam az esetet, és azt is, hogy az új Suzuki legalább nyolcvannal hasított, meg tudott volna állni, ha rendesen közlekedik, hát eligazítottam, aztán elhúzott a pasas, tette még hozzá dühösen.
Így ért véget Aldzsi élete. A Lelkiismeret azóta is gyötör, miért nem vártam meg, amíg visszatér, mielőtt útnak indultam volna az istentiszteletre.
Autó,- repülőmodelleket építenek meg, és távirányítóval csodálnivaló mutatványokra képesek a kis gépekkel. Norbi modellversenyekre jár, ahová magával viszi nagy, fekete, tiszteletet parancsoló kutyusát is.
Amikor először találkoztunk, az egyik újonnan beszerzett autómodellt építették fiammal együtt Norbiéknál. Házuk a hegytetőn, a szó szoros értelmében véve egyedülálló, mert körülöttük csak jóval lejjebb helyezkednek el a szomszéd házak. A kutya szeretete azonban nem a szükséges házőrzési feladatok jó ellátásból fakadt, hanem még gyerekkorból. Akárcsak nálunk.
A mi kutyusunk szerelemgyerek volt, törzskönyvezett anya és apa származéka, csakhogy az anya angol, az apa, pedig amerikai spániel fajtához tatozott. A szülők, nagyszülők és további ősök több CACIDOS díjak tulajdonosai. A mi kutyusunkat is törzskönyvezték, nagyon szép nevet kapott. Nádimanó Algernonnak nevezte el a tenyésztő. Amikor kiderült a valóság, hogy keveredés történt, és Nádimanó Algernon bastard fajta, a törzskönyvet visszavonták, de Nádimanó Algernon ennek ellenére nagyon szép kutyussá fejlődött.
Panelkutyuskénk kezdte életét, és kóbor kutyaként fejezte be.
Elmeséltem Norbinak mennyire szerettük a hívónévként Aldzsinak keresztelt kutyusunkat, és azt is, hogy milyen szomorú véget ért.
Egy autó gázolta el több évvel ezelőtt. Elkóborolt. Máskor is megtette, de mindig visszajött a nyitva hagyott kapun át. Az utolsó alkalommal hiába vártuk, többórás keresés után föladtam a reményt, lemondtam Aldzsiról.
Aztán még egyszer elindultam keresésére, ezúttal jó messzire is elmentem, és megláttam Aldzsit egy éjjel-nappal és vasárnap is nyitva tartó kisbolt előtt. A bolt tulajdonosa már riasztotta a zöldkeresztes mentőautót mire én odaértem.
Megérkezett a mentő, kutyusom még élt. A diagnózis: nyakcsigolyatörés! Mit lehet tenni, kérdeztem, bár sejtettem a választ. Hát jó! Odatartottam kezem Aldzsi arcához, megsimogattam, hálásan tekintett rám, lassan elhomályosult a szeme, egy pillanat múlva kiszállt belőle az élet. Sirattam, mire észbe kaptam a zöldkeresztes autó már elment, elvitte kutyusomat, ki tudja hová.
Négy évvel ezelőtt, vasárnap történt az eset, tizenegy és tizenkettő között, egy száguldó Suzuki ütötte el, én utasítottam rendre mondta hirtelen Norbi.
Az illető leállt balhézni, hogy kártérítést kér, megvárja, amíg a kutya tulajdonosa ideér, és jól megmondja a magáét. Mivel láttam az esetet, és azt is, hogy az új Suzuki legalább nyolcvannal hasított, meg tudott volna állni, ha rendesen közlekedik, hát eligazítottam, aztán elhúzott a pasas, tette még hozzá dühösen.
Így ért véget Aldzsi élete. A Lelkiismeret azóta is gyötör, miért nem vártam meg, amíg visszatér, mielőtt útnak indultam volna az istentiszteletre.
Esőrengeteg
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 26.
Velem mindig történik valami…Nem esik az eső rendesen, bárcsak esne, kívánják az esővárók. Maradjon szép napos az idő, vélekednek a nyaralók. A meteorológusok nagy valószínűséggel, meggyőzően tudatják a hallgatókkal, a nézőkkel, lesz eső, vagy még várni kell rá. Aztán vagy eltalálják, vagy nem, az idő úgy alakul, ahogyan a Természet akarja. Ki vagyunk szolgáltatva, pedig nagyon sokat tudunk, teszünk az időjárás alakítása érdekében is.
Kisújbányán, az ott lakóknak nem szólt a rádiókészülék, így nem hallották az előrejelzéseket, nem mutatta a TV, így nem látták a felhőket az égből. Tudták azonban, teljes bizonyossággal, ha a nagy hegy felől közelít a sötétség, akkor lesz haddelhadd.
Hétvégeken szomszédommal szépítgettük házunkat. Sándor bátyám rengeteg dolgot ismert, amit egy tönkrement falusi ház felújításához tudni kellett. Mindig megfogadtam tanításait, csak jól jártam velük.
Az időjárás alakulásáról is voltak ismeretei, de Kisújbánya egészen más volt, mint az alföld, itt tanácstalan volt ő is.
A nagy hegy felől kezdett sötétedni az ég, mi nem vettük észre, tennivalónk lefoglalta figyelmünket. Amikor cseperegni kezdett az eső, akkor néztünk körül, de azt elképzelni nem tudtuk mi következik.
Éjjeli sötétség váltotta föl a nappalt, hatalmas villámok cikáztak a felhők között, és csaptak le a földre, lassan, hatalmas esőcseppek hulltak alá. Nemsokára kitört a vihar. Behúzódtunk a gangra, onnan néztük, mint válik hömpölygő folyóvá a patak, telnek meg a horhosok vízzel, és ömlik mindenhonnan a völgybe a zavaros víztömeg.
Egy félórát zuhogott, majd lecsendesedett a vihar, de fejünk fölött gomolygott a fekete felhő, tett egy fordulatot, majd újból, még nagyobb erővel tört ránk a vihar. Az úttesten is rohant már az áradat, kilépett az iszapos víz a patakmederből, elöntött mindent, ami elébe került.
Harmadszor is lecsapott a vihar, konyhakertemen átrobogott a víz, magával ragadta a fölásott, föllazított földet, magával ragadta veteményeimet. A kitágult térben a lelassult áram tóvá terebélyesedett, a víztömeg, a házon kívül mindent ellepett. Ahogy jött, olyan gyorsan szűnt meg az égszakadás. Napsütésben láttuk még nagyobbá válni, a házainkat körülölelő tavat. Az apadás csak jó félóra múlva kezdődött.
Az ismét fölgyorsuló vízáram szabályosra darabolt, öles farönköket úsztatott, görgetett, és hagyott magára volt konyhakertemben.
Miután levonult az ár, vettük számba a pusztítás eredményét. Vöröshagymám, karalábom, répáim, zöldségem egyméteres magasságban függtek a patak menti drótkerítésen, udvaromon töméntelen hulladék, és több köbméter farönk az erdőirtásból. Ha jól belegondolok, igazságos volt a Természet, az elvitt termény helyett hozott több évre elegendő tüzelőfát. Lám, ilyen is lehet az áhított eső!
Kisújbányán, az ott lakóknak nem szólt a rádiókészülék, így nem hallották az előrejelzéseket, nem mutatta a TV, így nem látták a felhőket az égből. Tudták azonban, teljes bizonyossággal, ha a nagy hegy felől közelít a sötétség, akkor lesz haddelhadd.
Hétvégeken szomszédommal szépítgettük házunkat. Sándor bátyám rengeteg dolgot ismert, amit egy tönkrement falusi ház felújításához tudni kellett. Mindig megfogadtam tanításait, csak jól jártam velük.
Az időjárás alakulásáról is voltak ismeretei, de Kisújbánya egészen más volt, mint az alföld, itt tanácstalan volt ő is.
A nagy hegy felől kezdett sötétedni az ég, mi nem vettük észre, tennivalónk lefoglalta figyelmünket. Amikor cseperegni kezdett az eső, akkor néztünk körül, de azt elképzelni nem tudtuk mi következik.
Éjjeli sötétség váltotta föl a nappalt, hatalmas villámok cikáztak a felhők között, és csaptak le a földre, lassan, hatalmas esőcseppek hulltak alá. Nemsokára kitört a vihar. Behúzódtunk a gangra, onnan néztük, mint válik hömpölygő folyóvá a patak, telnek meg a horhosok vízzel, és ömlik mindenhonnan a völgybe a zavaros víztömeg.
Egy félórát zuhogott, majd lecsendesedett a vihar, de fejünk fölött gomolygott a fekete felhő, tett egy fordulatot, majd újból, még nagyobb erővel tört ránk a vihar. Az úttesten is rohant már az áradat, kilépett az iszapos víz a patakmederből, elöntött mindent, ami elébe került.
Harmadszor is lecsapott a vihar, konyhakertemen átrobogott a víz, magával ragadta a fölásott, föllazított földet, magával ragadta veteményeimet. A kitágult térben a lelassult áram tóvá terebélyesedett, a víztömeg, a házon kívül mindent ellepett. Ahogy jött, olyan gyorsan szűnt meg az égszakadás. Napsütésben láttuk még nagyobbá válni, a házainkat körülölelő tavat. Az apadás csak jó félóra múlva kezdődött.
Az ismét fölgyorsuló vízáram szabályosra darabolt, öles farönköket úsztatott, görgetett, és hagyott magára volt konyhakertemben.
Miután levonult az ár, vettük számba a pusztítás eredményét. Vöröshagymám, karalábom, répáim, zöldségem egyméteres magasságban függtek a patak menti drótkerítésen, udvaromon töméntelen hulladék, és több köbméter farönk az erdőirtásból. Ha jól belegondolok, igazságos volt a Természet, az elvitt termény helyett hozott több évre elegendő tüzelőfát. Lám, ilyen is lehet az áhított eső!
Kartonozó
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 25.
Velem mindig történik valami…Két hete találkoztam Ilona dr.-nővel, és válasza az volt, nyugodtan menjek hozzá a hét elején, a szemembe fog nézni. Boldogan fogadtam ajánlatát, sokan panaszkodnak, nehezen kerül rájuk sor. Én nem sürgősségi eset vagyok, a várakozást azonban én sem veszem szívesen.
A klinika portása eligazított, már máshol van a rendelés, és eligazított. Három irányt is fölvázolt, hogyan juthatok el a szemészeti ambulanciára. Rám bízta, melyiket választom, neki teljesen mindegy, merre megyek azt, pedig nem tudja Ilona dr.-nő bejött ma, vagy sem, mindenre nem figyelhet. Hát ez igaz!
Hamar rátaláltam az ambuláns rendelés helyszínére, de visszariadtam, a zárt széksorokon nagyon sokan várakoztak. Körbenéztem, tájékozódtam, ám egy kedves hang megszólított, miért jöttem, kit keresek.
A váróban hatalmas fémállványokon sorakoztak a klinika betegállományának dossziéi, kartonjai, bizonyos helyeken eligazító táblák jelölték a hozzáértők számára kit, hol lehet föllelni. Nem ismertem ki magam, a fehér elválasztó lapok nem ABC sorrendet jelöltek, hanem valami mást.
Voltam már lézervizsgálton, operáltak már, mi a TB számom, zuhogtak rám az adminisztrátor kérdései. Nem, nem, nem, válaszolgattam. A hölgy, minden kérdés-válasz után más-más helyre igyekezett, de kartonomat nem találta. Mellékesen azt is megemlítettem, hogy a klinika számítógépes nyilvántartási rendszerében biztosan megtalál, több alkalommal ideszólított már sorsom. Kivizsgáltak, operáltak, visszarendeltek nem is egy alkalommal, más klinikai egységekhez rendszeresen járok.
Hiába mondtam be adataimat, a számítógép monitor egy alkalommal sem adta ki adataimat. Viccel ütöttem el a dolgot, mondván igen jó az adatvédelem a klinikán, senki fia nem igen fér hozzájuk. Együtt mosolyogtuk meg bárgyú viccelődésem, ami után megkaptam a további instrukciót: új kartont állítanak ki rólam, fáradjak el a másik kartonozóhoz, azt ott készítik el. Hát persze, újabb nyomot hagyok magam után, amit vélhetően legközelebb egyszerűbb lesz előszedni, ha addig el nem takarítják!
Jómagam is foglalkoztam nyilvántartási rendszerek elkészítésével, nagyvállalatnál alkalmaztam többszázezres azonosítóval rendelkező adatbázisokat. A baj mindig akkor állt elő, amikor az adatbázisokat egyesíteni akartuk. Nálunk a sikertelenség okán, talán nem jól számfejtették a bért, nem azt az anyagot adta ki a raktáros a szerelőknek, amire éppen szükségük volt, reklamáltak a partnerek a számlázás miatt. Ezek a dolgok kellemetlenek, de nem életveszélyesek! Klinikákat átszervezni, egységeket összevonni, szétválasztani, a betegállomány múltbéli adatait biztonsággal tárolni, más minőségű szervezést kíván. Igaz nem az én esetemben, és most, ez alkalommal, ám itt életekről van szó! Az életek előrelátó, szakszerű, szervezés híján elvesznek, mint az én adataim.
A klinika portása eligazított, már máshol van a rendelés, és eligazított. Három irányt is fölvázolt, hogyan juthatok el a szemészeti ambulanciára. Rám bízta, melyiket választom, neki teljesen mindegy, merre megyek azt, pedig nem tudja Ilona dr.-nő bejött ma, vagy sem, mindenre nem figyelhet. Hát ez igaz!
Hamar rátaláltam az ambuláns rendelés helyszínére, de visszariadtam, a zárt széksorokon nagyon sokan várakoztak. Körbenéztem, tájékozódtam, ám egy kedves hang megszólított, miért jöttem, kit keresek.
A váróban hatalmas fémállványokon sorakoztak a klinika betegállományának dossziéi, kartonjai, bizonyos helyeken eligazító táblák jelölték a hozzáértők számára kit, hol lehet föllelni. Nem ismertem ki magam, a fehér elválasztó lapok nem ABC sorrendet jelöltek, hanem valami mást.
Voltam már lézervizsgálton, operáltak már, mi a TB számom, zuhogtak rám az adminisztrátor kérdései. Nem, nem, nem, válaszolgattam. A hölgy, minden kérdés-válasz után más-más helyre igyekezett, de kartonomat nem találta. Mellékesen azt is megemlítettem, hogy a klinika számítógépes nyilvántartási rendszerében biztosan megtalál, több alkalommal ideszólított már sorsom. Kivizsgáltak, operáltak, visszarendeltek nem is egy alkalommal, más klinikai egységekhez rendszeresen járok.
Hiába mondtam be adataimat, a számítógép monitor egy alkalommal sem adta ki adataimat. Viccel ütöttem el a dolgot, mondván igen jó az adatvédelem a klinikán, senki fia nem igen fér hozzájuk. Együtt mosolyogtuk meg bárgyú viccelődésem, ami után megkaptam a további instrukciót: új kartont állítanak ki rólam, fáradjak el a másik kartonozóhoz, azt ott készítik el. Hát persze, újabb nyomot hagyok magam után, amit vélhetően legközelebb egyszerűbb lesz előszedni, ha addig el nem takarítják!
Jómagam is foglalkoztam nyilvántartási rendszerek elkészítésével, nagyvállalatnál alkalmaztam többszázezres azonosítóval rendelkező adatbázisokat. A baj mindig akkor állt elő, amikor az adatbázisokat egyesíteni akartuk. Nálunk a sikertelenség okán, talán nem jól számfejtették a bért, nem azt az anyagot adta ki a raktáros a szerelőknek, amire éppen szükségük volt, reklamáltak a partnerek a számlázás miatt. Ezek a dolgok kellemetlenek, de nem életveszélyesek! Klinikákat átszervezni, egységeket összevonni, szétválasztani, a betegállomány múltbéli adatait biztonsággal tárolni, más minőségű szervezést kíván. Igaz nem az én esetemben, és most, ez alkalommal, ám itt életekről van szó! Az életek előrelátó, szakszerű, szervezés híján elvesznek, mint az én adataim.
Példabeszéd
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 24.
Velem mindig történik valami…Egri látogatásunk ezúttal sem zajlott eseménytelenül. Ebéd közben ártatlan megjegyzést tettem, az egyébként kellemes beszélgetésünk során, ami meghaladta sógornőm tűrési szintjét, és fölcsattant: Nem politizálunk és kész! Próbáltam menteni a helyzetet, de végérvényesen lezárta a témát avval, hogy nem mondja többet és kész. Érzékenysége messzire vezet vissza.
Édesapját körjegyzőként érte a fölszabadítás. Hamarosan rájött, hogy el kell költöznie valahová másfelé, ahol nem ismerik múltját. Így kerültek Csopakra, Ő motorkerékpárral járta a vidéket, valamiféle mezőgazdasággal kapcsolatos munkát végzett. A TSZ-eket látogatta, és amikor hazatért sajt, túró, vaj, meg egyebek kerültek elő az oldalkocsiból. Vélhetően ellenőrként dolgozhatott, és fizetés kiegészítésnek szánhatták az ellenőrzött TSZ-ek az önkéntes adományt.
Később megtudtam, hogy barátságba került Pap Jánossal, az ötvenhatossal, a Veszprém megyei atyaúristennel. Hamarosan járási tanácstitkárként, de már hivatali gépkocsival járta a környéket. A korábban megismert TSZ-ek bőkezűbben adakoztak, amit el kellett fogadni. Jól éltek!
Laci bácsi beilleszkedett az új rendszerbe.
Sógornőm a mai napig engesztelhetetlen MSZMP-s, nem tűrte hát ártatlan megjegyzésemet az ország mai állapotáról.
Egy ideig, csendben ettünk mindannyian, aztán megtörtem a csendet, megkérdezvén, elmondhatnék-e egy történetet, ami fiatal mérnök koromban történt velem. Semmi reakció, nekifogtam.
A történet magva az, hogy akkor azt mondta valaki nekem, hogy nem hajlandó tárgyalni velem, mert én ahhoz nem értek, amit az illető meg nagyon ért. De hiszen azért is mentem hozzá! Évek múlva a hivatali ranglétrán alám került, és engem bíztak meg ő általa felügyelt területen bekövetkezett villamos üzemzavar okainak kivizsgálásával. A vizsgálat eredménye, az ő mulasztására engedett következtetni. Emlékeztem régi elutasító magatartására, mármint, hogy „nem tárgyalok veled”, mert nem értesz a dolgokhoz. Én tárgyaltam vele, és azt ajánlottam, vegye a kalapját, és hagyja el a céget, mert komoly szakmai mulasztása következtében, fegyelmi eljárást kezdeményezek, az, pedig vezetői állásába fog kerülni. Hallgatott rám, elment tanítani a technikumba, onnan is ment nyugdíjba. Később többször összefutottunk a városban, Érettségi Bizottság tagjaként vizsgáztattam tanítványait, Ernő azonban átnézett rajtam, mint a most tisztított ablaküvegen.
Eddig szól a történetem kedves sógorasszony, remélem nem így fogunk elválni.
Másnap kora reggel kettesben, a reggeli előkészítése közben megvallottuk egymásnak, micsoda szamarak vagyunk. Hiszen évente sem találkozunk össze, hát érdemes volt egymásnak ugrani?
Édesapját körjegyzőként érte a fölszabadítás. Hamarosan rájött, hogy el kell költöznie valahová másfelé, ahol nem ismerik múltját. Így kerültek Csopakra, Ő motorkerékpárral járta a vidéket, valamiféle mezőgazdasággal kapcsolatos munkát végzett. A TSZ-eket látogatta, és amikor hazatért sajt, túró, vaj, meg egyebek kerültek elő az oldalkocsiból. Vélhetően ellenőrként dolgozhatott, és fizetés kiegészítésnek szánhatták az ellenőrzött TSZ-ek az önkéntes adományt.
Később megtudtam, hogy barátságba került Pap Jánossal, az ötvenhatossal, a Veszprém megyei atyaúristennel. Hamarosan járási tanácstitkárként, de már hivatali gépkocsival járta a környéket. A korábban megismert TSZ-ek bőkezűbben adakoztak, amit el kellett fogadni. Jól éltek!
Laci bácsi beilleszkedett az új rendszerbe.
Sógornőm a mai napig engesztelhetetlen MSZMP-s, nem tűrte hát ártatlan megjegyzésemet az ország mai állapotáról.
Egy ideig, csendben ettünk mindannyian, aztán megtörtem a csendet, megkérdezvén, elmondhatnék-e egy történetet, ami fiatal mérnök koromban történt velem. Semmi reakció, nekifogtam.
A történet magva az, hogy akkor azt mondta valaki nekem, hogy nem hajlandó tárgyalni velem, mert én ahhoz nem értek, amit az illető meg nagyon ért. De hiszen azért is mentem hozzá! Évek múlva a hivatali ranglétrán alám került, és engem bíztak meg ő általa felügyelt területen bekövetkezett villamos üzemzavar okainak kivizsgálásával. A vizsgálat eredménye, az ő mulasztására engedett következtetni. Emlékeztem régi elutasító magatartására, mármint, hogy „nem tárgyalok veled”, mert nem értesz a dolgokhoz. Én tárgyaltam vele, és azt ajánlottam, vegye a kalapját, és hagyja el a céget, mert komoly szakmai mulasztása következtében, fegyelmi eljárást kezdeményezek, az, pedig vezetői állásába fog kerülni. Hallgatott rám, elment tanítani a technikumba, onnan is ment nyugdíjba. Később többször összefutottunk a városban, Érettségi Bizottság tagjaként vizsgáztattam tanítványait, Ernő azonban átnézett rajtam, mint a most tisztított ablaküvegen.
Eddig szól a történetem kedves sógorasszony, remélem nem így fogunk elválni.
Másnap kora reggel kettesben, a reggeli előkészítése közben megvallottuk egymásnak, micsoda szamarak vagyunk. Hiszen évente sem találkozunk össze, hát érdemes volt egymásnak ugrani?
Almaszüret
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 23.
Velem mindig történik valami…Nyár vége közeleg, érnek, leérnek a gyümölcsök, védeni kell a termést a dézsmálóktól. Pista barátom büszkén mutatta meg seregélyriasztó szélkerekét, amit nagy fáradsággal eszkábált össze. Mintaként az asztalukon forgó szellőzőventillátor szolgált. Igaz, annak a levegőforgató lapátja négylapátos. Pista barátomnak a seregélyriasztó szélkereke csak háromlapátos. Ezt fontos megemlíteni, mert tudatosan alakította ki így a szélkereket. Észrevételemre, nevezetesen, hogy szerintem elég lett volna kettő lapát is, azonnal válaszolt. Az nem elég. A seregélyeket ugyanis nem a lapátok száma érdekli, hanem az, hogy amikor a napsütésben támadnak, akkor villogjanak, a lapátok, amitől megijednek, és elrepülnek a szomszéd szőlőjére.
A nagyméretű szerkezetet csak segítségemmel tudtuk fölszerelni az egyik szélső feszítőoszlopra. A művelet sokáig eltartott. Pista hibás lába miatt nem tudott bakot állni, nekem kellett a középső dróthuzalra kapaszkodnom, azonban onnan állandóan lecsúsztam a huzal mentén, mígnem nadrágszíjammal az oszlophoz kötöttük a lábszáramat. Ekkor adta kézbe Pista barátom a majd másfél méter átmérőjű, forgó szerkezetet, meg a szegeket és a kalapácsot. Az oszlop akácfa lévén, nem adta meg könnyen magát szögelésemnek, egyik szöget a másik után kellett cserélnem újabb, egyenesekre. Végül girbe-gurbán bevert szögekkel, de sikerrel megoldottam a feladatot. A szélkerék nem indult el, pedig jó erősen fújt a hegytetőn a szél. Pista nem keseredett el, úgy vélekedett majd, ha a szél irányt vált, a szélkerék is forogni fog. Hát persze! Tény azonban, hogy a napsugár gyönyörűen csillogott a fényes alumínium lapátokon.
Ezután kezdtünk el almát szedni a meredek hegyoldalon. Pista a rossz lábával fölmászott a fára, jól megrázta, az én dolgom csak az alma összeszedése lett.
Nem kis feladat, mert a szép kerek nyári almák, ahogyan lepottyantak, azonmód útnak eredtek dombnak lefelé. Szerencsémre úgy tíz méterrel lejjebb, egy lankásabb részen utolértem őket, és nagyrészüket begyűjtöttem kosaramba.
Pista barátom ez alatt lekászálódott a fáról, és szomorúan közölte, elveszett a karórája, keressük meg a magas avaros fűben. Kerestük is sokáig eredmény nélkül, még haza is telefonáltunk, talán otthon maradt, nem is csatolta föl elinduláskor. Nem maradt otthon az óra, közölte Márta asszony. Fölajánlottam, adok neki egyet a gyűjteményemből, van közöttük biztosan olyan, ami pótolni tudja az elveszítettet. Nem pótolhatja azt semmi más, karórája végigkísérte az élete során, nagyon ragaszkodik hozzá. Keressük még, fára mászás közben csatolódhatott ki, itt van valahol a közelünkben!
Újabb félóra múlva, szénanáthámtól könnyes szemmel ránéztem Pistára. Ingben, nyári gatyában jöttünk ki mind a ketten, az én gatyámon van egy zseb, talán az övén is? Igen, az övén is!
Pista nem rejtetted el zsebedben az órádat véletlenül, szólt ártatlan kérdésem.
Belenyúlt a gatyazsebbe, és az óra ott volt! Boldogan indultunk el hazafelé.
A nagyméretű szerkezetet csak segítségemmel tudtuk fölszerelni az egyik szélső feszítőoszlopra. A művelet sokáig eltartott. Pista hibás lába miatt nem tudott bakot állni, nekem kellett a középső dróthuzalra kapaszkodnom, azonban onnan állandóan lecsúsztam a huzal mentén, mígnem nadrágszíjammal az oszlophoz kötöttük a lábszáramat. Ekkor adta kézbe Pista barátom a majd másfél méter átmérőjű, forgó szerkezetet, meg a szegeket és a kalapácsot. Az oszlop akácfa lévén, nem adta meg könnyen magát szögelésemnek, egyik szöget a másik után kellett cserélnem újabb, egyenesekre. Végül girbe-gurbán bevert szögekkel, de sikerrel megoldottam a feladatot. A szélkerék nem indult el, pedig jó erősen fújt a hegytetőn a szél. Pista nem keseredett el, úgy vélekedett majd, ha a szél irányt vált, a szélkerék is forogni fog. Hát persze! Tény azonban, hogy a napsugár gyönyörűen csillogott a fényes alumínium lapátokon.
Ezután kezdtünk el almát szedni a meredek hegyoldalon. Pista a rossz lábával fölmászott a fára, jól megrázta, az én dolgom csak az alma összeszedése lett.
Nem kis feladat, mert a szép kerek nyári almák, ahogyan lepottyantak, azonmód útnak eredtek dombnak lefelé. Szerencsémre úgy tíz méterrel lejjebb, egy lankásabb részen utolértem őket, és nagyrészüket begyűjtöttem kosaramba.
Pista barátom ez alatt lekászálódott a fáról, és szomorúan közölte, elveszett a karórája, keressük meg a magas avaros fűben. Kerestük is sokáig eredmény nélkül, még haza is telefonáltunk, talán otthon maradt, nem is csatolta föl elinduláskor. Nem maradt otthon az óra, közölte Márta asszony. Fölajánlottam, adok neki egyet a gyűjteményemből, van közöttük biztosan olyan, ami pótolni tudja az elveszítettet. Nem pótolhatja azt semmi más, karórája végigkísérte az élete során, nagyon ragaszkodik hozzá. Keressük még, fára mászás közben csatolódhatott ki, itt van valahol a közelünkben!
Újabb félóra múlva, szénanáthámtól könnyes szemmel ránéztem Pistára. Ingben, nyári gatyában jöttünk ki mind a ketten, az én gatyámon van egy zseb, talán az övén is? Igen, az övén is!
Pista nem rejtetted el zsebedben az órádat véletlenül, szólt ártatlan kérdésem.
Belenyúlt a gatyazsebbe, és az óra ott volt! Boldogan indultunk el hazafelé.
Kína ma
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 22.
Velem mindig történik valami…Már azt hittem nem is történik velem semmi a mai nap során, de történt. Reggelizés közben hallgattam a híreket az MR-3-mon. Az aktualitásokon kívül ezen az adón nem igen hallani gazdasági elemzéseket, hacsak azok nem valamelyik zeneszerzőre vonatkoznak. Nem volt gazdag, gazdag volt, de szegényen halt meg, jól élt, mint Rossini.
Közben eszembe jutott lányom tegnapi megjegyzése, nevezetesen, hogy a kínaiak itt nálunk, és a távol Keleten is, mint előretolt kereskedelmi egységek működnek. Az állam is támogatja őket, hogy az otthoni termékeket rajtuk keresztül értékesítsék.
Most zajlik az úgynevezett gazdasági világválság, ám ez Kínát alig érinti, nemcsak népessége, gazdasága is, a növekedési ráta kis visszaesésével, változatlanul növekszik. A legtöbb termék az USA piacaira kerül, ha termelésükben visszaesés mutatkozik meg az, az USA-béli kereslet visszaesésében gyökerezik.
Csengettek, már azt hittem a fiam, akivel túrára készültem. Barátja, Gábor szülei voltak a csöngetők, akik visszahoztak egy kölcsönkapott, elektronikus adathordozót, egy külső winchestert.
Gábor, a fiam technikumi osztálytársa, testvérével együtt évekkel ezelőtt úgy döntöttek az USA-ban próbálnak szerencsét.
Szüleiket nem ismertem, a fiúkat igen. Nekem is bid-delt Gábor egy PC-t az eBay.usa weblapon, aztán félév múlva, amikor hazalátogattak, az Árkád parkolójában kaptam meg az eszközt, és adtam meg az árát. Akkor mesélte, vállalkozást alapít, és otthonról fogja irányítani az embereit, hogy több időt lehessen családjával, feleségével és három gyermekével.
Örömmel hallgattam a szülőket. Elújságolták Gábor sikerét, akinek vállalkozása, kis szünet után ismét fellendülőben van. Gábor tegnap is telefonált, és elmondta, újabb embereket tud alkalmazni, nekik munkát adni családjának pedig, a több munka nagyobb gyümölcsét megtermelni.
Rövid ideig még beszélgettünk, én előálltam friss gazdasági elméletemmel, ami igaz is lehet, hiszen az USA a legnagyobb kínai felvevőpiac. Másképpen is megfogalmazva, az USA a legnagyobb adósa Kínának. Amíg a kínai köznép szegénységben él, addig nyugodtak lehetnek a KKP vezetői, van helye a többletterméknek, növekedhetnek bátran.
Gábor jó helyet választott családjának. Igaz, szüleiket ritkábban látják, de napi telefonkapcsolatuk lecsökkenti a távolságot.
Miért nekem hozták ezt a kütyüt, hiszen a fiamék nem messze laknak tőlünk, találkozhattak volna velük?
Tőlük tudtam meg, hogy a fiamék Alsómocsoládra mentek kirándulni, ma nem megyek túrázni.
Az itthoni telefonálás nem olcsó mulatság, jegyezték meg, amikor elváltunk.
Közben eszembe jutott lányom tegnapi megjegyzése, nevezetesen, hogy a kínaiak itt nálunk, és a távol Keleten is, mint előretolt kereskedelmi egységek működnek. Az állam is támogatja őket, hogy az otthoni termékeket rajtuk keresztül értékesítsék.
Most zajlik az úgynevezett gazdasági világválság, ám ez Kínát alig érinti, nemcsak népessége, gazdasága is, a növekedési ráta kis visszaesésével, változatlanul növekszik. A legtöbb termék az USA piacaira kerül, ha termelésükben visszaesés mutatkozik meg az, az USA-béli kereslet visszaesésében gyökerezik.
Csengettek, már azt hittem a fiam, akivel túrára készültem. Barátja, Gábor szülei voltak a csöngetők, akik visszahoztak egy kölcsönkapott, elektronikus adathordozót, egy külső winchestert.
Gábor, a fiam technikumi osztálytársa, testvérével együtt évekkel ezelőtt úgy döntöttek az USA-ban próbálnak szerencsét.
Szüleiket nem ismertem, a fiúkat igen. Nekem is bid-delt Gábor egy PC-t az eBay.usa weblapon, aztán félév múlva, amikor hazalátogattak, az Árkád parkolójában kaptam meg az eszközt, és adtam meg az árát. Akkor mesélte, vállalkozást alapít, és otthonról fogja irányítani az embereit, hogy több időt lehessen családjával, feleségével és három gyermekével.
Örömmel hallgattam a szülőket. Elújságolták Gábor sikerét, akinek vállalkozása, kis szünet után ismét fellendülőben van. Gábor tegnap is telefonált, és elmondta, újabb embereket tud alkalmazni, nekik munkát adni családjának pedig, a több munka nagyobb gyümölcsét megtermelni.
Rövid ideig még beszélgettünk, én előálltam friss gazdasági elméletemmel, ami igaz is lehet, hiszen az USA a legnagyobb kínai felvevőpiac. Másképpen is megfogalmazva, az USA a legnagyobb adósa Kínának. Amíg a kínai köznép szegénységben él, addig nyugodtak lehetnek a KKP vezetői, van helye a többletterméknek, növekedhetnek bátran.
Gábor jó helyet választott családjának. Igaz, szüleiket ritkábban látják, de napi telefonkapcsolatuk lecsökkenti a távolságot.
Miért nekem hozták ezt a kütyüt, hiszen a fiamék nem messze laknak tőlünk, találkozhattak volna velük?
Tőlük tudtam meg, hogy a fiamék Alsómocsoládra mentek kirándulni, ma nem megyek túrázni.
Az itthoni telefonálás nem olcsó mulatság, jegyezték meg, amikor elváltunk.
Államfői beszéd
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 21.
Velem mindig történik valami…Augusztus huszadikán, többszörös ünnepünk alkalmából Államfőnk beszédét hallgattam. Megemlítette az új szlovák nyelvtörvényt, amit nem helyeselt, és szlovák nyelvjárásokról is említést tett, amelyeket a szlovákok sem értenek. Így hát nyelvtörvényüket, rájuk is alkalmazni lehetne.
Szlovák nyelvjárások, kérdezhetnénk? Igen, vannak, mert a mai napig nincs egységes szlovák nyelv, pedig erőnek-erejével, nagyon akarják, hogy legyen.
Olyan boldog lennék, ha az eljövendő, nemzetünket féltő, új kormányunk ismét összehozná a Millenáris Parkban azt az egyedülálló kiállítást, amit a millenniumi
évfoduló alkalmából rendezett, majd a rákövetkező kormány méltatlan körülmények között fölszámolt.
Fiammal látogattam el a kiállításra, majd egy egész napot ott töltöttünk, és nem tudtunk betelni a látottakkal. „Álmok álmodói-Világra szóló magyarok”. Ez állt a belépőjegyen, amit eltettem, megőriztem.
Közvetlenül a bejáratnál, egy csendes teremben vesszőből font, hagyma alakú, legalább hét-nyolc valami csüngött alá. Alájuk kellet bújni, először kukucskálni, mi is van ott alattuk, majd mikor ismerős hangokat hallottunk, alattuk fölegyenesedve hallgathattuk tájszólásainkat. A palócot, a szegedit, a somogyit, a csángót és így tovább. Mindegyikük érthető volt a számunkra! Némelyik nemzetrészünk évszázadok óta, társaiktól elszakítva tengeti, éli nyomorúságát.
De nyelve kiállta az évszázadok viharát, megőrizte a múlt emlékeit, amit mai magyarokként tökéletesen értünk.
ABC-be szedve, korántsem teljes körűen, mert a zeneszerzőink, költőink, íróink, festőink, filozófusaink művei nem szerepelnek a felsorolásaban.
Atomreaktor, bakelit hanglemez, benzinmotor, dinamó, elektromotor, golyóstoll, gomb, gyufa, hangosfilm, hologram, kengyel, kerék, képtávíró, léghajó, porcelánfajansz, porlasztó, számítógép, szauna, szódavíz, telefonközpont, televíziózás, torpedó, torziós inga, transzformátor, vasúti villamos vontatás, vízturbina, és ha igazságos lennék, akkor elölről kezdhetném a fölsorolást, újabb eredményeket bemutatva.
Mi nem sokat tudtunk hozzátenni, nemzettársaink találmányaihoz, fölfedezéseihez, boldogok voltuk, hogy mindannyian magyar anyanyelvűek és mi is azok vagyunk.
Igen, valóban szükség van szlovák nyelvtörvényre, hogyha már önálló államként élnek, teremtsék meg az egységes szlovák nyelvet, vagy térjenek vissza a magyarhoz.
Zsolnán, az árkádok alatt a főtéren, az egyik boltban szlovák, ukrán, román, ruszin a fülem hallatára nyelvünket használta arra, hogy megértsék egymást, és ez nem is olyan régen történt.
Szlovák nyelvjárások, kérdezhetnénk? Igen, vannak, mert a mai napig nincs egységes szlovák nyelv, pedig erőnek-erejével, nagyon akarják, hogy legyen.
Olyan boldog lennék, ha az eljövendő, nemzetünket féltő, új kormányunk ismét összehozná a Millenáris Parkban azt az egyedülálló kiállítást, amit a millenniumi
évfoduló alkalmából rendezett, majd a rákövetkező kormány méltatlan körülmények között fölszámolt.
Fiammal látogattam el a kiállításra, majd egy egész napot ott töltöttünk, és nem tudtunk betelni a látottakkal. „Álmok álmodói-Világra szóló magyarok”. Ez állt a belépőjegyen, amit eltettem, megőriztem.
Közvetlenül a bejáratnál, egy csendes teremben vesszőből font, hagyma alakú, legalább hét-nyolc valami csüngött alá. Alájuk kellet bújni, először kukucskálni, mi is van ott alattuk, majd mikor ismerős hangokat hallottunk, alattuk fölegyenesedve hallgathattuk tájszólásainkat. A palócot, a szegedit, a somogyit, a csángót és így tovább. Mindegyikük érthető volt a számunkra! Némelyik nemzetrészünk évszázadok óta, társaiktól elszakítva tengeti, éli nyomorúságát.
De nyelve kiállta az évszázadok viharát, megőrizte a múlt emlékeit, amit mai magyarokként tökéletesen értünk.
ABC-be szedve, korántsem teljes körűen, mert a zeneszerzőink, költőink, íróink, festőink, filozófusaink művei nem szerepelnek a felsorolásaban.
Atomreaktor, bakelit hanglemez, benzinmotor, dinamó, elektromotor, golyóstoll, gomb, gyufa, hangosfilm, hologram, kengyel, kerék, képtávíró, léghajó, porcelánfajansz, porlasztó, számítógép, szauna, szódavíz, telefonközpont, televíziózás, torpedó, torziós inga, transzformátor, vasúti villamos vontatás, vízturbina, és ha igazságos lennék, akkor elölről kezdhetném a fölsorolást, újabb eredményeket bemutatva.
Mi nem sokat tudtunk hozzátenni, nemzettársaink találmányaihoz, fölfedezéseihez, boldogok voltuk, hogy mindannyian magyar anyanyelvűek és mi is azok vagyunk.
Igen, valóban szükség van szlovák nyelvtörvényre, hogyha már önálló államként élnek, teremtsék meg az egységes szlovák nyelvet, vagy térjenek vissza a magyarhoz.
Zsolnán, az árkádok alatt a főtéren, az egyik boltban szlovák, ukrán, román, ruszin a fülem hallatára nyelvünket használta arra, hogy megértsék egymást, és ez nem is olyan régen történt.
Öröknaptár
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 20.
Velem mindig történik valami…Lekéstem az Szt.Istvánról szóló rockoperát. Az operát záró himnusz elhangzása előtt talán negyedórával értem a Szt.István térre. Sokan voltak. A színpad előtt figyeltek, hallgattak, valamivel arrébb, hallgattak, majd egy pár méterrel arrébb, már ismerősök beszélgettek mindennapi dolgaikról. Két hölgy ült az egyik, helyet még kínáló padon, melléjük kéredzkedtem, cigarettáztak, cigarettafüstjük felém szállt, ezért aztán odébb álltam.
István barátomat köszöntöttem föl a délután során, öröknaptárt vittem neki, mondván legyen fölébredéskor dolga a naptár igazításával. És még azt is hozzátettem, hogy majd ez által naponta az eszébe jutok.
Nagyszerű ez a naptár, nem kell évente cserélni, ha naponta igazgatja, akkor leolvashatja a hónapot és a napot. Az évek nem számítanak. Egyik jön a másik után, a napok, a hónapok a fontosak! Egyetértettünk, mint sok minden másban is.
Nem felejtettem el visszakérni kölcsönbe adott könyvemet. Vidd, mondta, ezt úgysem lehet kiolvasni, annyira érdekfeszítő, hogy minduntalan belelapozok, és utóbb már mást nem is olvasgattam.
Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Teller Ede, Neumann János, Mezzofanti bíboros, Sir John Bowring, Kiss Dénes stb.
Nem véletlen a fölsorolás, egyvalami közös van bennük, nevezetesen az, hogy mindannyian azt vallották, hogy anyanyelvünk csodálatos, és a legősibb nyelvek egyike, hacsak nem az ősnyelv. Logikája egyedülálló, szinte számtani.
Teller Ede szerint a tudományokat, legyen az bármely ága-boga az egyre szaporodó diszciplínáknak, magyarul kellene tanítani. Másképpen fogalmazva, aki anyanyelvi szinten ismeri nyelvünket, jóval nagyobb eséllyel jut eredményre a legkülönbözőbb tudományágakban, mint az ismeret híján.
Kiss Dénest kevesen ismerik, pedig ötven kötetnél többet írt, alig ötven éve alatt.
Estém az éjszakába nyúlt, majd rám köszönt a másnap, és még mindig a Pista barátomtól visszakapott könyvet forgattam.
Kiss Dénes egyik szójátszó versét látva, nem hiszem, hogy lenne nyelv a világon, amelyre át lehetne ültetni:
Leg-legénebb
leg-én-kedés
én-ki aki
legénykedés
Lesz-e hírük legeslegek
tény-leg vég-leg leg-ek én-ek
kik leginkább nagylegények
én-kedének énekének?
István barátomat köszöntöttem föl a délután során, öröknaptárt vittem neki, mondván legyen fölébredéskor dolga a naptár igazításával. És még azt is hozzátettem, hogy majd ez által naponta az eszébe jutok.
Nagyszerű ez a naptár, nem kell évente cserélni, ha naponta igazgatja, akkor leolvashatja a hónapot és a napot. Az évek nem számítanak. Egyik jön a másik után, a napok, a hónapok a fontosak! Egyetértettünk, mint sok minden másban is.
Nem felejtettem el visszakérni kölcsönbe adott könyvemet. Vidd, mondta, ezt úgysem lehet kiolvasni, annyira érdekfeszítő, hogy minduntalan belelapozok, és utóbb már mást nem is olvasgattam.
Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Teller Ede, Neumann János, Mezzofanti bíboros, Sir John Bowring, Kiss Dénes stb.
Nem véletlen a fölsorolás, egyvalami közös van bennük, nevezetesen az, hogy mindannyian azt vallották, hogy anyanyelvünk csodálatos, és a legősibb nyelvek egyike, hacsak nem az ősnyelv. Logikája egyedülálló, szinte számtani.
Teller Ede szerint a tudományokat, legyen az bármely ága-boga az egyre szaporodó diszciplínáknak, magyarul kellene tanítani. Másképpen fogalmazva, aki anyanyelvi szinten ismeri nyelvünket, jóval nagyobb eséllyel jut eredményre a legkülönbözőbb tudományágakban, mint az ismeret híján.
Kiss Dénest kevesen ismerik, pedig ötven kötetnél többet írt, alig ötven éve alatt.
Estém az éjszakába nyúlt, majd rám köszönt a másnap, és még mindig a Pista barátomtól visszakapott könyvet forgattam.
Kiss Dénes egyik szójátszó versét látva, nem hiszem, hogy lenne nyelv a világon, amelyre át lehetne ültetni:
Leg és leg
Leg-legénebb
leg-én-kedés
én-ki aki
legénykedés
Lesz-e hírük legeslegek
tény-leg vég-leg leg-ek én-ek
kik leginkább nagylegények
én-kedének énekének?
Kölcsönlétra
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 19.
Velem mindig történt valami…Horváth Sándor barátom sváb. Mi sem bizonyítja ezt a tényt jobban, mint hogy ő maga hangoztatja. Persze nem úton-útfélen, hanem akkor, ha szüksége van rá. Nem tudom anyai, apai ágon, vagy mindkettő oldalról magával hozta svábságát. Spórolós, megfontolt, nehezen döntő, azt nem mondanám egészen biztosra, de egy kicsit smucig.
Kölcsönkérte létrámat, zöld festékkel bepiszkítva, törött létrafokkal hozta vissza. Hozott egy létrafok vastagságú és hosszúságú rózsafa ágat, mondván, ha ezt beépítem a törött létrafok helyébe, tovább fog tartani, mint a létra maga.
A zöld festék meg majd lekopik a létráról a használat során. Még segített a létrát a helyére emelni, és elment sürgős dolgára hivatkozva.
Nem haragudtam meg rá, általa ismertem meg Kisújbányát, ő mutatta meg azt a házat, amit egy évre rá megvásároltam, a mai napig hálás vagyok érte.
Ő két évvel korábban vette a házát. Franciaországban volt akkor módi, hogy a városi emberek parasztházat vásároltak, és kiköltöztek a természetbe. Visszatért Rousseau szelleme! Sándorék akkoriban voltak nyugati körúton, aminek eredménye lett parasztházuk megvétele is. A két év során folyamatosan újítgatták házukat, de nem volt létrájuk, ami elengedhetetlen eszköze a felújítási munkáknak.
A mi házunk már három éve lakatlanul állt, mindenki bejárt az udvarra, a házba. Minden mozdíthatónak lába kelt. Első dolgom közé tartozott létrát venni. Egy hosszú kétágú létrát vásároltam, de a tető megjavításához kellett egy hosszú, létra, amit a háznak támasztva föl lehetett mászni a tetőre.
Agátz Józsi bácsi, az őslakos segítségét kértem. Szívesen vállalkozott arra, hogy majd ő készít nekem olyan létrát, mint a sajátja. Azt könnyű mozgatni, kicsi a súlya, hatméteres hosszú, a homlokfalhoz is jó lesz, és így tovább, sorolta az általa készítendő létra előnyeit. Hallgattam rá, kiválasztottuk az erdőben a megfelelően egyenes, jó ég tudja milyen fák közül, amit majd ősszel lehet kivágni, amikor a nedvesség már kiment belőle, létrának valót. Addig csináljon mást a házon, adta a tanácsot.
Ősszel elkészült a létrám. Girbe-gurba volt az a két szálfa, amit kinn az erdőn még egyenesnek láttam, de Józsi bácsi megtalálta azt az irányt, hosszasan forgatva a rudakat, aminél a fokokat kellet kialakítania. Lenn és fönn, valamint középütt a létrát összetartó, „átmenő” létrafokok kerültek a helyükre, és már vihettem is.
És Józsi bácsinak igaz lett. A hatméteres létrát könnyedén, és nagy örömmel vittem a vállamon.
Mindenki látta, ahogy viszem a létrámat, Horváth Sándor barátom is. Csak annyit mondott mikor meglátott: hű, de jó létrád van, mindjárt, kölcsön is kérem, most festjük zöldre az esőcsatornát, hagyd itt, majd este visszaviszem.
Kölcsönkérte létrámat, zöld festékkel bepiszkítva, törött létrafokkal hozta vissza. Hozott egy létrafok vastagságú és hosszúságú rózsafa ágat, mondván, ha ezt beépítem a törött létrafok helyébe, tovább fog tartani, mint a létra maga.
A zöld festék meg majd lekopik a létráról a használat során. Még segített a létrát a helyére emelni, és elment sürgős dolgára hivatkozva.
Nem haragudtam meg rá, általa ismertem meg Kisújbányát, ő mutatta meg azt a házat, amit egy évre rá megvásároltam, a mai napig hálás vagyok érte.
Ő két évvel korábban vette a házát. Franciaországban volt akkor módi, hogy a városi emberek parasztházat vásároltak, és kiköltöztek a természetbe. Visszatért Rousseau szelleme! Sándorék akkoriban voltak nyugati körúton, aminek eredménye lett parasztházuk megvétele is. A két év során folyamatosan újítgatták házukat, de nem volt létrájuk, ami elengedhetetlen eszköze a felújítási munkáknak.
A mi házunk már három éve lakatlanul állt, mindenki bejárt az udvarra, a házba. Minden mozdíthatónak lába kelt. Első dolgom közé tartozott létrát venni. Egy hosszú kétágú létrát vásároltam, de a tető megjavításához kellett egy hosszú, létra, amit a háznak támasztva föl lehetett mászni a tetőre.
Agátz Józsi bácsi, az őslakos segítségét kértem. Szívesen vállalkozott arra, hogy majd ő készít nekem olyan létrát, mint a sajátja. Azt könnyű mozgatni, kicsi a súlya, hatméteres hosszú, a homlokfalhoz is jó lesz, és így tovább, sorolta az általa készítendő létra előnyeit. Hallgattam rá, kiválasztottuk az erdőben a megfelelően egyenes, jó ég tudja milyen fák közül, amit majd ősszel lehet kivágni, amikor a nedvesség már kiment belőle, létrának valót. Addig csináljon mást a házon, adta a tanácsot.
Ősszel elkészült a létrám. Girbe-gurba volt az a két szálfa, amit kinn az erdőn még egyenesnek láttam, de Józsi bácsi megtalálta azt az irányt, hosszasan forgatva a rudakat, aminél a fokokat kellet kialakítania. Lenn és fönn, valamint középütt a létrát összetartó, „átmenő” létrafokok kerültek a helyükre, és már vihettem is.
És Józsi bácsinak igaz lett. A hatméteres létrát könnyedén, és nagy örömmel vittem a vállamon.
Mindenki látta, ahogy viszem a létrámat, Horváth Sándor barátom is. Csak annyit mondott mikor meglátott: hű, de jó létrád van, mindjárt, kölcsön is kérem, most festjük zöldre az esőcsatornát, hagyd itt, majd este visszaviszem.
Backup of Hová jutottunk
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 18.
Velem mindig történik valami…Barátom allokálta adósságát, most másnak tartozik. Nem a kölcsönkapott összeget adta vissza, hanem egy csodálatos eszközt, iPhone a neve. Telefon, rádió, hírportál, zenegép, földrajzi helymeghatározó és még sok minden más funkciója van. A világhálóról elképzelhetetlen mennyiségű felhasználói program tölthető rá, többek között tudományos számológép, pontosabban számítógép, vagyis olyan számológép, amely általunk programozható, és hihetetlen gyorsasággal készíti el a rábízott feladatot.
Szakmailag pontosan fogalmazva, nanotechnológiával készült. Már több millió van forgalomban a készülékből, sokan használják, remélhetően ismerik is használatát.
Nanotechnológia, szilícium alapon. Szilíciumlapkákon helyezkednek el az elemi egységek, több milliónyi egy köbmiliméter térfogatban.
Mesterséges intelligencia?
Szilárd Leó, nagy magyar gondolkodónk, az atomhasadás lehetőségének fölismerője, majd az atombomba előállításának ellenzője, miután hiába protestált, a bomba használata ellen, egy novellát írt.
Messziről, intelligens, valaha mesterségesen létrehozott lények, melyek önreprodukálásra képesek figyelik a Földet, csodálják szépségét. Már régóta figyelik, és rögzítik a Földön történteket. A fortyogó, tüzes gömböt, a lecsapódó vízgőzből a tengerek létrejöttét, a tengerekben kialakuló, hozzájuk hasonló önreprodukáló lények létrejöttét, a szárazföld kialakulását, a szárazföld meghódítását, és örömmel állapítják meg, hogy hozzájuk hasonló értelmes lényeket találtak a Mindenségben.
Hosszú időbe telik, amikor egy hatalmas, gomba alakú képződményt figyelnek meg, majd röviddel utána ismét egyet.
Az atombombát bevetették, ledobták Hirosimára és Nagaszakira, ismerjük a történetet. Emberi léptékkel mérve nem is olyan régen, alig hatvan éve. A mai napig halnak meg élőlények, legyenek azok növények, állatok, a mai napig viselik a következményeket. Ember-ember ellen!
A messziről figyelők tárgyilagos megítélése a egyszerűen hangzik: A földi lények nem intelligensek, nem hozzájuk hasonlóak, hiszen önmagukat pusztítják, ami számukra értelmezhetetlen.
Másfelé fordítják messzelátóikat, és tovább keresnek abban a reményben, hogy mégis csak találnak társat, a Föld továbbra már nem jöhet számításba.
A Földön is folyik a kutatás idegen égitestekre történő, jövőbeni átköltözés érdekében. Nincs messze az idő, hogy egyeseknek sikerülni fog, de a többiek itt maradnak.
Szilárd Leó és társai a földi jólét megteremtése érdekében munkálkodtak, tiszta lelkiismerettel végezték csodálatos kutatásaikat és tették fölfedezéseiket. Utódaik mi vagyunk, jó lenne, ha őket tekintenénk példaképeinknek, és nem kívánkoznánk el szülőbolygónkról, a Földről.
Szakmailag pontosan fogalmazva, nanotechnológiával készült. Már több millió van forgalomban a készülékből, sokan használják, remélhetően ismerik is használatát.
Nanotechnológia, szilícium alapon. Szilíciumlapkákon helyezkednek el az elemi egységek, több milliónyi egy köbmiliméter térfogatban.
Mesterséges intelligencia?
Szilárd Leó, nagy magyar gondolkodónk, az atomhasadás lehetőségének fölismerője, majd az atombomba előállításának ellenzője, miután hiába protestált, a bomba használata ellen, egy novellát írt.
Messziről, intelligens, valaha mesterségesen létrehozott lények, melyek önreprodukálásra képesek figyelik a Földet, csodálják szépségét. Már régóta figyelik, és rögzítik a Földön történteket. A fortyogó, tüzes gömböt, a lecsapódó vízgőzből a tengerek létrejöttét, a tengerekben kialakuló, hozzájuk hasonló önreprodukáló lények létrejöttét, a szárazföld kialakulását, a szárazföld meghódítását, és örömmel állapítják meg, hogy hozzájuk hasonló értelmes lényeket találtak a Mindenségben.
Hosszú időbe telik, amikor egy hatalmas, gomba alakú képződményt figyelnek meg, majd röviddel utána ismét egyet.
Az atombombát bevetették, ledobták Hirosimára és Nagaszakira, ismerjük a történetet. Emberi léptékkel mérve nem is olyan régen, alig hatvan éve. A mai napig halnak meg élőlények, legyenek azok növények, állatok, a mai napig viselik a következményeket. Ember-ember ellen!
A messziről figyelők tárgyilagos megítélése a egyszerűen hangzik: A földi lények nem intelligensek, nem hozzájuk hasonlóak, hiszen önmagukat pusztítják, ami számukra értelmezhetetlen.
Másfelé fordítják messzelátóikat, és tovább keresnek abban a reményben, hogy mégis csak találnak társat, a Föld továbbra már nem jöhet számításba.
A Földön is folyik a kutatás idegen égitestekre történő, jövőbeni átköltözés érdekében. Nincs messze az idő, hogy egyeseknek sikerülni fog, de a többiek itt maradnak.
Szilárd Leó és társai a földi jólét megteremtése érdekében munkálkodtak, tiszta lelkiismerettel végezték csodálatos kutatásaikat és tették fölfedezéseiket. Utódaik mi vagyunk, jó lenne, ha őket tekintenénk példaképeinknek, és nem kívánkoznánk el szülőbolygónkról, a Földről.
Tolókocsiban
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 17.
Velem mindig történik valami…A vásár főutcájának számító kereszteződésében kéregetett. Mikor odaértem hozzá fölcsillant a szeme. Magát ismerem, nem kell adni semmit. Elővettem a pénztárcámat, előkerestem egy százast, és a markába nyomtam.
Én is megismertem, nem volt nehéz, évek óta nem változott semmit.
Valóban évekkel ezelőtt találkoztunk a kertvárosi ötvenötös buszon. Az busz középső, széles ajtajánál tuszkolta fölfelé, tolókocsistól egy vastag, arany-nyakláncos, jól öltözött cigányember. Csak a beszéde, erőszakos viselkedése alapján látszott, hogy ő is cigány. Már a buszon is kéregetett a tolókocsis, mindazoktól, akik a közelében tartózkodtak. Én is ott álltam, adtam is valamit, nyomban megkérdezve, mire kell a pénz.
Nekem semmire, hangzott az őszinte válasz, az unokatestvéremnek adom, ő lát el mindennel.
És a család?
Azok Pesten maradtak, nem támogattak, mert ez a baj történt velem.
Szélütés érte, attól bénultak a lábai, ezért kényszerül tolókocsiba, magyarázta. Az unokatestvérem vett gondozásba, avval a föltétellel, hogy koldulok neki. Ráálltam, nem esik nehezemre azt a pár szót kimondani, hogy adjanak egy keveset. Soha nem vagyok erőszakos, aki nem ad, attól tudomásul veszem a semmit. Az unokatesóm belőlem gazdagodott meg, látja milyen szép arany-nyakláncot visel.
Pesten nekem is volt munkám, van szakmám, ívhegesztőként dolgoztam jobbnál-jobb helyeken. Jött a baj, tudomásul vettem, de a családnak nem kellettem. Így kerültem Pécsre. De magát megismertem azonnal, hogy megláttam. Kevesen beszélgetnek el velem, odavetik azt, amit rám szánnak, aztán sietnek tovább.
Mindig mindenki siet, ezt nem értem meg. Nézze, itt a vásárban is mekkora tülekedés van, pedig jószerével alig vesznek valamit.
Az unokatesóm hozott ide a „központba”, hogy minél hamarabb végezzek.
Hogyan, kérdeztem? Nem kell egész nap koldulnia?
Nem bizony, Józsi megértő, most is azt mondta, maradjak egy jó órányit, ne többet, mert nagy a meleg.
Itt hagyta egyedül a nagy melegben? Dehogyis! Nézzen csak hátra, itt áll mögöttem egy pár lépésnyire.
Valóban Józsi ott állt a nagy melegben, szakadt róla a víz, törölgette a homlokát, és alig várta, hogy összegyűljön az aznapi, tervezett összeg. Bizonyos számú adomány után odalépett tolókocsis barátomhoz, és átvette azt, ami addig összegyűlt.
Most már értem Józsi megértő jóságát! És csodáltam tolókocsis barátom jó szándékú együgyűségét.
Én is megismertem, nem volt nehéz, évek óta nem változott semmit.
Valóban évekkel ezelőtt találkoztunk a kertvárosi ötvenötös buszon. Az busz középső, széles ajtajánál tuszkolta fölfelé, tolókocsistól egy vastag, arany-nyakláncos, jól öltözött cigányember. Csak a beszéde, erőszakos viselkedése alapján látszott, hogy ő is cigány. Már a buszon is kéregetett a tolókocsis, mindazoktól, akik a közelében tartózkodtak. Én is ott álltam, adtam is valamit, nyomban megkérdezve, mire kell a pénz.
Nekem semmire, hangzott az őszinte válasz, az unokatestvéremnek adom, ő lát el mindennel.
És a család?
Azok Pesten maradtak, nem támogattak, mert ez a baj történt velem.
Szélütés érte, attól bénultak a lábai, ezért kényszerül tolókocsiba, magyarázta. Az unokatestvérem vett gondozásba, avval a föltétellel, hogy koldulok neki. Ráálltam, nem esik nehezemre azt a pár szót kimondani, hogy adjanak egy keveset. Soha nem vagyok erőszakos, aki nem ad, attól tudomásul veszem a semmit. Az unokatesóm belőlem gazdagodott meg, látja milyen szép arany-nyakláncot visel.
Pesten nekem is volt munkám, van szakmám, ívhegesztőként dolgoztam jobbnál-jobb helyeken. Jött a baj, tudomásul vettem, de a családnak nem kellettem. Így kerültem Pécsre. De magát megismertem azonnal, hogy megláttam. Kevesen beszélgetnek el velem, odavetik azt, amit rám szánnak, aztán sietnek tovább.
Mindig mindenki siet, ezt nem értem meg. Nézze, itt a vásárban is mekkora tülekedés van, pedig jószerével alig vesznek valamit.
Az unokatesóm hozott ide a „központba”, hogy minél hamarabb végezzek.
Hogyan, kérdeztem? Nem kell egész nap koldulnia?
Nem bizony, Józsi megértő, most is azt mondta, maradjak egy jó órányit, ne többet, mert nagy a meleg.
Itt hagyta egyedül a nagy melegben? Dehogyis! Nézzen csak hátra, itt áll mögöttem egy pár lépésnyire.
Valóban Józsi ott állt a nagy melegben, szakadt róla a víz, törölgette a homlokát, és alig várta, hogy összegyűljön az aznapi, tervezett összeg. Bizonyos számú adomány után odalépett tolókocsis barátomhoz, és átvette azt, ami addig összegyűlt.
Most már értem Józsi megértő jóságát! És csodáltam tolókocsis barátom jó szándékú együgyűségét.
Suszter és Kaptafa
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 16.
Velem mindig történik valami…Öröm volt látni a sok Kisújbányához kötődő látogatót. Faluház avatóra gyűltek össze az emberek. Régi falubéliek, azok rokonai, elszármazott falubéliek külföldről, az új betelepülők második generációja, és barátok. Az új betelepülők első generációját képviselvén, magam is résztvevője voltam az ünnepségnek. Misével kezdődött a nagy esemény, odafelé menet hallottam a misére hívó harangszót, a kis templom már megtelt, a mise elkezdődött, mire megérkeztem. Előkaptam fényképezőgépemet, és megörökítettem a résztvevőket, majd leültem az egyik hátsó padra.
A miséző, Gábort nem szentelték pappá, az avatás előtt úgy gondolta, akárcsak Nyírő, hogy nem tudja majd teljesíteni a reá váró feladatot. Az utolsó szemeszteren megvallotta hitét, és megvallotta az igazságot is a szolgálatot illetően. Nem rótták meg ezért a teológián, sőt, megértően vették tudomásul döntését. Családot alapított, de az élet úgy hozta, mégis gyakorolja félbehagyott hívatását, mert kevés a katolikus pap, de még vannak templomba járó hívők, meg keresztelő, meg házasságkötés, meg temetés, az élet rendje szerint.
A faluház avatási misére igen alaposan fölkészült, nagyon helytálló rövid igerészeket olvasott föl mind az Ó, mind pedig az Új testamentumból. A közösségek alakulásáról, szétszóródásáról, majd Újabb egyesüléséről beszélt.
A közösség hiányát a vákuumhoz hasonlította, a valami hiányaként értelmezte, és Pascalt, a nagy természetbúvárt és filozófust hívta példaként, aki a két-két lóval széthúzni lehetetlen légritka, szorosan illeszkedő félgömbökkel igazolta a hiány kitöltésére kívánkozó levegő összetartó erejét. Ilyen a közösség hánya is fejezte be példabeszédét. Aztán a Mi Atyánkkal zárta a misét.
Kinn a templom előtt a régi hagyományoknak megfelelően külön-külön csoportosulva férfiak és nők, készült el az emlékkép. A faluház előtt megtörtént a kulcsátadás, a templomon kívül rekedtek kóstolgatták a fehér és vörösbort, vártak az ebédre.
Gábort kerestem, mert felkészülésébe egy kis hiba csúszott, ugyanis a vákuummal kapcsolatos, „magdeburgi féltekeként” ismert kísérletet nem Pascal, hanem Otto von Guericke hajtotta végre. Erre szerettem volna tapintatosan fölhívni figyelmét, de egy idő után eltűnt, mint megtudtam gyülekezetéhez igyekezett, merthogy ott a szokásos misét kellett celebrálnia.
Megettem én is a finomra sikeredett vaddisznó pörköltet, aztán véletlenül megütötte a fülem, hogy a mellettem ülő hölgy Gábor szomszédja. Írtam egy rövid, barátságos levelet, és megkértem a hölgyet adná át Gábornak, ha összetalálkoznak. A levélben elismerően szóltam nagyszerű hasonlatáról, már ami a közösség és a levegő hiányát illette, de megemlítetem „vélhető tévedését” is.
Most, hogy már nem tudom visszakérni a levelet, röstellem megírását, hiszen a jelenlévő híveknek tökéletesen mindegy volt, mit tartalmazott a hasonlat, a lényeg, az összetartozás fontossága, biztosan megmaradt emlékezetükben.
A miséző, Gábort nem szentelték pappá, az avatás előtt úgy gondolta, akárcsak Nyírő, hogy nem tudja majd teljesíteni a reá váró feladatot. Az utolsó szemeszteren megvallotta hitét, és megvallotta az igazságot is a szolgálatot illetően. Nem rótták meg ezért a teológián, sőt, megértően vették tudomásul döntését. Családot alapított, de az élet úgy hozta, mégis gyakorolja félbehagyott hívatását, mert kevés a katolikus pap, de még vannak templomba járó hívők, meg keresztelő, meg házasságkötés, meg temetés, az élet rendje szerint.
A faluház avatási misére igen alaposan fölkészült, nagyon helytálló rövid igerészeket olvasott föl mind az Ó, mind pedig az Új testamentumból. A közösségek alakulásáról, szétszóródásáról, majd Újabb egyesüléséről beszélt.
A közösség hiányát a vákuumhoz hasonlította, a valami hiányaként értelmezte, és Pascalt, a nagy természetbúvárt és filozófust hívta példaként, aki a két-két lóval széthúzni lehetetlen légritka, szorosan illeszkedő félgömbökkel igazolta a hiány kitöltésére kívánkozó levegő összetartó erejét. Ilyen a közösség hánya is fejezte be példabeszédét. Aztán a Mi Atyánkkal zárta a misét.
Kinn a templom előtt a régi hagyományoknak megfelelően külön-külön csoportosulva férfiak és nők, készült el az emlékkép. A faluház előtt megtörtént a kulcsátadás, a templomon kívül rekedtek kóstolgatták a fehér és vörösbort, vártak az ebédre.
Gábort kerestem, mert felkészülésébe egy kis hiba csúszott, ugyanis a vákuummal kapcsolatos, „magdeburgi féltekeként” ismert kísérletet nem Pascal, hanem Otto von Guericke hajtotta végre. Erre szerettem volna tapintatosan fölhívni figyelmét, de egy idő után eltűnt, mint megtudtam gyülekezetéhez igyekezett, merthogy ott a szokásos misét kellett celebrálnia.
Megettem én is a finomra sikeredett vaddisznó pörköltet, aztán véletlenül megütötte a fülem, hogy a mellettem ülő hölgy Gábor szomszédja. Írtam egy rövid, barátságos levelet, és megkértem a hölgyet adná át Gábornak, ha összetalálkoznak. A levélben elismerően szóltam nagyszerű hasonlatáról, már ami a közösség és a levegő hiányát illette, de megemlítetem „vélhető tévedését” is.
Most, hogy már nem tudom visszakérni a levelet, röstellem megírását, hiszen a jelenlévő híveknek tökéletesen mindegy volt, mit tartalmazott a hasonlat, a lényeg, az összetartozás fontossága, biztosan megmaradt emlékezetükben.
Bojlerjavítás
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 15.
Velem mindig történik valami…András, te vagy? Én igen, és Te? Józsi! Mi van veled, nyár közepén, mi a baj, csak nem romlott el valami? De igen, itt hagyott a villanyszerelőm már egy hete, nem megy a bojler. Szétszedtem, vízköves volt, följegyeztem a drótok kötését, mutattam a villanyszerelőnek is, azt mondta nem úgy, hanem másképpen kell bekötni. Bekötötte, de nem megy, aztán mikor fölhívtam, már külföldről válaszolt, nem tudja mikor tér haza, munkát vállalt kinn.
Jóska a sorstársam, együtt tornászunk hetente háromszor tavasszal és ősszel. „Rehabilitációs torna szívműtöttek számára.” Nagyon jó a társaság, itt aztán mindenki egyenlő, legyen fiú, vagy lány, fiatalabb, vagy idősebb. belhoni, vagy külföldről hazaszármazott.
Jóska tanáremberként kezdett itthon, majd miután kiutálták az országból, el is ment, mondja, ha kérdezik. Hosszú történet lenne leírni, magam sem értem pontosan, miért hagyta el az országot. A sorstársak segítenek egymásnak, én is nem egyszer kijelentettem, ha valakinek villamos baja lenne, forduljon hozzám, tanácsot tudok adni ügyei intézésében. Ezúttal Jóska nem elégedett meg a tanáccsal, konkrét munkára gondolt,nevezetesen, kössem össze a drótokat úgy, ahogy kell, a meleg víz nagyon hiányzik, és rosszak a tapasztalatai a mesterekkel. Eljött, egy nájlonzacskóban hozta az alkatrészeket.
Minden szükséges benne volt a zacskóban, ezeket kellett helyükre rakni. Nekifogtunk, Jóska készséggel segítségemre volt, ő lett a harmadik kezem.
Összeállítottam legjobb tudásom szerint a fűtőtest, hőfokszabályozó, túlmelegedés elleni biztonsági hőkioldót, aztán következett a próba, amihez egy külön hosszabbító zsinór is kellett, az erkélyemen nem lévén villamos csatlakozási lehetőség. Jóska megkért, most már mentsem föl a segítség alól, nagyon tart a villamos áramütéstől, többször volt benne része.
Nélküle kétkezű maradtam, nehezemre esett az összeillesztett alkatrészeket a helyükön tartanom. Jóska, dugd be a hosszabbítót a konnektorba, az nem ráz, kértem. Megtette. Az eredmény egy nagy villanás lett, az automaták leoldottak, és Jóska szomorúan, állapította meg sikertelenségemet. Na, látod így nem szabad csinálni, vigasztaltam. Szétcsúsztak a kezemben az ideiglenesen összetartott darabok, csak ennyi volt a rövidzárlat oka.
Másodszorra jobban figyeltem, a fűtőtest melegedni kezdett, a hőfokszabályzó szabályszerűen viselkedett.
András, ezeket a drótokat most kössük össze valamivel, otthon aztán összeszerelem magam a bojlert. Nem is olyan nehéz, mint láttam, a „kapcsolás”. Este hívj, ha nem boldogulsz, kértem! Hívott, boldogan újságolta, hogy már meg is fürödtek. Nemcsak a vízben, a boldogságban is!
Jóska a sorstársam, együtt tornászunk hetente háromszor tavasszal és ősszel. „Rehabilitációs torna szívműtöttek számára.” Nagyon jó a társaság, itt aztán mindenki egyenlő, legyen fiú, vagy lány, fiatalabb, vagy idősebb. belhoni, vagy külföldről hazaszármazott.
Jóska tanáremberként kezdett itthon, majd miután kiutálták az országból, el is ment, mondja, ha kérdezik. Hosszú történet lenne leírni, magam sem értem pontosan, miért hagyta el az országot. A sorstársak segítenek egymásnak, én is nem egyszer kijelentettem, ha valakinek villamos baja lenne, forduljon hozzám, tanácsot tudok adni ügyei intézésében. Ezúttal Jóska nem elégedett meg a tanáccsal, konkrét munkára gondolt,nevezetesen, kössem össze a drótokat úgy, ahogy kell, a meleg víz nagyon hiányzik, és rosszak a tapasztalatai a mesterekkel. Eljött, egy nájlonzacskóban hozta az alkatrészeket.
Minden szükséges benne volt a zacskóban, ezeket kellett helyükre rakni. Nekifogtunk, Jóska készséggel segítségemre volt, ő lett a harmadik kezem.
Összeállítottam legjobb tudásom szerint a fűtőtest, hőfokszabályozó, túlmelegedés elleni biztonsági hőkioldót, aztán következett a próba, amihez egy külön hosszabbító zsinór is kellett, az erkélyemen nem lévén villamos csatlakozási lehetőség. Jóska megkért, most már mentsem föl a segítség alól, nagyon tart a villamos áramütéstől, többször volt benne része.
Nélküle kétkezű maradtam, nehezemre esett az összeillesztett alkatrészeket a helyükön tartanom. Jóska, dugd be a hosszabbítót a konnektorba, az nem ráz, kértem. Megtette. Az eredmény egy nagy villanás lett, az automaták leoldottak, és Jóska szomorúan, állapította meg sikertelenségemet. Na, látod így nem szabad csinálni, vigasztaltam. Szétcsúsztak a kezemben az ideiglenesen összetartott darabok, csak ennyi volt a rövidzárlat oka.
Másodszorra jobban figyeltem, a fűtőtest melegedni kezdett, a hőfokszabályzó szabályszerűen viselkedett.
András, ezeket a drótokat most kössük össze valamivel, otthon aztán összeszerelem magam a bojlert. Nem is olyan nehéz, mint láttam, a „kapcsolás”. Este hívj, ha nem boldogulsz, kértem! Hívott, boldogan újságolta, hogy már meg is fürödtek. Nemcsak a vízben, a boldogságban is!
Bojlerjavítás
Bejegyezte:
drpetreandras
|
Velem mindig történik valami…András, te vagy? Én igen, és Te? Józsi! Mi van veled, nyár közepén, mi a baj, csak nem romlott el valami? De igen, itt hagyott a villanyszerelőm már egy hete, nem megy a bojler. Szétszedtem, vízköves volt, följegyeztem a drótok kötését, mutattam a villanyszerelőnek is, azt mondta nem úgy, hanem másképpen kell bekötni. Bekötötte, de nem megy, aztán mikor fölhívtam, már külföldről válaszolt, nem tudja mikor tér haza, munkát vállalt kinn.
Jóska a sorstársam, együtt tornászunk hetente háromszor tavasszal és ősszel. „Rehabilitációs torna szívműtöttek számára.” Nagyon jó a társaság, itt aztán mindenki egyenlő, legyen fiú, vagy lány, fiatalabb, vagy idősebb. belhoni, vagy külföldről hazaszármazott.
Jóska tanáremberként kezdett itthon, majd miután kiutálták az országból, el is ment, mondja, ha kérdezik. Hosszú történet lenne leírni, magam sem értem pontosan, miért hagyta el az országot. A sorstársak segítenek egymásnak, én is nem egyszer kijelentettem, ha valakinek villamos baja lenne, forduljon hozzám, tanácsot tudok adni ügyei intézésében. Ezúttal Jóska nem elégedett meg a tanáccsal, konkrét munkára gondolt,nevezetesen, kössem össze a drótokat úgy, ahogy kell, a meleg víz nagyon hiányzik, és rosszak a tapasztalatai a mesterekkel. Eljött, egy nájlonzacskóban hozta az alkatrészeket.
Minden szükséges benne volt a zacskóban, ezeket kellett helyükre rakni. Nekifogtunk, Jóska készséggel segítségemre volt, ő lett a harmadik kezem.
Összeállítottam legjobb tudásom szerint a fűtőtest, hőfokszabályozó, túlmelegedés elleni biztonsági hőkioldót, aztán következett a próba, amihez egy külön hosszabbító zsinór is kellett, az erkélyemen nem lévén villamos csatlakozási lehetőség. Jóska megkért, most már mentsem föl a segítség alól, nagyon tart a villamos áramütéstől, többször volt benne része.
Nélküle kétkezű maradtam, nehezemre esett az összeillesztett alkatrészeket a helyükön tartanom. Jóska, dugd be a hosszabbítót a konnektorba, az nem ráz, kértem. Megtette. Az eredmény egy nagy villanás lett, az automaták leoldottak, és Jóska szomorúan, állapította meg sikertelenségemet. Na, látod így nem szabad csinálni, vigasztaltam. Szétcsúsztak a kezemben az ideiglenesen összetartott darabok, csak ennyi volt a rövidzárlat oka.
Másodszorra jobban figyeltem, a fűtőtest melegedni kezdett, a hőfokszabályzó szabályszerűen viselkedett.
András, ezeket a drótokat most kössük össze valamivel, otthon aztán összeszerelem magam a bojlert. Nem is olyan nehéz, mint láttam, a „kapcsolás”. Este hívj, ha nem boldogulsz, kértem! Hívott, boldogan újságolta, hogy már meg is fürödtek. Nemcsak a vízben, a boldogságban is!
Jóska a sorstársam, együtt tornászunk hetente háromszor tavasszal és ősszel. „Rehabilitációs torna szívműtöttek számára.” Nagyon jó a társaság, itt aztán mindenki egyenlő, legyen fiú, vagy lány, fiatalabb, vagy idősebb. belhoni, vagy külföldről hazaszármazott.
Jóska tanáremberként kezdett itthon, majd miután kiutálták az országból, el is ment, mondja, ha kérdezik. Hosszú történet lenne leírni, magam sem értem pontosan, miért hagyta el az országot. A sorstársak segítenek egymásnak, én is nem egyszer kijelentettem, ha valakinek villamos baja lenne, forduljon hozzám, tanácsot tudok adni ügyei intézésében. Ezúttal Jóska nem elégedett meg a tanáccsal, konkrét munkára gondolt,nevezetesen, kössem össze a drótokat úgy, ahogy kell, a meleg víz nagyon hiányzik, és rosszak a tapasztalatai a mesterekkel. Eljött, egy nájlonzacskóban hozta az alkatrészeket.
Minden szükséges benne volt a zacskóban, ezeket kellett helyükre rakni. Nekifogtunk, Jóska készséggel segítségemre volt, ő lett a harmadik kezem.
Összeállítottam legjobb tudásom szerint a fűtőtest, hőfokszabályozó, túlmelegedés elleni biztonsági hőkioldót, aztán következett a próba, amihez egy külön hosszabbító zsinór is kellett, az erkélyemen nem lévén villamos csatlakozási lehetőség. Jóska megkért, most már mentsem föl a segítség alól, nagyon tart a villamos áramütéstől, többször volt benne része.
Nélküle kétkezű maradtam, nehezemre esett az összeillesztett alkatrészeket a helyükön tartanom. Jóska, dugd be a hosszabbítót a konnektorba, az nem ráz, kértem. Megtette. Az eredmény egy nagy villanás lett, az automaták leoldottak, és Jóska szomorúan, állapította meg sikertelenségemet. Na, látod így nem szabad csinálni, vigasztaltam. Szétcsúsztak a kezemben az ideiglenesen összetartott darabok, csak ennyi volt a rövidzárlat oka.
Másodszorra jobban figyeltem, a fűtőtest melegedni kezdett, a hőfokszabályzó szabályszerűen viselkedett.
András, ezeket a drótokat most kössük össze valamivel, otthon aztán összeszerelem magam a bojlert. Nem is olyan nehéz, mint láttam, a „kapcsolás”. Este hívj, ha nem boldogulsz, kértem! Hívott, boldogan újságolta, hogy már meg is fürödtek. Nemcsak a vízben, a boldogságban is!
Az amerikai
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 14.
Velem mindig történik valami…Méretes alakja kimagaslott a Bem utca sűrűjéből, megállt és körbenézett. Fura alkat volt.
Fején hatalmas texasi, széles karimájú kalap, rövid ujjú dzseki, rövidnadrág, olyan katonai fazon, legalább negyvenkilences cipője a lábujjainál kivágott, vastag bőrtalpú túracipőnek nézett ki, oldalán hosszú szíjon lapos bőrtasakot viselt, kezein ujjait szabadon hagyva ugyancsak bőrből készült kesztyű, és hatalmas majdnem fekete napszemüveg. Úgy tűnt tanácstalan, mert kérdezősködött ettől-attól, ám helyéről nem mozdult.
Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi után tudakozódik.
Amerikai angollal válaszolt, alig értettem gurgulázását. A Széchenyi tér és a Főszékesegyház után érdeklődött. A Széchenyi tér itt van alig följebb az utcán, a Főszékesegyházhoz egy kicsit hosszabb út vezet, világosítottam föl.
Nem sokat fog látni, mert a tereket föltúrták, és elég körülményes megközelítésük. Készülünk 2010-re, Európa Kulturális Fővárosa leszünk.
Most én kezdtem faggatni, mert személye fölkeltette érdeklődésemet.
Hajóval érkeztünk Mohácsra, onnan autóbusszal jöttünk Pécsre. A Marine Atlanta Club tagjai vagyunk.
Hamburgban szálltunk hajóra, utazás közben a nevezetes helyek közelében kikötünk, és megnézzük a környéket. Előre kijelölt pontokat kell fölkeresnünk, mindenkinek mást, aztán este, amikor találkozunk a vacsoránál, elmondjuk egymásnak a látottakat.
Tudod, mindannyian tengerésztisztek vagyunk, és megszervezzük a dolgainkat. Az oldaltáskámban a térkép, de nem igazodtam el, ezért kérdezősködtem, jó, hogy összetalálkoztunk.
Mennyi idős vagy, faggattam tovább, mert beszélgetés közben levetett napszemüvege mögött bozontos szemöldöke, és erősen ráncos szemei ellentétben álltak szikár, izmos testével. Betöltöttem a nyolcvanhármat, de jól viselem a koromat. Betegség nem gyötör, és a mozgás nagyon hiányzik, ezért is lettem a Club tagja. Itt mindannyian ismét átéljük az útkeresés izgalmát, na és megismerjük a szárazföldet is.
Nem tartóztattam tovább, útra kelt. Amíg szemmel tudtam kísérni, lttam megnézték a vele szemben közlekedők, mint ahogy én is, mielőtt megismertem.
Irigyeltem erőteljes alkatát, tettvágyát, érdeklődését, na és lehetőséget, hogy jó társasággal járja a világot, szabadon, mint ahogy korábban is tette a tengereken.
Avval vigasztaltam magam, hogy Amerikában sem mindenki tudhatja kiélvezni ilyen aktívan és értelmesen nyugdíjas éveit.
Sovány vigasz, de vigasz!
Fején hatalmas texasi, széles karimájú kalap, rövid ujjú dzseki, rövidnadrág, olyan katonai fazon, legalább negyvenkilences cipője a lábujjainál kivágott, vastag bőrtalpú túracipőnek nézett ki, oldalán hosszú szíjon lapos bőrtasakot viselt, kezein ujjait szabadon hagyva ugyancsak bőrből készült kesztyű, és hatalmas majdnem fekete napszemüveg. Úgy tűnt tanácstalan, mert kérdezősködött ettől-attól, ám helyéről nem mozdult.
Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi után tudakozódik.
Amerikai angollal válaszolt, alig értettem gurgulázását. A Széchenyi tér és a Főszékesegyház után érdeklődött. A Széchenyi tér itt van alig följebb az utcán, a Főszékesegyházhoz egy kicsit hosszabb út vezet, világosítottam föl.
Nem sokat fog látni, mert a tereket föltúrták, és elég körülményes megközelítésük. Készülünk 2010-re, Európa Kulturális Fővárosa leszünk.
Most én kezdtem faggatni, mert személye fölkeltette érdeklődésemet.
Hajóval érkeztünk Mohácsra, onnan autóbusszal jöttünk Pécsre. A Marine Atlanta Club tagjai vagyunk.
Hamburgban szálltunk hajóra, utazás közben a nevezetes helyek közelében kikötünk, és megnézzük a környéket. Előre kijelölt pontokat kell fölkeresnünk, mindenkinek mást, aztán este, amikor találkozunk a vacsoránál, elmondjuk egymásnak a látottakat.
Tudod, mindannyian tengerésztisztek vagyunk, és megszervezzük a dolgainkat. Az oldaltáskámban a térkép, de nem igazodtam el, ezért kérdezősködtem, jó, hogy összetalálkoztunk.
Mennyi idős vagy, faggattam tovább, mert beszélgetés közben levetett napszemüvege mögött bozontos szemöldöke, és erősen ráncos szemei ellentétben álltak szikár, izmos testével. Betöltöttem a nyolcvanhármat, de jól viselem a koromat. Betegség nem gyötör, és a mozgás nagyon hiányzik, ezért is lettem a Club tagja. Itt mindannyian ismét átéljük az útkeresés izgalmát, na és megismerjük a szárazföldet is.
Nem tartóztattam tovább, útra kelt. Amíg szemmel tudtam kísérni, lttam megnézték a vele szemben közlekedők, mint ahogy én is, mielőtt megismertem.
Irigyeltem erőteljes alkatát, tettvágyát, érdeklődését, na és lehetőséget, hogy jó társasággal járja a világot, szabadon, mint ahogy korábban is tette a tengereken.
Avval vigasztaltam magam, hogy Amerikában sem mindenki tudhatja kiélvezni ilyen aktívan és értelmesen nyugdíjas éveit.
Sovány vigasz, de vigasz!
Biztosítási ügynök
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 13.
Velem mindig történik valami…Elindultunk a meglepően új Interszitivel a bátyámékhoz. Hirtelen elhatározásból, mert nagyon jó menetrendet talált ki a MÁV a számunkra. Minden rossz hírrel ellentétben, a Pécs-Eger út alig több mint négy óra alatt megtehető. Hét körül vonatra száll az ember, és tizenkettő előtt már ott is vagyunk. Velünk szemben egy barátságos fiatalasszony ült kilencéves gyermekével, aki mint a mi unokánk, úgymond hiperaktívan szerelte telefonját. Érdeklődéssel figyeltem, ahogy szétszedi, megtörölgeti, majd szakszerű mozdulatokkal összerakja a darabjaiban álló készüléket. Örömmel nyugtázta, működik. Aztán újból nekifogott, amit már édesanyja nem jó szemmel nézett, de nem szólt rá, csak felénk mosolygott, megértésre biztatva bennünket. Drávaszabolcsiak mondta, minden héten háromszor viszi gyermekét Budapestre, egy különleges talpmasszázs kezeléssel próbálva kigyógyíttatni Danikáját lisztérzékenységéből.
Kétkedve fogadtuk az eljárást, nem gondoltuk volna, hogy a lisztérzékenységet is gyógyítja a talpmasszázs. Ő cáfolta kétkedésünket, mert Danikája állapota határozottan javul, pedig csak négy hete kezdődött el a kezelés. A férjét is természetes eljárással hozták helyre, miután –foglalkozása ács lévén- leesett az állványról, méghozzá két emeletmagasságból, és komoly gerincsérülést szenvedett. Hamarosan Dániába utazik munkát vállalni, sokba kerül Danika. Heti háromszor, alkalmanként hétezer forintot nehéz összehozni. Ráadásul még több hónapig is eltarthat a kezelés, de gyerekük egészségéért mindenre képesek. Volt biztosítása a férjének, kérdezte váratlanul, átellenben a másik széksorban ülő hölgy. Igen volt. Aztán elmondta, milyen konstrukciójú balesetbiztosításuk van, nem is kerül sokba. A hölgy, még jobbat ajánlott megfontolásra, majd átadta névjegykártyáját, mi is kaptunk belőle. Ránéztem a kártyára, és meglepetéssel vettem észre az ismerős nevet. Azonos nevű üdülővezetőt alkalmaztunk vállalatomnál, úgy huszonöt évvel ezelőtt, én magam írtam alá felvételi lapját. Nagyon meg voltam elégedve az illetővel, mondtam azonnal. Az apósom, hangzott a válasz, éppen most esett át egy szívinfarktuson. Hűha, az nem egyszerű dolog. Hol érte az izomelhalás? Hátsófali volt, kétszer hozták vissza az életbe. A legnagyobb gyerekem, a manöken súgta a fülébe: Papa nem szabad elmenned! Azóta virul. Mintha mi sem történt volna. Nagyszerű, kérem, mondja majd neki, hogy nagy szeretettel jó erőt kívánok további épüléséhez. Biztosan emlékszik rám sokat segítettünk egymásnak. Vele próbáltam ki a manegement by objektiv, akkor nálunk még újszerű vezetési módszert. Csak annyi volt az elvárásom, hogyha a meghatározó vezetők kimennek hozzá étkezni, megfelelő ellátásban részesítse őket. A vendéglátó ipari normatívák nem érdekelnek, ha akarja, úgyis átejt, hát nem fogom soha ellenőrizni. Rá bízom, döntse el, kik a mértékadó személyiségek a vállalatnál. Soha nem vétett, nem is ellenőriztem, ahogy megállapodtunk úgy történt minden.
Ha egyedül, vagy vendégekkel, netán családtagokkal nála voltam, nagyszerű kiszolgálásban volt részem.
Humán erőforrás menedzser vagyok, folytatta a beszélgetést Jóska menye. Ismerem apósomat nagyon jól, vendéglátói szakismereteket tanít Szekszárdon az egyetemen, ma is sokszor merít az elmúlt időszak tapasztalataiból. Még sok minden szóba került, megadtam én is a címemet. Elrepült az idő, sok témát vetetünk föl, amelyeket nem sikerült kibeszélni, keresni fogjuk egymást, ígérettel búcsúztunk el Kelenföldön.
Kétkedve fogadtuk az eljárást, nem gondoltuk volna, hogy a lisztérzékenységet is gyógyítja a talpmasszázs. Ő cáfolta kétkedésünket, mert Danikája állapota határozottan javul, pedig csak négy hete kezdődött el a kezelés. A férjét is természetes eljárással hozták helyre, miután –foglalkozása ács lévén- leesett az állványról, méghozzá két emeletmagasságból, és komoly gerincsérülést szenvedett. Hamarosan Dániába utazik munkát vállalni, sokba kerül Danika. Heti háromszor, alkalmanként hétezer forintot nehéz összehozni. Ráadásul még több hónapig is eltarthat a kezelés, de gyerekük egészségéért mindenre képesek. Volt biztosítása a férjének, kérdezte váratlanul, átellenben a másik széksorban ülő hölgy. Igen volt. Aztán elmondta, milyen konstrukciójú balesetbiztosításuk van, nem is kerül sokba. A hölgy, még jobbat ajánlott megfontolásra, majd átadta névjegykártyáját, mi is kaptunk belőle. Ránéztem a kártyára, és meglepetéssel vettem észre az ismerős nevet. Azonos nevű üdülővezetőt alkalmaztunk vállalatomnál, úgy huszonöt évvel ezelőtt, én magam írtam alá felvételi lapját. Nagyon meg voltam elégedve az illetővel, mondtam azonnal. Az apósom, hangzott a válasz, éppen most esett át egy szívinfarktuson. Hűha, az nem egyszerű dolog. Hol érte az izomelhalás? Hátsófali volt, kétszer hozták vissza az életbe. A legnagyobb gyerekem, a manöken súgta a fülébe: Papa nem szabad elmenned! Azóta virul. Mintha mi sem történt volna. Nagyszerű, kérem, mondja majd neki, hogy nagy szeretettel jó erőt kívánok további épüléséhez. Biztosan emlékszik rám sokat segítettünk egymásnak. Vele próbáltam ki a manegement by objektiv, akkor nálunk még újszerű vezetési módszert. Csak annyi volt az elvárásom, hogyha a meghatározó vezetők kimennek hozzá étkezni, megfelelő ellátásban részesítse őket. A vendéglátó ipari normatívák nem érdekelnek, ha akarja, úgyis átejt, hát nem fogom soha ellenőrizni. Rá bízom, döntse el, kik a mértékadó személyiségek a vállalatnál. Soha nem vétett, nem is ellenőriztem, ahogy megállapodtunk úgy történt minden.
Ha egyedül, vagy vendégekkel, netán családtagokkal nála voltam, nagyszerű kiszolgálásban volt részem.
Humán erőforrás menedzser vagyok, folytatta a beszélgetést Jóska menye. Ismerem apósomat nagyon jól, vendéglátói szakismereteket tanít Szekszárdon az egyetemen, ma is sokszor merít az elmúlt időszak tapasztalataiból. Még sok minden szóba került, megadtam én is a címemet. Elrepült az idő, sok témát vetetünk föl, amelyeket nem sikerült kibeszélni, keresni fogjuk egymást, ígérettel búcsúztunk el Kelenföldön.
Ismeret és valóság
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 12.
Velem mindig történik valami…Bátyám szokásává vált nyugdíjas korára, hogy a reggeli kávét egy ismerős benzinkútnál fogyasztja el, megvásárolja az újságjait, elbeszélget a benzinkutasokkal, tőlük tudja meg mi fontos, vagy érdekes dolog történt a városban.
Szívesen látják, és az alkalmazottakhoz hasonlóan külön automatából, valamennyivel olcsóbban kapja a kávéját, mint egyéb ügyfelek. Engem is magával vitt, örömmel mentem, otthon nem olvasott hetilapjaimat nézhetem meg, hiszen a benzinkútnál minden elképzelhető folyóirat föllelhető. Napilapok, hetilapok, magazinok, periodikák és még sok minden más.
Felhívta a figyelmem, nézzem át az általa is forgatott érdekességeket, melyeket a kávézás alatt szokott átlapozni. Egyikük a tudomány mai állásával, foglalkozik, sora veszi a ma ismert technikai, technológiai újdonságokat. Az eheti lapban az olvasható, hogy fölfedezték a legrégebbi sugárzó objektumot, amelyet valaha látott az ember.
Mérhetetlenül régóta utazik a fénysugár, mire elért bennünket, és a csillag láthatóvá tette magát.
Honnan jön és hová halad a fény, merre található egy hatalmas ma létező égitest, amely eltéríti útjából, hogy nagyon hosszú idő múlva a mi Naprendszerünkben újból látható legyen a hírhozó, a hírvivő fénysugár.
Mi indította útjára, mi az oka, hogy oly régóta folytatja, folytathatja útját. Nem kerül egy iszonyatos tömeg közelébe, amely végérvényesen magába zárja, és nem marad hírvivő, többé senki sem tudja meg, hogy a csillag valaha létezett.
Mindez persze csak a látható fényre vonatkozik, amit az ember lát, illetve megépített eszközeivel érzékelni képes.
Idős ügyvéd barátom, Ottó szegezte nekem egyszer kérdését, hogy hol van a Mindent mozgató, a Mindent látó, és Létrehozó. Mióta befejezte ügyvédi praxisát, egyre ez a gondolat foglalkoztatja, és nem tud megnyugodni, amíg nyitjára nem akad. Én nem adhattam választ, különböző életutat jártunk, más-más a képzettségünk, és nem is biztos, hogy a kérdést meg kell válaszolni. Mindenkinek máshol és máshol, zártam le a témát. Vélhetően saját magunkban.
Most azonban eszembe ötlött, mi mindent nem tudok jómagam, és nem tudhat más sem. Hiába van meg a matematika csodás eszköztára a fizika számára, minden elmélet csak a gyakorlati igazolással nyerheti el érvényességét. Ezért épülnek az egyre nagyobb és egyre hatalmasabb erőforrásokat igénylő részecskegyorsítók. Hiába vagyunk már most képesek a természetben elő sem forduló elemek létrehozására, ezek csak átmeneti ideig létezőek, majd átalakulnak a természet által megtűrt elemekké. A kérdés azonban, kérdés marad a modern ember számára, mind addig, amíg a testből élettelen anyag nem lesz, és nem jut vissza a Természet körforgásába.
„Memento homo, quia pulvis est”!
Szívesen látják, és az alkalmazottakhoz hasonlóan külön automatából, valamennyivel olcsóbban kapja a kávéját, mint egyéb ügyfelek. Engem is magával vitt, örömmel mentem, otthon nem olvasott hetilapjaimat nézhetem meg, hiszen a benzinkútnál minden elképzelhető folyóirat föllelhető. Napilapok, hetilapok, magazinok, periodikák és még sok minden más.
Felhívta a figyelmem, nézzem át az általa is forgatott érdekességeket, melyeket a kávézás alatt szokott átlapozni. Egyikük a tudomány mai állásával, foglalkozik, sora veszi a ma ismert technikai, technológiai újdonságokat. Az eheti lapban az olvasható, hogy fölfedezték a legrégebbi sugárzó objektumot, amelyet valaha látott az ember.
Mérhetetlenül régóta utazik a fénysugár, mire elért bennünket, és a csillag láthatóvá tette magát.
Honnan jön és hová halad a fény, merre található egy hatalmas ma létező égitest, amely eltéríti útjából, hogy nagyon hosszú idő múlva a mi Naprendszerünkben újból látható legyen a hírhozó, a hírvivő fénysugár.
Mi indította útjára, mi az oka, hogy oly régóta folytatja, folytathatja útját. Nem kerül egy iszonyatos tömeg közelébe, amely végérvényesen magába zárja, és nem marad hírvivő, többé senki sem tudja meg, hogy a csillag valaha létezett.
Mindez persze csak a látható fényre vonatkozik, amit az ember lát, illetve megépített eszközeivel érzékelni képes.
Idős ügyvéd barátom, Ottó szegezte nekem egyszer kérdését, hogy hol van a Mindent mozgató, a Mindent látó, és Létrehozó. Mióta befejezte ügyvédi praxisát, egyre ez a gondolat foglalkoztatja, és nem tud megnyugodni, amíg nyitjára nem akad. Én nem adhattam választ, különböző életutat jártunk, más-más a képzettségünk, és nem is biztos, hogy a kérdést meg kell válaszolni. Mindenkinek máshol és máshol, zártam le a témát. Vélhetően saját magunkban.
Most azonban eszembe ötlött, mi mindent nem tudok jómagam, és nem tudhat más sem. Hiába van meg a matematika csodás eszköztára a fizika számára, minden elmélet csak a gyakorlati igazolással nyerheti el érvényességét. Ezért épülnek az egyre nagyobb és egyre hatalmasabb erőforrásokat igénylő részecskegyorsítók. Hiába vagyunk már most képesek a természetben elő sem forduló elemek létrehozására, ezek csak átmeneti ideig létezőek, majd átalakulnak a természet által megtűrt elemekké. A kérdés azonban, kérdés marad a modern ember számára, mind addig, amíg a testből élettelen anyag nem lesz, és nem jut vissza a Természet körforgásába.
„Memento homo, quia pulvis est”!
Velem mindig történt valami
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 11.
Velem mindig történik valami…Reggelizés közben azon morfondíroztam, melyik történést írjam meg a közelmúltból. Eszembe jutott az is, hogy előbb-utóbb unalmassá válik majd számomra nap, mint nap a közelmúlttal foglalkoznom, hiszen olyan sokat emlékezem régebbi dolgaimra is, amelyek a mai napig foglalkoztatnak. Érdemes lenne a múltat, a régmúltat is rögzíteni az utánam jövők számára. Persze a dolgok csak az én szemszögemből lesznek igazak, de egészen bizonyos lehet majd az olvasó abban, amit leírok valóban úgy is történt, semmit nem tagadok el még, ha rossz fényt vetne is rám.
Akikről szó lesz részben elhunytak, részben nagyon idősek, és csak keresztnevüket, foglakozásukat, hivatali rangjukat említem meg, így aki véletlenül olvasná írásomat a szereplők közül, akár másra is gondolhat.
Ezeknek az írásoknak „Velem mindig történt valami…” lesz a címük, ezzel választava el a jelent a múlttól, a régmúlttól.
Ilyenkor bizony jó lenne ismerni azt a beszédmódot, amit nyelvújítóink a XVIII.-XIX.-dik században jó szándékkal kiirtottak, használatukat ma a mindennapokban már nem ismerjük pontosan, régi írásokban találkozunk velük, megérteni, pedig nehézkes, ezért a könnyebb végét fogjuk a dolgoknak, elfelejtjük nyelvünk szebbik részét.
Kazinczy és nyelvújító társai szándékait nem ismerhetjük, de kétségbe vonhatjuk, mert nagyrészük szabadkőműves páholyok tagjai voltak, ezért, mai társaikhoz hasonlóan, akár nyelvünk kurtítására is törekedhettek. Emlékezzünk II. Józsefre, aki nemzetünk kisebbségben élő tagjait arra biztatta, hogy alkossanak maguknak saját nyelvet. Így született például a szlovák is a tótok számára.
Bizony azt megelőzően magyarul beszéltünk mind, itt a Kárpát medencében. A témát ismerők -vagy, akik az „Arvisurá”-t elolvassák, ha hozzájutnak- számára mindezek nyilvánvalóak, akár beszélnek erről, akár hallgatásba burkolóznak, mert félnek. Mitől? Nem tudom, mert meg van írva: /Márk 5;36/ „Ne félj, csak higgy!”. Őseink több ezer év óta eszerint éltek, hittek a Természetben, az Egyben, azaz az Istenben, és senkitől, mástól nem féltek.
Az Istenfélés, számukra nem a mai félelmet jelentette, hanem a Mindenek Fölött Álló elismerését, tiszteletét.
Bizony nem féltünk, mi senkitől, mástól. Se rómaitól, se barbároktól, se germántól, se töröktől, egyedül az Istent féltük.
Mai félelmeink sem megalapozottak! Ám őseinktől eltérően másban keressük az egyszeri és megismételhetetlen egyéni életünk értelmét, semmint az élet továbbvitelének kötelességében, amit a Természet egyedüli értékteremtő kötelességként ránk rótt.
Akikről szó lesz részben elhunytak, részben nagyon idősek, és csak keresztnevüket, foglakozásukat, hivatali rangjukat említem meg, így aki véletlenül olvasná írásomat a szereplők közül, akár másra is gondolhat.
Ezeknek az írásoknak „Velem mindig történt valami…” lesz a címük, ezzel választava el a jelent a múlttól, a régmúlttól.
Ilyenkor bizony jó lenne ismerni azt a beszédmódot, amit nyelvújítóink a XVIII.-XIX.-dik században jó szándékkal kiirtottak, használatukat ma a mindennapokban már nem ismerjük pontosan, régi írásokban találkozunk velük, megérteni, pedig nehézkes, ezért a könnyebb végét fogjuk a dolgoknak, elfelejtjük nyelvünk szebbik részét.
Kazinczy és nyelvújító társai szándékait nem ismerhetjük, de kétségbe vonhatjuk, mert nagyrészük szabadkőműves páholyok tagjai voltak, ezért, mai társaikhoz hasonlóan, akár nyelvünk kurtítására is törekedhettek. Emlékezzünk II. Józsefre, aki nemzetünk kisebbségben élő tagjait arra biztatta, hogy alkossanak maguknak saját nyelvet. Így született például a szlovák is a tótok számára.
Bizony azt megelőzően magyarul beszéltünk mind, itt a Kárpát medencében. A témát ismerők -vagy, akik az „Arvisurá”-t elolvassák, ha hozzájutnak- számára mindezek nyilvánvalóak, akár beszélnek erről, akár hallgatásba burkolóznak, mert félnek. Mitől? Nem tudom, mert meg van írva: /Márk 5;36/ „Ne félj, csak higgy!”. Őseink több ezer év óta eszerint éltek, hittek a Természetben, az Egyben, azaz az Istenben, és senkitől, mástól nem féltek.
Az Istenfélés, számukra nem a mai félelmet jelentette, hanem a Mindenek Fölött Álló elismerését, tiszteletét.
Bizony nem féltünk, mi senkitől, mástól. Se rómaitól, se barbároktól, se germántól, se töröktől, egyedül az Istent féltük.
Mai félelmeink sem megalapozottak! Ám őseinktől eltérően másban keressük az egyszeri és megismételhetetlen egyéni életünk értelmét, semmint az élet továbbvitelének kötelességében, amit a Természet egyedüli értékteremtő kötelességként ránk rótt.
Indukciós zseblámpa
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 10.
Velem mindig történik valami…Időnként lemegyek a vásárba minden vásárlási szándék nélkül. Viszem a pénztárcámat is, mert még soha nem fordult elő, hogy valami, számomra érdekes dolgot ne vásároltam volna nézelődés, beszélgetés közben.
A beszélgetés különösen fontosnak találom, nagyon sokféle sorsot megismerhetek, és bizony nagyon szomorúakat is. Ilyenkor, hazafelé jövet nem megelégedettség, hanem bizonyos jó érzés tölt el, hogy nekem talán több, jobb jutott osztályrészül.
Ez alkalommal egy indukciós elven működő zseblámpát vettem észre. Feltűnő volt, a burkolata átlátszó műanyagból készült, remekül lehetett látni az alkotó részeket, kitűnő szemléltető eszköz lesz az unokám számára, ha majd érdeklődést mutat a villamosság iránt, vagy iskolában ez lesz a s kötelező, megtanulandó, pontosabban megértendő feladat.
Mennyire tartja az árát?
Négyszáz, de magának odaadom háromért, látja ez a két darab van belőle, de egyik sem működik rendesen. Vigye a jobbikat, ezt, ha rázogatom, akkor föl-föl villan a fénye. Megvettem.
Továbbmenve szorgalmasan rázogattam, hogy mire hazaérek a benne lévő tárolóegység föltöltődjön. Beletelt jó órába, de a lámpa csak nem akart folyamatosan világítani.
Visszamentem a fiatalemberhez avval a szándékkal, hogy a másikra cseréljem, vagy azt is megvásároljam pótalkatrésznek. Elkezdtem a magyarázkodást, elmondtam mire szánom az eszközt. Ő is megvizsgálta, rázogatta, aztán a kezembe nyomta a másikat is, csak annyit mondva: vigye, a magáé mind a kettő. Fizetni akartam, de nem fogadta el a pénzt. Maga legalább tudja mire használni, tette hozzá.
Itthon az volt az első, hogy szétszereltem a lámpákat részegységekre, és örömmel állapítottam meg, hogy csak az energiatároló egység nem működik. Akkumulátor helyett közönséges gombelemet tettek a készülékbe a kínai gyártók.
Nagyszerű! Mindent, amit az indukciós feszültségről, a váltakozó irányú elektronáramlásról, a váltakozó áram egyen irányúvá alakításáról, az egyen irányúvá alakított áram simaságát biztosító kondenzátoregységről és a világító egységként szolgáló LED-ről, valamint a kibocsátott fénysugárnyaláb fókuszálását biztosító parabolatükörről tudni illik, tovább tudom adni unokámnak.
Ma sem voltam hát hiába kinn a vásárban, és ma is megismertem egy egyszerű, ám nagyszerű tulajdonsággal rendelkező embert, aki tud úgy adni, hogy nem vár érte ellenszolgátatást.
A beszélgetés különösen fontosnak találom, nagyon sokféle sorsot megismerhetek, és bizony nagyon szomorúakat is. Ilyenkor, hazafelé jövet nem megelégedettség, hanem bizonyos jó érzés tölt el, hogy nekem talán több, jobb jutott osztályrészül.
Ez alkalommal egy indukciós elven működő zseblámpát vettem észre. Feltűnő volt, a burkolata átlátszó műanyagból készült, remekül lehetett látni az alkotó részeket, kitűnő szemléltető eszköz lesz az unokám számára, ha majd érdeklődést mutat a villamosság iránt, vagy iskolában ez lesz a s kötelező, megtanulandó, pontosabban megértendő feladat.
Mennyire tartja az árát?
Négyszáz, de magának odaadom háromért, látja ez a két darab van belőle, de egyik sem működik rendesen. Vigye a jobbikat, ezt, ha rázogatom, akkor föl-föl villan a fénye. Megvettem.
Továbbmenve szorgalmasan rázogattam, hogy mire hazaérek a benne lévő tárolóegység föltöltődjön. Beletelt jó órába, de a lámpa csak nem akart folyamatosan világítani.
Visszamentem a fiatalemberhez avval a szándékkal, hogy a másikra cseréljem, vagy azt is megvásároljam pótalkatrésznek. Elkezdtem a magyarázkodást, elmondtam mire szánom az eszközt. Ő is megvizsgálta, rázogatta, aztán a kezembe nyomta a másikat is, csak annyit mondva: vigye, a magáé mind a kettő. Fizetni akartam, de nem fogadta el a pénzt. Maga legalább tudja mire használni, tette hozzá.
Itthon az volt az első, hogy szétszereltem a lámpákat részegységekre, és örömmel állapítottam meg, hogy csak az energiatároló egység nem működik. Akkumulátor helyett közönséges gombelemet tettek a készülékbe a kínai gyártók.
Nagyszerű! Mindent, amit az indukciós feszültségről, a váltakozó irányú elektronáramlásról, a váltakozó áram egyen irányúvá alakításáról, az egyen irányúvá alakított áram simaságát biztosító kondenzátoregységről és a világító egységként szolgáló LED-ről, valamint a kibocsátott fénysugárnyaláb fókuszálását biztosító parabolatükörről tudni illik, tovább tudom adni unokámnak.
Ma sem voltam hát hiába kinn a vásárban, és ma is megismertem egy egyszerű, ám nagyszerű tulajdonsággal rendelkező embert, aki tud úgy adni, hogy nem vár érte ellenszolgátatást.
Operália
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 9.
Velem mindig történik valami…Sokáig halogattam a VIP-es jegy megszerzését, nem gondoltam volna, hogy Plácidó Domingó neve és művészete valóban annyira vonzó a Pécsiek számára. Lezajlottak az elődöntők, Budapestem megtartották a döntőt, mi marad Pécsnek? Ingyenes gálaest a nyertesek és a mester részvételével. Fiatal magyar tehetség is szerepel. Részt veszek a gálán, de a várhatóan hatalmas tömegben nem fogok álldogálva, egymást nyomorítva hódolni a világ leghíresebb operistája tiszteletének, hangjának. Szerzek VIP-es jegyet döntöttem. Fölhívtam a szervező 2010Kht.-t, de nem tudtak segíteni, ők is csak tizenöt jegyet kaptak, ne akarjak olyat megígértetni, ami nem teljesíthető. A fejlesztési igazgatónak sem tudunk ülőhelyet biztosítani, menjek el, vigyek egy széket, aztán a VIP-esek mellett üljek le. Ennyit tehetek, ez minden hidd el. Ígéret szép szó, örömmel elfogadtam az ajánlatot, azzal a hátsó gondolattal, hogy egyetlen nagy rendezvén sincs, ahová minden VIP-es elmegy. Gondolatban már az üresen maradt székek egyikén képzeltem magam. Nem siettem, van helyem! Öltöny, nyakkendő, fényképezőgép, telefon, a háromlábú ülőszék, minden együtt. Útközben, ahogy haladtam a Szt. István tér felé egyre többen embert kellett kerülgetnem. Mind az Opráliára igyekeztek.
Biztonság kedvéért előre megtudakoltam a színpad, a VIP-es széksorok és az állóhelyek elrendezését, így gyorsan tájékozódtam a tömegben, és sűrűn kértem az elnézéseket, mert a csigalassúsággal áramló tömegben előrejutni nehéz feladat elé állított. Elértem az egyik bejáratot, de nem az igazit, öt méterrel arrébb volt a VIP-es bejárat. Szembetaláltam magam egy komoly kinézetű, bajuszos, őrző-védővel. VIP-es vagyok, nyílt a rács, benn voltam végre. Ekkor jött a kérdés, mutassam a jegyem. Az nincs, de ígéretem van, hogy itt a helyem.
Akkor menjek vissza a rács mögé, amit nem tettem meg. Jóember, hiszen most engedett be, nem megyek vissza. Nem hiszek magának válaszolta, majd ha idejön az illető, akkor elhiszi a mondókámat. Akárki bejöhetne ezzel a szöveggel, de mi azért vagyunk itt stb. Nem vagyok akárki, jegyeztem meg, most már bosszúsan. Fölhívom az illető hölgyet, akitől az ígéretet kaptam. Nem vagyok hazug, és van szabad hely is, beljebb megyek, és leülök, mondtam határozottan. Fölhívtam az igazgatóhelyettest, foglaltat jelzett a hívás, még egyszer próbálkoztam, már csak a búgó, kikapcsolt hangot hallottam. Közben észrevettem, hogy bizony van üres hely, tehát minden rendben. Megérkezett az őrző-védő kisfőnök is, látván körülöttem gyülekező társait. Itt leülhet, de a széksorokhoz nem engedhetem jegy nélkül, ássa be. Beláttam, az ígéret végső soron beteljesült, három méterrel ültem távolabb az áhított üres széktől. A kisfőnökkel kezet fogtam: bemutatkoztunk egymásnak: Petre András, Sugár Tamás, és elkezdődött a csoda.
A Pannonosok megtáltosodtak a karmestertől, az énekesektől és persze Plácido Domingo sugárzó személyiségének varázsától. Ráadásként közismert dallamok csendültek föl, a mester a közönséget is bevonta az „Emlékszem még…” refrénjének éneklésébe. Hazafelé ismerős Szekszárdiakkal találkoztam, együtt méltattuk a világ legnagyobb, élő operistáját és az általa fölfedezett fiatal tehetségeket, az este feledhetetlen élményét.
Biztonság kedvéért előre megtudakoltam a színpad, a VIP-es széksorok és az állóhelyek elrendezését, így gyorsan tájékozódtam a tömegben, és sűrűn kértem az elnézéseket, mert a csigalassúsággal áramló tömegben előrejutni nehéz feladat elé állított. Elértem az egyik bejáratot, de nem az igazit, öt méterrel arrébb volt a VIP-es bejárat. Szembetaláltam magam egy komoly kinézetű, bajuszos, őrző-védővel. VIP-es vagyok, nyílt a rács, benn voltam végre. Ekkor jött a kérdés, mutassam a jegyem. Az nincs, de ígéretem van, hogy itt a helyem.
Akkor menjek vissza a rács mögé, amit nem tettem meg. Jóember, hiszen most engedett be, nem megyek vissza. Nem hiszek magának válaszolta, majd ha idejön az illető, akkor elhiszi a mondókámat. Akárki bejöhetne ezzel a szöveggel, de mi azért vagyunk itt stb. Nem vagyok akárki, jegyeztem meg, most már bosszúsan. Fölhívom az illető hölgyet, akitől az ígéretet kaptam. Nem vagyok hazug, és van szabad hely is, beljebb megyek, és leülök, mondtam határozottan. Fölhívtam az igazgatóhelyettest, foglaltat jelzett a hívás, még egyszer próbálkoztam, már csak a búgó, kikapcsolt hangot hallottam. Közben észrevettem, hogy bizony van üres hely, tehát minden rendben. Megérkezett az őrző-védő kisfőnök is, látván körülöttem gyülekező társait. Itt leülhet, de a széksorokhoz nem engedhetem jegy nélkül, ássa be. Beláttam, az ígéret végső soron beteljesült, három méterrel ültem távolabb az áhított üres széktől. A kisfőnökkel kezet fogtam: bemutatkoztunk egymásnak: Petre András, Sugár Tamás, és elkezdődött a csoda.
A Pannonosok megtáltosodtak a karmestertől, az énekesektől és persze Plácido Domingo sugárzó személyiségének varázsától. Ráadásként közismert dallamok csendültek föl, a mester a közönséget is bevonta az „Emlékszem még…” refrénjének éneklésébe. Hazafelé ismerős Szekszárdiakkal találkoztam, együtt méltattuk a világ legnagyobb, élő operistáját és az általa fölfedezett fiatal tehetségeket, az este feledhetetlen élményét.
Baráti ajándék
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 8.
Velem mindig történik valami…Fölhívott a barátom, Henrik. Nemrég voltunk náluk, mert már régen láttuk egymást, és neve napja is volt a napokban. Elmentünk fölköszönteni. Hívásának oka, hogy a nála hagyott kis írásomat elolvasta, és még hagyjam nála egy ideig. Szeretné a fiának megmutatni, aki könyvkiadással foglalkozik, és kis példányszámú megjelentetést is vállalnak, ami nekem biztosan megfelelne. Igényesen végzik munkájukat, nemrég váltottak erre a profilra, piacot keresnek maguknak. Meg, még egy másik dolgot is szeretnék mondani, fűzte tovább mondókáját. Nem tudom az ajándékul adott könyvedet olvasni, engem az ilyen írások nem Kötnek le. Aztán a könyvben van egy dedikáció is Kondor Katalintól, a Magyar Rádió volt vezetőjétől, tette még hozzá.
Elcseréltem a könyveket, döbbenem rá. A számomra érdekes, és nem túl drága könyvekből két példányt is megvásárolok, hogy előre nem tervezett alkalmakkor tudjak ajándékot vinni. Így tettem Kerekes dr. „Éles anyanyelvünk” csodás gyűjteményével is. A könyvet minden értelmiségi szereti, és nem szoktuk azonnal elolvasni, a polcra tesszük, aztán, ha lesz rá idő, elolvassuk.
Henrik barátom azonnal nekifogott. Igaz, alaposan figyelmébe ajánlottam az ajándékkönyvet.
Egy esszékötet nem szokott hosszú lenni, de ő, mint mondta, nem jutott túl a negyvenedik oldalon. Föllapoztam „másodpéldányom” negyvenedik oldalát, és bizony ott éppen különleges fejtegetésekbe bocsátkozott a szerző arról, hogy ő miért nem olvas könyveket.
Ez komoly ok lehet arra, hogy ne tetsszen az írás további része.
A dedikáció miatt, mert Henrik nem akarta a dedikált kötetet megtartani, úgyis másik könyvet fogok nekiajándékozni, mégpedig egy diétás szakácskönyvet, mert
egészségügyi problémáin talán segíthet egy–egy jól elkészített finomság.
A Kondor Katalin által beírt kis versrészlet nagyon szép, érzékeny kifejtése életünk valóságának. A könyvet még nem kaptam vissza, így hát emlékezetből írom ide, a rövidke strófát:
„Szél elfútta levél, emlékezz, Nem mindig fölfelé szállsz, Végül a földön nyugszol meg”.
Amikor a könyvbejegyzés történt Katalinnak éppen lejárt a szerződése, amit nem hosszabbítottak meg, még nem találta meg önmagát. Az Echo TV vezetőjével járta az országot nézőtoborzás okán.
Nagyon kedvesnek találtam, hogy ilyen őszintén megnyilatkozott egy vadidegen férfi számára. Korábban is kedveltem személyét a TV-n keresztül. Ő volt Hajdu János társa a régi és első „Hét” című műsorban jó három évtizede. Beszélgettünk is pár mondat erejéig arról az időről. Nem szívesen emlékezem arra az időre, az utak az óta jócskán elágaztak, mondta. Egyetértettem vele.
Hétfőn megyek Henrikhez, lezajlik a könyvcsere, és hozok még abból a finom, ízletes körtéjéből, amiből ottlétünkkor is adott egy nagy szatyorral.
Elcseréltem a könyveket, döbbenem rá. A számomra érdekes, és nem túl drága könyvekből két példányt is megvásárolok, hogy előre nem tervezett alkalmakkor tudjak ajándékot vinni. Így tettem Kerekes dr. „Éles anyanyelvünk” csodás gyűjteményével is. A könyvet minden értelmiségi szereti, és nem szoktuk azonnal elolvasni, a polcra tesszük, aztán, ha lesz rá idő, elolvassuk.
Henrik barátom azonnal nekifogott. Igaz, alaposan figyelmébe ajánlottam az ajándékkönyvet.
Egy esszékötet nem szokott hosszú lenni, de ő, mint mondta, nem jutott túl a negyvenedik oldalon. Föllapoztam „másodpéldányom” negyvenedik oldalát, és bizony ott éppen különleges fejtegetésekbe bocsátkozott a szerző arról, hogy ő miért nem olvas könyveket.
Ez komoly ok lehet arra, hogy ne tetsszen az írás további része.
A dedikáció miatt, mert Henrik nem akarta a dedikált kötetet megtartani, úgyis másik könyvet fogok nekiajándékozni, mégpedig egy diétás szakácskönyvet, mert
egészségügyi problémáin talán segíthet egy–egy jól elkészített finomság.
A Kondor Katalin által beírt kis versrészlet nagyon szép, érzékeny kifejtése életünk valóságának. A könyvet még nem kaptam vissza, így hát emlékezetből írom ide, a rövidke strófát:
„Szél elfútta levél, emlékezz, Nem mindig fölfelé szállsz, Végül a földön nyugszol meg”.
Amikor a könyvbejegyzés történt Katalinnak éppen lejárt a szerződése, amit nem hosszabbítottak meg, még nem találta meg önmagát. Az Echo TV vezetőjével járta az országot nézőtoborzás okán.
Nagyon kedvesnek találtam, hogy ilyen őszintén megnyilatkozott egy vadidegen férfi számára. Korábban is kedveltem személyét a TV-n keresztül. Ő volt Hajdu János társa a régi és első „Hét” című műsorban jó három évtizede. Beszélgettünk is pár mondat erejéig arról az időről. Nem szívesen emlékezem arra az időre, az utak az óta jócskán elágaztak, mondta. Egyetértettem vele.
Hétfőn megyek Henrikhez, lezajlik a könyvcsere, és hozok még abból a finom, ízletes körtéjéből, amiből ottlétünkkor is adott egy nagy szatyorral.
Spáros bevásárlás
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 7.
Velem mindig történik valami…Ismét kioktattak a Sparban. Ritkán megyek bevásárolni egyedül, ha pedig rá kerül a sor, nem sietem el a dolgomat. Körülnézek, mi minden található a polcokon, melyek azok a termékek, amelyek az alsó polcokon várják a vevőt.
Régi, jól bevált szokás, hogy az olcsóbb árukat alulra helyezik el, több okból kifolyólag. Főleg azért, mert a vásárló közönség nem szeret hajolgatni, keresgélni, hanem odanyúl kézmagasságban, és rakja kosarába, a fölfedezett áruféleséget. Persze, a nap, mint nap, vásárlók természetesen már ismerik a csíziót. Én érdeklődésből hajolgatok, és azért is, mert tudom ott lenn találhatók az ugyanolyan jó, sokszor jobb, vagy magyar áruk.
Persze a Sparnak is megvan a maga taktikája. Ennek következtében kaptam a kioktatást, mert csodák-csodájára olcsóbb lisztet találtam a fölső polcon, mint az eggyel lejjebbin. Kifejezetten olcsót!
Miért ennyire olcsó ez a „budget” liszt, kérdeztem a mellettem elhaladó fiatal alkalmazottól. Ezt csak a Spar üzletek számára készítik, egyébként nem „budget”-nek hanem „badzset”nek, kell mondani. Kitől tudja, hogy a „budget” „badzset”, kérdeztem újból. Az üzletvezetőtől hallottam, mivel ez angol szó, a kiejtése „badzset”. Kiskegyed nem beszél angolul? Nem, én csak németül és horvátul beszélek. Én is tudok valamennyire németül, mondtam bizakodva, és németre fordítottam a szót. Mit beszél? Közben odajött a teremfelügyelő biztonsági őr is az idegen beszéd hallatán. Hamiskásan nevetett, és biztatta, most tudtam meg a keresztnevet, Katikát, hogy lám most használhatja, és gyakorolja idegen nyelvi ismereteit. Katika gyorsan távozott, elköszönt, mert dolga van, és nem ér rá beszélgetni.
Kosaramba tettem a lisztet, összekacsintottunk a teremőrrel, elindultam a pénztárhoz, és fizettem.
Itthon utánanéztem a dolognak. Budget, ugyebár lehet büdzsé, vagyis költségvetés, lehet bougette, buzsett, ami magyarul csomagot jelent, és természetesen az amerikai bödzsöt-nek, az angol, pedig badzsöt-nek ejti a „budget”-et. A szó pedig, mint minden másik szó, az angol nyelvterületen, egy rakás más jelentéssel is bír.
Milyen kár, hogy már régen kiirtották a mi székely-magyar írásunkat, ami tökéletesen megfelelt beszédünknek, mindent úgy írtunk, ahogy kimondtuk, minden hangunk számára volt írásjel.
Egyedüli, de biztató tény lehet a számunkra, hogy írásjeleinket fölvették a nemzetközi „font”-ok közé. Rövidesen ugyan úgy használhatjuk a számítástechnikai eszközökön írásunkat, mint az arabok, a zsidók, az oroszok és még sok más nemzet a magáét.
Dr. Hosszú Miklós egyetemi docenst, és társait illeti az elismerés fáradozásaikért.
Régi, jól bevált szokás, hogy az olcsóbb árukat alulra helyezik el, több okból kifolyólag. Főleg azért, mert a vásárló közönség nem szeret hajolgatni, keresgélni, hanem odanyúl kézmagasságban, és rakja kosarába, a fölfedezett áruféleséget. Persze, a nap, mint nap, vásárlók természetesen már ismerik a csíziót. Én érdeklődésből hajolgatok, és azért is, mert tudom ott lenn találhatók az ugyanolyan jó, sokszor jobb, vagy magyar áruk.
Persze a Sparnak is megvan a maga taktikája. Ennek következtében kaptam a kioktatást, mert csodák-csodájára olcsóbb lisztet találtam a fölső polcon, mint az eggyel lejjebbin. Kifejezetten olcsót!
Miért ennyire olcsó ez a „budget” liszt, kérdeztem a mellettem elhaladó fiatal alkalmazottól. Ezt csak a Spar üzletek számára készítik, egyébként nem „budget”-nek hanem „badzset”nek, kell mondani. Kitől tudja, hogy a „budget” „badzset”, kérdeztem újból. Az üzletvezetőtől hallottam, mivel ez angol szó, a kiejtése „badzset”. Kiskegyed nem beszél angolul? Nem, én csak németül és horvátul beszélek. Én is tudok valamennyire németül, mondtam bizakodva, és németre fordítottam a szót. Mit beszél? Közben odajött a teremfelügyelő biztonsági őr is az idegen beszéd hallatán. Hamiskásan nevetett, és biztatta, most tudtam meg a keresztnevet, Katikát, hogy lám most használhatja, és gyakorolja idegen nyelvi ismereteit. Katika gyorsan távozott, elköszönt, mert dolga van, és nem ér rá beszélgetni.
Kosaramba tettem a lisztet, összekacsintottunk a teremőrrel, elindultam a pénztárhoz, és fizettem.
Itthon utánanéztem a dolognak. Budget, ugyebár lehet büdzsé, vagyis költségvetés, lehet bougette, buzsett, ami magyarul csomagot jelent, és természetesen az amerikai bödzsöt-nek, az angol, pedig badzsöt-nek ejti a „budget”-et. A szó pedig, mint minden másik szó, az angol nyelvterületen, egy rakás más jelentéssel is bír.
Milyen kár, hogy már régen kiirtották a mi székely-magyar írásunkat, ami tökéletesen megfelelt beszédünknek, mindent úgy írtunk, ahogy kimondtuk, minden hangunk számára volt írásjel.
Egyedüli, de biztató tény lehet a számunkra, hogy írásjeleinket fölvették a nemzetközi „font”-ok közé. Rövidesen ugyan úgy használhatjuk a számítástechnikai eszközökön írásunkat, mint az arabok, a zsidók, az oroszok és még sok más nemzet a magáét.
Dr. Hosszú Miklós egyetemi docenst, és társait illeti az elismerés fáradozásaikért.
Jolikáék
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 6.
Velem mindig történik valami…A nagypostánál futottunk össze. Ő már elvégezte a tennivalóit, én még előtte álltam a csekkföladásnak. Hogy vagytok, kérdeztük mindketten, szinte egyszerre. Jól, köszönöm jól válaszolta kérdésemre. A Balatonon vagyunk már egy hónapja, én éppen most indulok vissza, egy kis elintéznivalóm volt itthon. Nem sietett egyikőnk sem, így szóba került mindenki. Édesapám, kemény munkásembernek ismertem meg, már nincs közöttünk. Édesanyámnak tudod, érszűkülete következtében amputálták a lábát, tolószékre szorul. Nagylányunkra még mindig nagyon sokat gondolunk, nagy teher volt, de elmenetelét nem tudjuk kiheverni. A férjem idegi eredetű, problémája makacsul tartja magát. Szeptembertől nyugdíjba megy, az idei tanévet is csak nagy fájdalmakkal tudta végigvinni. Ernő énekszakos, karnagy, sok bel és külhoni versenyen vezényelte sikerre énekkarát. Nem tudja a karját megemelni, csak nagy fájdalmak árán, nem tud vezényelni tovább. Minden szakvizsgálati eredménye negatív, de az állapota fokozatosan romlik. Jóban vagyunk velük, ezért rákérdezhettem, minden apróságra, javasolhattam mindent, ami eszembe jutott, mit is tegyen Ernő jobbulása érdekében. Ússzon sokat, az jót tesz minden bajra, nem is megerőltető, maga diktálhatja a tempót, a mozgás gyógyír mindenre, javasoltam. Tudod korábban olyan messzire beúszott, hogy már nem is láttuk, merre van. Most már nem is erőltethetem. Iszonyatos fájdalmai vannak a legkisebb mozgástól. Mi történhet még veletek?
Tizennyolc éves fivéred autóbalesetben vesztette életét, lányotok ugyanabban az útkereszteződésben, az Ernő által vezetett kocsiban bénult le, balesetetek következtében, Te fejsérülést szenvedtél akkor, édesanyád nyomorék. Mi jöhet még?
Nem volt elég, hogy mire lányotokat kitaníttattátok megfulladt a begörbült gerinc nyomásától?
Zuhogtak kérdéseim, meghatott a sorsuk, amelyet méltósággal viseltek, viselnek.
Szép helyeken jártunk a nyáron, az énekkart szeretettel látták a megnyert verseny után a versenytársak. Portugálok, spanyolok, franciák láttak vendégül napokra bennünket. Tudod, nekem ismét volt alkalmam a nyelvet gyakorolnom, felszedni a legújabb szlenget, az idei szemeszterben nagy hasznát veszem majd.
Jolika franciaszakos nyelvtanár, innen az ismeretségünk, szakmaszeretete túlmutat az elvárásokon. Most tudtam meg tőle, hogy Marcel Proust regényfolyama, „Az eltűnt idők nyomában” hívta életre az irodalmi alkotások narratív elemzésének szaktudományát.
Fiunk elvégezte a villamosmérnökit, kiváló eredménnyel, már megvan az állása, folytatta, szerencsére még hozzá azon a szakterületen fog dolgozni, ami igazán érdekli. Nagyon boldogok vagyunk vele!
Örömét nem zárszónak szánta, de tudtam, van még elintéznivalója, búcsút vettünk, további szép napokat kívánva egymásnak.
Tizennyolc éves fivéred autóbalesetben vesztette életét, lányotok ugyanabban az útkereszteződésben, az Ernő által vezetett kocsiban bénult le, balesetetek következtében, Te fejsérülést szenvedtél akkor, édesanyád nyomorék. Mi jöhet még?
Nem volt elég, hogy mire lányotokat kitaníttattátok megfulladt a begörbült gerinc nyomásától?
Zuhogtak kérdéseim, meghatott a sorsuk, amelyet méltósággal viseltek, viselnek.
Szép helyeken jártunk a nyáron, az énekkart szeretettel látták a megnyert verseny után a versenytársak. Portugálok, spanyolok, franciák láttak vendégül napokra bennünket. Tudod, nekem ismét volt alkalmam a nyelvet gyakorolnom, felszedni a legújabb szlenget, az idei szemeszterben nagy hasznát veszem majd.
Jolika franciaszakos nyelvtanár, innen az ismeretségünk, szakmaszeretete túlmutat az elvárásokon. Most tudtam meg tőle, hogy Marcel Proust regényfolyama, „Az eltűnt idők nyomában” hívta életre az irodalmi alkotások narratív elemzésének szaktudományát.
Fiunk elvégezte a villamosmérnökit, kiváló eredménnyel, már megvan az állása, folytatta, szerencsére még hozzá azon a szakterületen fog dolgozni, ami igazán érdekli. Nagyon boldogok vagyunk vele!
Örömét nem zárszónak szánta, de tudtam, van még elintéznivalója, búcsút vettünk, további szép napokat kívánva egymásnak.
Háziorvosnál
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 5.
Velem mindig történik valami…Szokásos gyógyszereim receptjeinek föliratását telefonon szoktam intézni. Fölhívom háziorvosom asszisztenciáját, megmondom, mire van szükségem, aztán később elmegyek a receptekért, és amikor kijön a váróba az asszisztens elkérem a kész recepteket, így nem kell várakoznom, és az ott lévőket sem bosszantom tolakodásommal. Ez alkalommal nem tudtam a jól bevált módszert alkalmazni, elmaradt telefon befizetésem miatt a szolgáltatást átmenetileg szüneteltették. Bennünket lehet hívni, de kifelé sztentori géphang mondja a magáét, aminek lényege, hogy nem használhatom a vonalas készüléket. Elmentem hát előzetes telefonegyeztetés nélkül a rendelőbe receptet íratni. A bejárati üvegajtóra kiírták, hogy szabadságolás miatt menjek a másik rendelőbe, ahol a helyettesítést végző orvos található. Nem volt messze a másik rendelő, ahol több körzeti orvos is gyakorolja hívatását. Nagy meglepetésemre a váróteremben majdnem teljesen üres volt. A háziorvosomat helyettesítő doktornő rendelője előtt, pedig senki sem várakozott. Szerencsém van, gondoltam, hamar végzek. Már majdnem benyitottam, mikor észrevettem az ajtón, a mindenütt szokásos felhívást: „NE KOPOGJON, SZÓLÍTJUK”. Várakoztam, várakoztam, mert már többször kikaptam a kopogásért, amit mindig a türelmetlenség váltott ki belőlem. Most nem siettem, várakoztam. Elég sokáig! Közben sem jött senki, akivel beszédbe elegyedhettem volna. Hirtelen eszembe jutott a már kitaposott ösvény. Elővettem a mobilomat, fölhívtam őket az ajtó előtt, bediktáltam mire van szükségem, és a végén megkérdeztem, mikor mehetek a receptekért. Akár azonnal is! Ismerősnek tűnt a hang. Megkaptam hát az engedélyt a belépésre. Benyitottam a rendelőbe, félrehúztam a függönyként alkalmazott lepedőt, és ott láttam orvosomat, meg az asszisztenciát. Természetesen mindannyian meglepődtek, hogyan érhettem oda ilyen hamar. Nincsenek szabadságon, átköltözött a rendelő? Igen, felújításokat végeznek, elfelejtettük a kiírást módosítani. Semmi baj. Elbeszélgettünk. Én elmeséltem telefonügyemet meg, hogy innen telefonáltam az ajtó elől, és még sok minden szóba került. A mindenfelé látható térfelújítási munkálatok, meg az is, hogy a nagy tenorhármas prímus inter páresze, Placido Domingo városunk kulturális nagykövete lett, lezajlott az Operália, és Domingo is adott koncertet, amin háziorvosom is jelen volt. A jegy, ha nem is csillagászati összegű, de drága, tette hozzá. Én meg láttam a „Pletykát”. Milyen pletykát kérdezték érdeklődve mind a hárman. A szabadtéri színpadon ment a darab, én tiszteletjeggyel ültem jó helyen, és halálra röhögtem magam a gegeken. Sajnos már nem láthatják, mert kőszínházban nem fogják játszani. Még elmeséltem egy butuska viccet, aztán elköszöntem.
Nemrég valakitől azt hallottam, hogy jónak tartja, ha létezik az úgy nevezhető kulturális sznobizmus. Most, gondolatban, igazat adtam neki. Menjenek csak a húzós Domindo koncertre, akik meg tudják fizetni, én meg majd meghallgatom az énekek mesterét a Dóm téren ingyen. Még tiszteletjegyet sem kell beszereznem
Nemrég valakitől azt hallottam, hogy jónak tartja, ha létezik az úgy nevezhető kulturális sznobizmus. Most, gondolatban, igazat adtam neki. Menjenek csak a húzós Domindo koncertre, akik meg tudják fizetni, én meg majd meghallgatom az énekek mesterét a Dóm téren ingyen. Még tiszteletjegyet sem kell beszereznem
Fióksármány
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 4.
Velem mindig történik valami…A szokásosnál korábban ébredtem föl, és föl is keltem. Más alkalommal jól esik lustálkodni egy kicsit az ágyban. Megnyújtóztatni a lábaimat, forogni jobbra-balra. Nem voltam egy csöppet sem fáradt, hát fölkeltem. Elkészítettem reggelimet, amit a nyitott konyhaajtó friss levegőjétől jólesően fogyasztottam. Szárnysuhogásokra lettem figyelmes. A sok apró madár
veréb, cinege, sármány együttes repülése alkalmával szoktam ezt a suhogást hallani. Fölálltam az asztal mellől kettőt-hármat léptem és már az ajtónál voltam. Óvatosan kitekintettem. A madárház, amit korábban unokám örömére építettem telis-tele volt az aprótermetű madárkákkal. Amikor észrevettek szétrebbentek, mindegyik repült amerre tudott. Ilyenkor szokott a baj megtörténni. Egyikük belegabalyodott a szőlőhálóba, amit azért borítottam a madárházra, hogy a nevető gerlepárhoz ne tudjanak berepülni a többiek. A sok feketerigó kinn is rekedt, de a kistermetűek megtalálják a réseket a hányaveti módon fölrakott szőlőhálón, így együtt reggeliznek ők is a gerlepárral. Ha embert látnak, akkor tör ki a ribillió, és ijedtükben nem találják a berepülő nyílást. Most is így történt.
Az egyik közülük belegabalyodott a hálóba. Gyorsan a segítségére siettem, és megkíséreltem kiszabadítani. Egy fióka sármány volt, még nem eléggé ügyes a biztos meneküléshez. Óvatosan megfogtam, szárnyait szabadítottan ki először, aztán a felecskéje következett, majd a lábait próbáltam kibogozni a háló fogságából. Az egyiket sikerült, de a másikkal olyan erősen kapaszkodott a hálóba, hogy próbálkozásom hosszabb ideig kudarcot vallott. Nem is láttam pontosan, hogy vajon nem akarja a hálót elengedni, vagy odahurkolódott a piciny láb. A madárkának az adta utolsó lehetőséget önállósága megőrzéséhez. Végül sikerrel jártam, ereje alábbhagyott, elengedte a szorítást, a markomban volt.
Egy kicsit még mozgolódott, majd megadta magát sorsának. A szíve szaporán vert, kicsi fejét ide-oda forgatta, fájdalmasan csipogott, végül azt is abbahagyta.
Első gondolatom az volt, hogy kalitkába zárom, amíg unokám megérkezik, hadd lássa milyen ügyes voltam, elkaptam a madárkát. Utánanéztem, miben helyezhetném el. A kamrában volt bevásárlókosár, papírdoboz, jó nagy befőttesüveg. Még talán röpködni is tudna, nem érezné a zártságot, ha ezekbe raknám. Kis szíve ott lüktetett a markomban, megszámolni nem lehetett, olyan sebesen. Lábacskáival erőtlenül ujjaimba kapaszkodott, csak körmeinek alig érezhető szúrását éreztem.
Elszégyelltem magam. Talán testvérei várják, akikkel együtt röpülnek rovart vadászni, fürdeni a porban, vagy a kis esőmaradék pocsolyákban.
Kinyitottam a markomat, a kis madárka szépségét ekkor láttam meg a maga teljességében. A világosszürke fejtetőt, a nyakat körülölelő sötétebb csíkot, a picinyke lábat, a mellkas halovány zöldes tollait, a tűhegyes apró csőröcskét és a kerekre nyíló fekete szemet. Miért nem repül el azonnal, miért tudom szemlélgetni, hiszen olyan erőteljesen harcolt megfogásakor a szabadságáért.
Pihent, hogy erőre kapjon, mert egy pillanat múlva szélsebesen elrepült, eltűnt a lombos fák között.
veréb, cinege, sármány együttes repülése alkalmával szoktam ezt a suhogást hallani. Fölálltam az asztal mellől kettőt-hármat léptem és már az ajtónál voltam. Óvatosan kitekintettem. A madárház, amit korábban unokám örömére építettem telis-tele volt az aprótermetű madárkákkal. Amikor észrevettek szétrebbentek, mindegyik repült amerre tudott. Ilyenkor szokott a baj megtörténni. Egyikük belegabalyodott a szőlőhálóba, amit azért borítottam a madárházra, hogy a nevető gerlepárhoz ne tudjanak berepülni a többiek. A sok feketerigó kinn is rekedt, de a kistermetűek megtalálják a réseket a hányaveti módon fölrakott szőlőhálón, így együtt reggeliznek ők is a gerlepárral. Ha embert látnak, akkor tör ki a ribillió, és ijedtükben nem találják a berepülő nyílást. Most is így történt.
Az egyik közülük belegabalyodott a hálóba. Gyorsan a segítségére siettem, és megkíséreltem kiszabadítani. Egy fióka sármány volt, még nem eléggé ügyes a biztos meneküléshez. Óvatosan megfogtam, szárnyait szabadítottan ki először, aztán a felecskéje következett, majd a lábait próbáltam kibogozni a háló fogságából. Az egyiket sikerült, de a másikkal olyan erősen kapaszkodott a hálóba, hogy próbálkozásom hosszabb ideig kudarcot vallott. Nem is láttam pontosan, hogy vajon nem akarja a hálót elengedni, vagy odahurkolódott a piciny láb. A madárkának az adta utolsó lehetőséget önállósága megőrzéséhez. Végül sikerrel jártam, ereje alábbhagyott, elengedte a szorítást, a markomban volt.
Egy kicsit még mozgolódott, majd megadta magát sorsának. A szíve szaporán vert, kicsi fejét ide-oda forgatta, fájdalmasan csipogott, végül azt is abbahagyta.
Első gondolatom az volt, hogy kalitkába zárom, amíg unokám megérkezik, hadd lássa milyen ügyes voltam, elkaptam a madárkát. Utánanéztem, miben helyezhetném el. A kamrában volt bevásárlókosár, papírdoboz, jó nagy befőttesüveg. Még talán röpködni is tudna, nem érezné a zártságot, ha ezekbe raknám. Kis szíve ott lüktetett a markomban, megszámolni nem lehetett, olyan sebesen. Lábacskáival erőtlenül ujjaimba kapaszkodott, csak körmeinek alig érezhető szúrását éreztem.
Elszégyelltem magam. Talán testvérei várják, akikkel együtt röpülnek rovart vadászni, fürdeni a porban, vagy a kis esőmaradék pocsolyákban.
Kinyitottam a markomat, a kis madárka szépségét ekkor láttam meg a maga teljességében. A világosszürke fejtetőt, a nyakat körülölelő sötétebb csíkot, a picinyke lábat, a mellkas halovány zöldes tollait, a tűhegyes apró csőröcskét és a kerekre nyíló fekete szemet. Miért nem repül el azonnal, miért tudom szemlélgetni, hiszen olyan erőteljesen harcolt megfogásakor a szabadságáért.
Pihent, hogy erőre kapjon, mert egy pillanat múlva szélsebesen elrepült, eltűnt a lombos fák között.
Cigányasszony
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. augusztus 3.
Velem mindig történik valami… Már megint itt van a cigány, mondja a mellettem álló asszony. Az újságos Évi édesanyja. Melyik, kérdezem. Az ott, a kéregetős, ki nem állhatom. Hátrafordultam, megláttam az asszonyt rövid bottal a kezében, amint közelít az egyik, mögöttem állóhoz. Adjon egy pár forintot, segítsen ki, haza akarok menni. Jobban megnéztem, és rájöttem, én ismerem ezt az asszonyt.
Két hónapja elzavarták innen, de megint itt van, folytatta Évi édesanyja. Hogy miért itt kéreget, mehetne máshová is.
Igen ismerem. Évekkel ezelőtt találkoztam vele először a református templom előtt, amikor istentiszteletre hívott a harangszó. Én is oda igyekeztem, mikor odaértem hozzá, már a nagytiszteletű úr is ott volt. Menjen már a katolikus templom elé kéregetni, itt már kapott tőlem elégszer, hangzott a felszólítás.
Nem hallja, mindjárt kezdődik a szertartás, azért szól a harang.
Majd én beszélek az asszonnyal, elvezetem innen, avatkoztam közbe.
Jöjjön jó asszony egy kicsit távolabb, ne zavarogjunk. A markába nyomtam valami aprópénzt, és elkísértem egy darabon. Már akkor is bottal járt, húzta a lábát, lassan ballagtunk egyre messzebb a templomtól.
Nem szoktam sokat kapni, hát azért jöttem most a mise előtt, talán többen adnak, ha keveset is, motyogta az orra elé, aztán elváltunk.
Évekkel később újból a templom előtt találkoztunk, akkor egy férfi is volt vele, az élettársa. Ő kaszálta a füvet éppen, és kapott némelykor más alkalmi munkát is a nagytiszteletű úrtól. Nem sok az órabér, de megdolgozom érte, és elmondta mi mindent szokott elvégezni.
Aztán a városban láttam az asszonyt itt-ott, többnyire a buszmegállók környékén, szutykosan, a szájában cigarettával, egyre lassabban vonszolva magát.
Késik a busz valamennyit, előremegyek, hogy kapjak ülőhelyet, szólt hozzám újból Évi édesanyja. Nem megy be az Évihez, már régen járt nálunk, tette még hozzá, aztán elváltunk. Én vártam, amíg elfogy a sor, utolsóként szálltam föl. Föltűnt, hogy a cigányasszony tiszta, fehér inget, fekete nadrágot viselt, persze a cigi ott lógott a kezében. Lassan csoszogott a padhoz, leült, kezéből kiesett a cigaretta. A busz elindult velünk.
Tudja, hogy van neki egy élettársa, kérdeztem a buszon Évi édesanyját. Már nincs, otthagyta az is, hangzott a rövid válasz.
Én csak egy megállót utaztam, de leszállás után még mindig a cigányasszony járt az eszemben. Lehet, hogy most hagyta el végleg az élettársa, azért volt ilyen szépen kiöltözve.
Ez alkalommal talán a temetésre gyűjtött, csak nem figyeltünk rá eléggé, hogy mit is motyogott ezúttal az orra alatt.
Két hónapja elzavarták innen, de megint itt van, folytatta Évi édesanyja. Hogy miért itt kéreget, mehetne máshová is.
Igen ismerem. Évekkel ezelőtt találkoztam vele először a református templom előtt, amikor istentiszteletre hívott a harangszó. Én is oda igyekeztem, mikor odaértem hozzá, már a nagytiszteletű úr is ott volt. Menjen már a katolikus templom elé kéregetni, itt már kapott tőlem elégszer, hangzott a felszólítás.
Nem hallja, mindjárt kezdődik a szertartás, azért szól a harang.
Majd én beszélek az asszonnyal, elvezetem innen, avatkoztam közbe.
Jöjjön jó asszony egy kicsit távolabb, ne zavarogjunk. A markába nyomtam valami aprópénzt, és elkísértem egy darabon. Már akkor is bottal járt, húzta a lábát, lassan ballagtunk egyre messzebb a templomtól.
Nem szoktam sokat kapni, hát azért jöttem most a mise előtt, talán többen adnak, ha keveset is, motyogta az orra elé, aztán elváltunk.
Évekkel később újból a templom előtt találkoztunk, akkor egy férfi is volt vele, az élettársa. Ő kaszálta a füvet éppen, és kapott némelykor más alkalmi munkát is a nagytiszteletű úrtól. Nem sok az órabér, de megdolgozom érte, és elmondta mi mindent szokott elvégezni.
Aztán a városban láttam az asszonyt itt-ott, többnyire a buszmegállók környékén, szutykosan, a szájában cigarettával, egyre lassabban vonszolva magát.
Késik a busz valamennyit, előremegyek, hogy kapjak ülőhelyet, szólt hozzám újból Évi édesanyja. Nem megy be az Évihez, már régen járt nálunk, tette még hozzá, aztán elváltunk. Én vártam, amíg elfogy a sor, utolsóként szálltam föl. Föltűnt, hogy a cigányasszony tiszta, fehér inget, fekete nadrágot viselt, persze a cigi ott lógott a kezében. Lassan csoszogott a padhoz, leült, kezéből kiesett a cigaretta. A busz elindult velünk.
Tudja, hogy van neki egy élettársa, kérdeztem a buszon Évi édesanyját. Már nincs, otthagyta az is, hangzott a rövid válasz.
Én csak egy megállót utaztam, de leszállás után még mindig a cigányasszony járt az eszemben. Lehet, hogy most hagyta el végleg az élettársa, azért volt ilyen szépen kiöltözve.
Ez alkalommal talán a temetésre gyűjtött, csak nem figyeltünk rá eléggé, hogy mit is motyogott ezúttal az orra alatt.