Velem mindig történik valami…Reggelizés közben azon morfondíroztam, melyik történést írjam meg a közelmúltból. Eszembe jutott az is, hogy előbb-utóbb unalmassá válik majd számomra nap, mint nap a közelmúlttal foglalkoznom, hiszen olyan sokat emlékezem régebbi dolgaimra is, amelyek a mai napig foglalkoztatnak. Érdemes lenne a múltat, a régmúltat is rögzíteni az utánam jövők számára. Persze a dolgok csak az én szemszögemből lesznek igazak, de egészen bizonyos lehet majd az olvasó abban, amit leírok valóban úgy is történt, semmit nem tagadok el még, ha rossz fényt vetne is rám.
Akikről szó lesz részben elhunytak, részben nagyon idősek, és csak keresztnevüket, foglakozásukat, hivatali rangjukat említem meg, így aki véletlenül olvasná írásomat a szereplők közül, akár másra is gondolhat.
Ezeknek az írásoknak „Velem mindig történt valami…” lesz a címük, ezzel választava el a jelent a múlttól, a régmúlttól.
Ilyenkor bizony jó lenne ismerni azt a beszédmódot, amit nyelvújítóink a XVIII.-XIX.-dik században jó szándékkal kiirtottak, használatukat ma a mindennapokban már nem ismerjük pontosan, régi írásokban találkozunk velük, megérteni, pedig nehézkes, ezért a könnyebb végét fogjuk a dolgoknak, elfelejtjük nyelvünk szebbik részét.
Kazinczy és nyelvújító társai szándékait nem ismerhetjük, de kétségbe vonhatjuk, mert nagyrészük szabadkőműves páholyok tagjai voltak, ezért, mai társaikhoz hasonlóan, akár nyelvünk kurtítására is törekedhettek. Emlékezzünk II. Józsefre, aki nemzetünk kisebbségben élő tagjait arra biztatta, hogy alkossanak maguknak saját nyelvet. Így született például a szlovák is a tótok számára.
Bizony azt megelőzően magyarul beszéltünk mind, itt a Kárpát medencében. A témát ismerők -vagy, akik az „Arvisurá”-t elolvassák, ha hozzájutnak- számára mindezek nyilvánvalóak, akár beszélnek erről, akár hallgatásba burkolóznak, mert félnek. Mitől? Nem tudom, mert meg van írva: /Márk 5;36/ „Ne félj, csak higgy!”. Őseink több ezer év óta eszerint éltek, hittek a Természetben, az Egyben, azaz az Istenben, és senkitől, mástól nem féltek.
Az Istenfélés, számukra nem a mai félelmet jelentette, hanem a Mindenek Fölött Álló elismerését, tiszteletét.
Bizony nem féltünk, mi senkitől, mástól. Se rómaitól, se barbároktól, se germántól, se töröktől, egyedül az Istent féltük.
Mai félelmeink sem megalapozottak! Ám őseinktől eltérően másban keressük az egyszeri és megismételhetetlen egyéni életünk értelmét, semmint az élet továbbvitelének kötelességében, amit a Természet egyedüli értékteremtő kötelességként ránk rótt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése