Velem mindig történik valami…Semmi kétség nem férhet hozzá, vártak rám! Egy pillanat döntése volt, megnézem őket. Tegnap nem találkoztunk a hangversenyen, Pista felesége, hosszú ideje betegeskedik, amolyan idősebb kori szívgondokkal küszködik évek óta, és ránk tört a nyár. Magam is érzem néha, de lehet más oka is, szorít a mellkasom, amikor fölfelé igyekszem a hosszabb emelkedőkön. Megmagyarázom, a seb, a varrás, amit jó erős dróthuzallal oldottak meg, bele-belevág maradék mellizmomba, attól szorít az a valami. Pista felesége ráadásul rosszul viseli bajait, férje, a szélütött, a múltkor elsírta magát, mi lesz vele? Dehogyis vele, veletek mi lesz gondoltam, de nem vigasztaltam, hiába, ő talán még betegebb, mint szegény felesége. Tevékenykedik állandóan, most is az emeleti ablakokhoz szegelt föl szegélydeszkákat, előtte már lefestette, méretre vágta őket, a szegelésnél járt, úgy kiabáltunk egymásnak. Rendben van minden? Tegnap a nagyfiatokkal találkoztam, annyit kért tőlem, adjam meg elektronikus levélcímemet, meglepetéssel szolgál a boszniai piramisokat illetően. Egy pillanat műve volt, és fölkanyarodtam az úton. Bárcsak ne tettem volna! A boszniai piramisok igazán várhatnak még néhány száz évet, eddig is azt tették. Most nemrég megtalálták mindegyiket, folyik a találgatás, ember építette, vagy csak a Természet furcsállott meg bennünket a szabályos alkotással. Alattuk barlangjáratok, a barlangok szikláin, kivehető szabályosságú vésetek, amelyek lehetnek éppen, ember alkotta jelek is. Ez is a fejemben volt, amikor a hirtelen elhatározás megszületett, és bekanyarodtam Pistáék utcájába. Bárcsak ne tettem volna! A beszélgetés nem tartott sokáig, Pista ne gyere le miattam, ha már fölmásztál a padlásszobákba, Itt lenn leírom egy újságszélre levelező címemet, majd megmutatod és megkapom a boszniai rejtélyek újabb változatát tőletek. Kifelé indultam, a kertkaput bejövetelkor, elmenetelkor is zárni kell, mert sok a hívatlan látogatójuk. Kettőt kattant a kertkapu zár, tekintetem az autóm fölött szőke női fejet pillantott meg, lófarokba kötött frizurával. Utcabeli lehet, köszöntöttem. Komor jónapot volt a felelet, egy kérdéssel megtoldva. Magáé az autó? Igen, már indulok is. Kettőt léptem, és a kékszemű, hosszú hajú hölgy szoknyája kéklett előttem, ingjén váll-lapokkal. Szélvédőmön megállni tilos jelzéssel ellátott cetli. Mi történt kérdeztem meglepetten. Az előbb fényképezte le a kollégám, itt nem szabad várakozni. A cetlin az állt: feljelentem!
Az égnek emeltem karjaimat, és az öklömet ráztam, majd fájdalmas üvöltésbe kezdtem. A „szakramentomát maguknak”, miért nem ott vannak, ahol szükség van magukra? Mindig itt szoktam megállni, itt szabad, üvöltöttem tovább. Most tettük ki a megállni tilos táblát az utcának erre az oldalára is. Nem használt a könyörgésem, a kékszemű, szőke hajú tizedesnő, indoklásba kezdett. Lehet maga nyugdíjas, költhetné a pénzét másra is, látogathatja aggódva a barátját, itt fizetni kell. Minimum egy harmincas! Újból égnek emeltem a karjaimat, de megérkezett klímás autójukkal a társa. Adjon be kérvényeket, segíteni szokott.
A bűntudat ott volt az arcán, lecsendesedtem, ők meg elhúzták a csíkot. Igazuk van, de leszolgáltatom a nyugdíjukat, hatvankét éves korukig, a „hétnemjóját”!