Velem mindig történik valami…Sokáig halogattam a VIP-es jegy megszerzését, nem gondoltam volna, hogy Plácidó Domingó neve és művészete valóban annyira vonzó a Pécsiek számára. Lezajlottak az elődöntők, Budapestem megtartották a döntőt, mi marad Pécsnek? Ingyenes gálaest a nyertesek és a mester részvételével. Fiatal magyar tehetség is szerepel. Részt veszek a gálán, de a várhatóan hatalmas tömegben nem fogok álldogálva, egymást nyomorítva hódolni a világ leghíresebb operistája tiszteletének, hangjának. Szerzek VIP-es jegyet döntöttem. Fölhívtam a szervező 2010Kht.-t, de nem tudtak segíteni, ők is csak tizenöt jegyet kaptak, ne akarjak olyat megígértetni, ami nem teljesíthető. A fejlesztési igazgatónak sem tudunk ülőhelyet biztosítani, menjek el, vigyek egy széket, aztán a VIP-esek mellett üljek le. Ennyit tehetek, ez minden hidd el. Ígéret szép szó, örömmel elfogadtam az ajánlatot, azzal a hátsó gondolattal, hogy egyetlen nagy rendezvén sincs, ahová minden VIP-es elmegy. Gondolatban már az üresen maradt székek egyikén képzeltem magam. Nem siettem, van helyem! Öltöny, nyakkendő, fényképezőgép, telefon, a háromlábú ülőszék, minden együtt. Útközben, ahogy haladtam a Szt. István tér felé egyre többen embert kellett kerülgetnem. Mind az Opráliára igyekeztek.
Biztonság kedvéért előre megtudakoltam a színpad, a VIP-es széksorok és az állóhelyek elrendezését, így gyorsan tájékozódtam a tömegben, és sűrűn kértem az elnézéseket, mert a csigalassúsággal áramló tömegben előrejutni nehéz feladat elé állított. Elértem az egyik bejáratot, de nem az igazit, öt méterrel arrébb volt a VIP-es bejárat. Szembetaláltam magam egy komoly kinézetű, bajuszos, őrző-védővel. VIP-es vagyok, nyílt a rács, benn voltam végre. Ekkor jött a kérdés, mutassam a jegyem. Az nincs, de ígéretem van, hogy itt a helyem.
Akkor menjek vissza a rács mögé, amit nem tettem meg. Jóember, hiszen most engedett be, nem megyek vissza. Nem hiszek magának válaszolta, majd ha idejön az illető, akkor elhiszi a mondókámat. Akárki bejöhetne ezzel a szöveggel, de mi azért vagyunk itt stb. Nem vagyok akárki, jegyeztem meg, most már bosszúsan. Fölhívom az illető hölgyet, akitől az ígéretet kaptam. Nem vagyok hazug, és van szabad hely is, beljebb megyek, és leülök, mondtam határozottan. Fölhívtam az igazgatóhelyettest, foglaltat jelzett a hívás, még egyszer próbálkoztam, már csak a búgó, kikapcsolt hangot hallottam. Közben észrevettem, hogy bizony van üres hely, tehát minden rendben. Megérkezett az őrző-védő kisfőnök is, látván körülöttem gyülekező társait. Itt leülhet, de a széksorokhoz nem engedhetem jegy nélkül, ássa be. Beláttam, az ígéret végső soron beteljesült, három méterrel ültem távolabb az áhított üres széktől. A kisfőnökkel kezet fogtam: bemutatkoztunk egymásnak: Petre András, Sugár Tamás, és elkezdődött a csoda.
A Pannonosok megtáltosodtak a karmestertől, az énekesektől és persze Plácido Domingo sugárzó személyiségének varázsától. Ráadásként közismert dallamok csendültek föl, a mester a közönséget is bevonta az „Emlékszem még…” refrénjének éneklésébe. Hazafelé ismerős Szekszárdiakkal találkoztam, együtt méltattuk a világ legnagyobb, élő operistáját és az általa fölfedezett fiatal tehetségeket, az este feledhetetlen élményét.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése