Velem mindig történik valami…Forgalmista akartam lenni, aztán nem az lett belőlem. A forgalmistának tekintélye volt, meg állandó munkahelye. Gyerekként megcsodáltam nem egyszer, amikor kiállt, várta az érkező szerelvényt, aztán az ő engedélyével mehetett tovább a személyvonat. Olyan előkelő volt a piros, kemény kalapjában. Mikor átszöktem, és kérdezték, mit akarok magammal kezdeni, természetes volt a válaszom, forgalmista akarok lenni. A visszacsatolt, majd újból elvett Csallóközben laktam, de nem tudtam volna tovább tanulni, azért szöktem át negyvenötben, tizenöt évesen. A szüleimet aztán átrakták a határon, mindenük odaveszett, pedig az öt gyerek mellett felépített ház, az istálló, a föld nagyon kellett az élethez. Itt egy kitelepített svábnak a házát kaptuk meg. A forgalmistát hat hónap alatt kiképzik, ne az legyen, legyen vegyész. Ezt javasolták, így aztán az is lettem, pedig nagyon nehéz volt az első két év Veszprémben. A trigonometria, azt nem tanultam korábban, nem egyszer megviccelt, de megálltam a helyem. Mérőállomásra kerültem, a TSZ-ek földjein végezetem a méréseket, aszerint hajtották aztán végre a vegyszerezést. Soha nem is volt más munkahelyem. A feleségem ékszerész lett a gimnáziumával, most is javítgat még ismerősöknek elszakadt karkötőket, láncokat. Éppen rosszkor lettem nyugdíjas, a rendszerváltáskor kétezer forinttal nyugdíjaztak, most száznegyvenem van. Vehettem volna új autót, spórolósan éltünk, de minek, az öreg Oktávia is elvisz a szőlőbe, igaz nem is szőlő, hanem gyümölcsös. Onnan hozom a cseresznyét. Ugye nem baj, hogy becsöngettem, a szomszédja biztatott, talán vesznek. Leszedem, aztán így kilónként eladom, piacozni nem ülnék ki, azt hiszem, restellném a dolgot, meg akkor egyszerre kellene sokat szednem, de azt már nem bírom. Ha billeg alattam a létra, nagyon nehezen tartom meg magam, elfáradok. A feleségem nem akarom terhelni, eldolgozgat otthon. A testvéreim elhaltak, a bátyám hentes volt, de nem fékezte magát, infarktus végzett vele, a többiek is elmentek, én maradtam, meg a feleségem. Orvos lett mind a három gyerekünk, nem volt sok gond velük, a legidősebb, a nagyobbik lány szorgalmas volt, a többieket is magával húzta. Hét unokám van, négy a fiaméknál, az USA-ban élnek, a felesége is orvos, székesfehérvári. Megyek föl elébük, most jönnek látogatóba, ilyen alkalmakkor, az első kézfogásnál a markába csúsztatom a lakásbérlet jövedelmét. Panelt vettünk nekik az induláshoz, azt, ha viszik, kiadom. Ne kelljen itt váltaniuk dollárt felárral. Nem jönnek le hozzánk a felesége miatt. A kisebbnél egy, a nagyobb lányomnál két gyermek van, egyik már orvos, a másik annak tanul, a harmadik még gimnazista. Még lehet, az is orvosnak megy, jó fejű. Mindig mondják, ne én szedjem a cseresznyét, de nem jönnek. Befőzünk a két lánynak, persze magunknak is, kár lenne a fán hagyni, úgyis elverte a jég az idén, kevés is jut eladásra. Ugye föltartottam? Ne haragudjon, elmegyek mindjárt, de magával még nem találkoztam, Varga vagyok, Varga László. Szép családja van, búcsúztam tőle.

Velem mindig történik valami…Egy kéz nyúlt felém, furcsállottam, balkéz volt. Ezt onnan vettem észre, hogy a hüvelykujj baloldalt helyezkedett el. Vastag, vörhenyes, puha kézfej, mit tegyek? Önkéntelenül, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek mindkét kezemmel megragadtam, és egy csókot leheltem rá. Teljesen kifáradtan érkeztem, körbejártam többször is a várost. A meredek részeken éppen ugyanúgy, mint a szélesebb utakon, ahol embereket láttam, feléjük indultam és bármilyen sietősen is haladtak igyekeztem utolérni őket, mindenáron. Meg kell mutatnom, mit is tartok a kezemben, hiszen miattuk fáradok reggel óta, akkor vettem át a súlyos, talán márványból készült szobrot. Parancsnak éreztem a szobor átvételét, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy megtagadom, noha nem készültem semmi ilyenre akkor, amikor elindultam otthonról. A szobor majdhogy meghaladta az erőmet. Két kézzel szorítottam, egyik kezemmel alulról tartottam, amíg a másikkal balanszíroztam, ki ne essen a kezemből, le ne essen a földre, a parancsot teljesítem, úgy éreztem, mindenkinek látnia kell, amit cipelek. Először magam sem tudtam, mit szorongatok, aztán egy idő után, amikor egy pillanatra senkit nem láttam, és lassabban haladhattam, megszemléltem a szobrot. A Pietá kicsinyített mását tartottam, szorítottam. Igen ez a csodás michelangelói szobor mása! Egy eltérést vettem észre, Mária fején a mi szent koronánkat, a lecsüngő láncocskák, a függők nélkül. Ennyi időm maradt, mert ismét föltűnt valaki, a kötelesség szólított. Kiabálni akartam, emberek, gyertek ide hozzám, ne kelljen utánatok sietnem, nehéz a terhem, de nem jött ki szó a számon. Megnémultam talán, vagy kiáltok, de nem hallják meg kiáltásomat? Siettem tovább, utolértem az elsőt, ismét feléje nyújtottam a szobrot, elfordult, aztán meggondolta magát, megállt egy pillanatra, a pillantása ráesett a szoborra, én megnyugodtam, és haladtam a következő felé. Az utcák egyre népesebbek lettek, ahogy a nap haladt előre úgy szaporodott az emberek száma, és nekem egyre több embernek kellett a szobrot mutatnom. Már nem tudtam arra figyelni, hogyan reagálnak mutogatásomra, csak lássák, lássa mindenki, akivel találkozom a szobromat. Érdekes módon, ahogy telt az idő, sietségem, szapora lépéseim ellenére nemhogy fáradtabb lettem volna, hanem egyre könnyebbnek éreztem a szobrot. A meredekebb, szűkebb utcákra is egyre gyakrabban fölsiettem, akár egy ember kedvéért is, és bírtam! Annak ellenére, hogy semmit nem reggeliztem, és a Nap már a delelőt is túlhaladta, egyre csak mentem, és élveztem a gyaloglást, az utána-sietést, néha már futottam is, fél kezemmel megtartottam a reggel még nehéznek talált szoborterhet. Öröm töltött el, kibírom estig. De mit teszek a szoborral, kinek adom oda, arra sem emlékszem kitől kaptam, és hol találom majd meg az adományozót. Igen adományozót, mert hálásnak éreztem magam. Tűnődésemet az este zárta le, az elém tartott kéz, már emlékszem, a jobb kézben hosszú pásztorbot volt, a szobor a leheletnél könnyebbé, lélekké vált, és fölszállt a magasba, az Égbe!

Sorba szedve: 1. Az élet nem igazságos,  de ennek ellenére jó., 2.,  Ha tanácstalan vagy,  tegyél csak egy kis lépést., 3.,  Az élet túl rövid,  hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold., 4.,  A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd,  tartsd velük a kapcsolatot., 5.,  Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit., 6.,  Nem kell,  hogy mindig minden vitát megnyerj,  fogadd el,  ha nem értetek egyet., 7.,  Sírj valakivel,  jobb,  mint ha egyedül teszed., 8.,  Haragudhatsz istenre,  elviseli., 9.,  Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra., 10.,  Ha a csokiról van szó,  hiábavaló az ellenállás., 11.,  Békélj meg a múltaddal,  hogy a jelent ne ronthassa el., 12.,  Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt., 13.,  Ne hasonlítsd az életed másokéhoz,  nem tudhatod,  hogy az ő útjuk miről szól., 14.,  Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie,  te ne legyél a kapcsolatban., 15.,  Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt,  de ne aggódj,  isten nem pislog., 16.,  Vegyél mély lélegzetet,  megnyugtatja az elmét., 17.,  Szabadulj meg mindentől,  ami nem hasznos,  szép vagy boldogító., 18.,  Ami nem öl meg,  az valóban erősebbé tesz., 19.,  Sosem késő,  hogy boldog gyermekkorod legyen,  de a második már csak tőled függ és senki mástól., 20.,  Amikor azért kell küzdeni,  amire igazán vágysz,  soha ne add fel., 21.,  Gyújtsd meg a gyertyákat,  használd a szebb ágyneműt,  vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra,  a ma különleges., 22.,  Készülj fel mindenre,  majd sodródj az árral., 23.,  Légy különös most,  ne várd meg az öregkort,  hogy lilát hordj., 24.,  A legfontosabb nemiszerv az agy., 25.,  Csak te felelsz a saját boldogságodért., 26.,  Minden csapást az alapján ítélj meg,  hogy öt év múlva számítani fog-e., 27.,  Mindig az életet válaszd., 28.,  Mindenkinek mindent bocsáss meg., 29.,  Hogy más mit gondol rólad,  az nem tartozik rád., 30.,  Az idő majdnem mindent meggyógyít,  adj neki egy kis időt., 31.,  Bármilyen jó vagy rossz a helyzet,  meg fog változni., 32.,  Nem kell magad túl komolyan venni,  senki más sem teszi., 33.,  Higgy a csodákban., 34.,  Isten isten miatt szeret,  nem azért aki vagy,  vagy amit tettél., 35.,  Ne vizsgáld felül az életet,  jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet., 36.,  Az öregedés még mindig jobb,  mint fiatalon meghalni., 37.,  A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van., 38.,  Végül csak az számít,  hogy szerettél., 39.,  Minden nap menj ki,  ott történnek a csodák., 40.,  Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk,  beérnénk a sajátunkkal., 41.,  Az irigység időpazarlás,  megvan mindened ami kell., 42.,  A legjobb még csak most jön., 43.,  Mindegy hogy érzed magad,  kelj fel,  öltözz fel és jelenj meg., 44.,  Engedj., 45.,  Az élet nem masnival jön,  de mégis ajándék. … és nem rangsorolva!

Velem mindig történik valami…Hol a slusszkulcs, kotorászom a zsebeimben, nem találom. Már arra gondoltam idefelé jövet elvesztettem, amikor eszembe jutott, hiszen már megkíséreltem kinyitni az ajtót, de nem működött a központi zár, ezért közvetlenül a kulccsal próbálkoztam tovább, benne lesz a zárban. Úgy volt, odanyúltam, forgattam balra aztán jobbra, amikor egy férfihang szólt rám. Hagyjam békén az autóját, baj lesz belőle. Miről beszél, csodálkoztam rá, hiszen ez nem az ön autója, egy jó ismerősömé szóltam vissza, a világ legtermészetesebb hangján. Rendőrt hívok, ha nem távozik, folytatta a férfi, kissé határozottabban, mint az előbb, ez az én kocsim. A társa hová ment, aki az imént még itt volt magával, föl akarták törni a kocsimat! Nem a társam, egy kéregető kísérletezett, adjak neki hetven forintot, a mamát szeretné telefonon hívni, Kaposváron lakik. Ezt mindenki mondhatja, láttam cigányember volt az illető. Kérem, higgye el, nem hozzám tartozott, még a cetlije is itt van a kezemben a telefonszám rájegyezve, 82-es irányítószám, nézze csak. Nem adtam pénzt, de fölajánlottam fölhívom a mobilommal a számot, beszélhet a mamával. Meg is tettem, az ajtózárba helyeztem a kulcsot, amikor megszólított, segítsek rajta. Megmutatom a hívást, benne van a készülékben, tessék, nézze! És mi van a kulccsal, miért próbálkozott, firtatta tovább az ügyet. Suzuki a kocsi, nemde, sötétzöld, nemde, és az ismerősömé, láthatja a rózsaszín kiegészítőket, nemde, vettem kezembe a kezdeményezést. Azonnal hívom az illetőt, a Társaságunk elnök asszonyáról van szó, ha nem hisz nekem. Jó pár napja megrántotta a derekát, ezúttal pedig, amint elmesélte -még a Honvéd Kórházból-, idős édesanyjával jöttek a Forrás üzletházba, valamit, nem tudom mit vásárolni, beálltak a parkolóba, az édesanyja megbotlott, elesett, és ő nem tudta megakadályozni fájó dereka miatt az esést, mindketten földre zuhantak. Következménye aztán Édesanyja kartörése és az ő bokaszalag rándulása. Miután fölhívott, jobb híján engem -a gipszeléssel még el sem készültek-, fölajánlottam segítségem. Ha már otthon vannak, elmegyek a kocsi kulcsért, és hazaviszem az autóját, nem ajánlatos kinn, és főleg itt éjszakáztatni. Hát ezért nyitogatom az ajtót, de azonnal hívom a mobilomon. Jó kis mese! Higgye el nem az, ez az ő kocsija, már ültem benne, igaz nem néztem rózsaszinűek az üléspárnák vagy sem, akkor este volt. Hosszabb időbe telt, amíg kicsörögtem, nem volt kézben a készüléke, időbe telt, míg eljutott hozzá, és kézbe vehette. Fennhangon beszéltem, hallja az idegen, igazam van. Ildikó itt van egy illető mellettem, állítja, az ő kocsiját nyitogatom, igaz sikertelenül. Ugye sötétzöld Suzuki a kocsid, és … a rendszámod! Micsoda, nem, hanem? Rák nem vörösebb, mint én lettem hirtelen. Ezüstszürke és …a rendszámom, válaszolta. És hol áll az autó?

Nem ott, hanem –mindketten arra fordultunk- a telefonfülkénél. Akkor hát hiába próbálkoztam, se távműködtetéssel, se kulccsal. Hiába! A kocsi tulajdonosa, csúnyán nézve, de utamra engedett. Velem ne próbálkozzon máskorral búcsúzott.

Velem mindig történik valami...Na, nem azonnal csak otthon esett le. Délután kettőre a Zepter-hez mentem bemutatóra, régi munkatársnőm hívott. Megértettem, eredményeket kell fölmutatnia, előre igyekszik, a termékreklám fontos eleme egyébként kiegészítő tevékenységének. A helyi Zepter-igazgató segített eligazodnom, kiderítette: délelőttre hívtak meg. Pedig nagyon igyekeztem, ruhát sem váltottam. Farmercipő, az a lapos talpú, fehér-gyűrött farmernadrág, piros póló, a jobb karján ország-címerünkkel, farmerkabát karomon, és amíg ideje engedte, beszélgettünk. Irodája falai telis-teli elismerő oklevelekkel, háta mögött, a karosszékben ülőtől jól kivehető magasságban, hogy lám, igazgató vagyok. Elárulta nagyon sokat dolgozott, amíg följutott a magas polcra. És maga? Én is igazgató voltam, aztán privatizáltak bennünket, elvitték Budapestre a munkámat, én meg itthon maradtam. Ki húzta a hasznot, kérdezett a lényegre. A Horn, a Csepi, a Suchmann, a Kocsis, ők voltak döntési helyzetben, válaszoltam. Neki a nevek semmit nem jelentettek. Kérdezett, válaszoltam, és megmondtam azt is nem tőkeemelés, államilag garantált profittal cégvásárlás történt. Telefon, elsietett, előttem ment ki az ajtón, igen igazgató jelenleg, én csak idősebb, senki sem vagyok, minek ide udvariasság, előzékenység, előre-engedés. A portásnak elrebegtem véleményem, egyetértett velem, korábban ő is volt alkusz, nevem hallatára elárulta nálam is volt a Rákóczi úti központban, anno, most már egészen biztos a dolgában, miután bemutatkoztunk egymásnak. Tegnap volt nemzeti ünnepünk, március 15. Senkin egy kokárda! Egy lány farmerjének fenekén amerikai zászlót diszeltetett. Kifelé jövet a Konzum-sarkon asztalka, mögötte magas fiatalember, éppen egy hölgyismerősével íratott alá papirost, név, személyi szám, aláírás. Nem írod alá még egyszer? Fölhajtotta az iménti lapot, az alatta lévőre a leányzó alábiggyesztette még egyszer nevét. Cigányasszony jött, vele három plusz lapot íratott alá, biankó. Én nem akarok aláírni, nézelődöm, de szívesen készítenék egy fényképet kegyedről. „Nem vagyok nő, személyes jogaimmal élve nem engedem, sok rendőr barátom van, és bokszoló. A bokszolók mindjárt itt lesznek, menjen innen! Nem, én még maradok, az épületet csak lefotózhatom? Tűnjön el!” A csapzott hajú, borotválatlan, cingár telefonált. Az asztalhoz újabb, barátságosabb fiatal érkezett. „Ne korlátozzanak a személyi szabadságomban! ??? Három helyett hat hónap lett a próbaidő, és az alatt nem mehetek szabira. ??? Nem jobb, hogy három helyett hat hónapja lett, hogy megismerjék jobban alkalmasságát, amit ön természetesen bizonyítani akar? De előfordulhat, hogy beteg leszek, beteg lesz az anyám, akkor mi van?” Megvakarta pattanását, letörölte kékszínű ingujjával. „Én meg nem mehetek csak pénzért egyetemre”, szólott egy ácsorgó fiatal. Megpróbálták már a felvételit? Még nem jutottam odáig! Fényképet az asztalról készítettem mobilommal, a haragos fiú elhajtott a biankó lapokkal, valahová, én pedig odaadtam biankó a kékingesnek írásaimat: drpetreandras.info. Ő talán megérti, amit mi föléltünk, apukájával együtt, nekik kell rendbe hozni, munkával. Mint a zepteres, vagy a portás, vagy jómagam, és fölsoroltam, hogy tudja, nem takarózom: Mérnök, gazdasági szakmérnök, euromérnök, euromenedzser, nyelveket ismerő, mindmáig a civil közösségért tevő ember vagyok e Hazában. Biankó aláírásokat gyűjtők, rendőr-fenyegetések, gombafertőzött orrú bokszolók, és jóravaló fiatalokkal, idősebbekkel együtt. Hazudni, aláírást csalni, tanulni kell. Mindmáig tanítják? A csalást elősegítő fiatalurat pedig keresem, addig, amíg élek. Még jó a memóriám. Ja, a kegyed megszólítást otthonról hoztam, akkor még a férfiakat is lehetett ily módon megszólítani. Változó a világ, a viselkedés, az ismeret, a tudás pedig: Ott az asztalnál nem, később lehet nekik is leesik: a „Tantusz”.

Velem mindig történik valami…Jegy nélkül szálltál a buszra, szóltam hangosan. A megszólított elvörösödött, ő az első ajtón, én a másodikon igyekeztem befelé, hogy még másoknak is jusson állóhely, az ülések már foglaltak voltak. Elmúltam hatvanöt, ingyen utazhatok tudta meg a harmincas járat jó néhány utasa, hogy dr. Lukács orvosprofesszor bizony elmúlt hatvanöt éves. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Ő eltávolította haszontalan epehólyagomat, én saját szakterületem tanácsait osztogattam neki, és mindezen túl is remekül elbeszélgettünk, ha úgy hozta a sors, hogy összefutottunk. Most is, hol másutt, mint a harmincason üdvözöltük egymást úgy négyméteres távolságból, mivel az utasokat nem érdekelhette életkora, egyszer már elsütöttem szándékolt kérdésem, őszinte tekintettel érdeklődtem, merre visz az útja, érdemes-e közelebb férkőznünk egymáshoz. Elmondta. Én is elmondtam neki, az utasok füle hallatára, hogy a mérőhitelesítő állomásra megyek, nem hiszek vérnyomásmérőmnek, tudni szeretném használható, vagy újat kell vásárolnom. Tudod, a bájpasszom óta sztenteltek is, hétfőn kontroll, nehogy ismét orvos-effektusra fogjuk itthon alacsonyabb, a kontrollon magasabb mért értékeket, ezúttal biztosra szeretnék menni. Akkor te előbb szállsz le, ugye, kérdezte. Még időben szóltál, szervusz, és egy lépéssel közelebb tolakodtam az ajtóhoz. Nyomd meg a gombot, légy szíves szólított meg valaki, vagyis Gizus. Nahát, örültem meg, és hogy vagy kérdésére elkezdtem mesélni, amit az imént dr. Lukács professzornak elmondtam. Hallottam, te hogy vagy, hangsúlyozta? Gizussal, ezt ő állítja, mindig télen találkozom. Biztosan igaza van, most is itt a leesett hatalmas hótömeg, a Tél közepén-végén, és lám találkozom vele. Gyógytornász, az óta ismerem, hogy Pécsre költöztem, vagyis több évtizede. Gizus nem szép, nem is törődik e ténnyel, nem festi magát, egyedülálló, férj nélkül maradt. Állítólag volt kérője, ő elutasította, merthogy gyermekkori bénulása következtében sánta, ne legyen e tény ok a későbbiekben válásra. Ki tudja igaza volt, vagy sem, a tény, tény maradt. Másfeles panel lakásába menhelyi lány gyermeket fogadott, akit fölnevelt, férjhez adott, pontosabban kiházasított, és ma már háromgyermekes nagymama. Lányát nyugdíjából ma is segíti, nőnek az unokák. Gizus mindent tud rólam, tekintettel arra, hogy feleségemmel együtt dolgozott a klinikán. Jó volt a közösség, mind a mai napig régebbiek, újabbak évente összejönnek, és pletykálnak, ami nagyon hasznos dolog, mert mindenki tud mindenki másról mindent. Gizus tehát ismeri sorsomat, kérdése őszinte volt, mit is tudnék közölni vele, merengtem el egy pillanatig. Elég régóta azon töröm a fejem, miért is nem hagyjuk az embereket sorsukra? Mi végre élünk segítségre szorulva? Gizus rám nézett. Ő a mai napig, hetven fölött járja az elesetteket valamelyik jótékony szervezet munkatársaként. Biztosan ezúttal is valakihez igyekszik rossz lábával még lassabban, a nagy hó-zuhatag után, le nem járt utakon ide-oda csúszkálva.

Segíthetek a leszállásnál? Nem! Aztán ennyit mondott: Másért, szia András!

Velem mindig történik valami…Igen, elfogult vagyok, mert elfogultságomnak alapja van. Elfogult vagyok Király Csaba Liszt díjas zongoraművésszel szemben a szó legnemesebb értelmében. Elfogultságom fokozatosan alakult ki, olyan módon, ahogyan megismertem, őt és művészetét. Amikor nagy vállalkozásaiba belevágott,
Mozart, van Beethoven, Haydn, Schumann, részben Chopin műveinek interpretálásába, terelődött figyelmem Király Csaba felé, és csodálatom az óta még megalapozottabbá vált. Apránként gyűltek a hozzáértők megnyilvánulásai, Kocsis Zoltáné, Vásári Tamásé, tanítványaié, hogy igen Ő volt a „Titán”, mondta a volt tanár, Te vagy az, aki „mindent tud”, nem Király tanár úr nem tud hibázni, vallják tanítványai, akik már „betűről-betűre” ismerik a kottafejeket, a művek interpretálásához azonban még hosszú út vezet. Magam hívtam telefonon egyik koncertje után, senki nem játssza Chopin Grand Valse Brillantját ilyen lassan. Nem úgy van az, a metrumba belefér! Később, több You Tube előadást, köztük Horovitzot meghallgatva, visszahívtam, tévedtem. Hát persze, hogy elfogult vagyok Király Csaba zongoraművésszel szemben. Mértékadó személyiséggé vált számomra is, amikor tehetem, élőben hallgatom játékát. Évek óta Liszt Ferenc föllehető összes zongora és orgonaművét vállalkozott eljátszani. Az évforduló bő lehetőséget nyújt vállalása teljesítéséhez. Most a Régi Zeneakadémián, ahol a „mester” lakott és tanított a „transzcendens etűdöket” tűzte műsorra, megelőlegezve a Szózat és Nemzeti Imádságunk előadásával. Elhangzott a műsorismertetés, elfeledkeztünk a szokásról, ülve maradtunk, belemerültünk az akkordok zuhatagába, az ismert dallamok átlényegülésébe. Szemernyi szünet, és
egymást követve soroztak az etűdök, egységes egészet alkotva. Így gondolhatta ezt a „mester” is egykoron, amikor véglegesítette az elrettentő nehézségű technikából visszavéve, és az őt követő előadók lehetőségeit is figyelembevevő műremekeket sorba fűzte. Kristálytisztán csilingeltek a felső futamok, kattogtak a sztakkátók, dübörögtek az oktávfutamok, hallatszott az őrült hajsza a vad után, dühöngött a vihar, majd lecsendesedve szétterítette a fölkapott hótömeget. Király Csaba, aki iránt én mérhetetlenül elfogult vagyok, most sem tagadta meg Liszt Ferencet, tudta programzene a transzcendentális etűdök egymás utáni sora, tudatosan fésülgette az alkotó oly sokáig e csodálatos műveket, hogy századokat átívelő, örökkévaló „programot” adjon az előadóművészeknek, és zenealkotóknak egyaránt. A Régi Zeneakadémia hangversenytermében a résztvevők számára jelen volt Király Csaba játéka által az alkotó Liszt Ferenc.
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja

Velem mindig történik valami…A macska /a továbbiakban „M”/ megpödörte a bajuszát és összeterelte egereit/a továbbiakban „E”, „E”-k/. Ma nagyon ügyes volt, és szolgálatkész „E”-ket fogott magának, akik hallgattak rá. Más alkalmakkor igyekeztek eliszkolni előle, nem lehetett egyedül hagyni egyiket sem, egy rövid ijedtség után meglógtak előle, és a lyukba mégsem bújhatott utánuk, mert nem fért be. Itt van mind a három, leckére tanítja őket. Ha ügyesek lesztek, na majd utána elárulom mi is fog történni, szólott, és elmagyarázta feladatukat. Előre kijelölte már a terepet, frissen elcsent, jó illatú sajtdarabot helyezett az egyenlő oldalú háromszögnek pontosan a közepébe, az „E”-ket óvatosan a háromszög csúcsaiba vitte, és gyengéden elhelyezte, letette őket pontosan a háromszög csúcsaira, ahol az oldalak találkoztak. Megelégedetten szemlélte művét, majd hirtelen fölnyávogott. Biztos, ami biztos, tudják mihez tartani magukat. Na „E”-kéim, most halljátok mi a tennivaló. Ha még egyet nyávogok, elkezdtek futni, na nem a sajt, hanem egymás felé. Az első a második, a második a harmadik, a harmadik az első felé. Az „E”-k értetlenül pislogtak vissza a „M”-ra, de látták komolyan gondolja, amit mondott, elgondolkodtak azon, hogyan is fussanak, aztán, akármennyire is okosabbnak hitték magukat a „M”-nál, visszakérdeztek, komolyan gondolja a dolgot? Igen, válaszolt a „M”, mégpedig azonos sebességgel, egyikőtök sem futhat gyorsabban, mert akkor… Nem kellett folytatnia, de nagyon elszonytyolodtak, soha sem fognak a sajthoz érkezni. Igaz egyre közelebb kerülnek hozzá, de csak, mint a csiga háza olyan spirális pályára kényszerülnek. Hátha mégis, itt sík a terep! A „M” fölényesen mosolygott, és még azt is elárulta, hogy a háromszög oldalai egy méteresek, és feltételül szabta, hogy másodpercenként egyméteres sebességgel futhatnak, semmivel sem lassabban, se gyorsabban, és mind a hárman „E”-kéim! De még nem nyávogott egy nagyot, így nem is indultak el. Útközben gondolkozhattok! Ha egyikőtök is megmondja a spirális mentén szaladva, mennyi idő alatt értetek a sajthoz, tiétek a sajt, aztán majd meglátom, fűzte még hozzá, ájtatosan. Most következett a hatalmas, ijesztő nyávogás, az „E”-k nekiiramodtak, és ripsz-ropsz ott termettek a sajtnál. A „M” elcsodálkozott, meg is kérdezte mi a válasz. Na mit gondoltatok ki? 0,666666666666666666666666… másodperc, cincogták mind a hárman.
Mi a fene, ti tudtok deriválni, netán a poláris koordinátákat is ismeritek, és tudtok integrálni is, vagy mi a szösz! Mert én tudok ezt is, azt is és nem 2/3 másodpercbe tellett kiszámolnom a végeredményt. Honnan tudtátok, ami nekem olyan nagy fáradságomba telt, csodálkozott őszintén a „M”. Válaszoljatok! Egy szólt három helyett. Tudod „M” mi csak azt néztük milyen gyorsan haladunk a sajt felé, a többi már gyerekjáték. Még talán Te is hamarabb végeztél volna számításaiddal. Mintha egy forgó korongon ültünk volna, és egyenes utat láttunk magunk előtt, mondták. A „M” elmerengett, az „E”-k gyorsan magukhoz tértek, harmadolták a sajtot, és eltűntek a lyukban. „E”-k nincsenek, se sajt, és mivel a „M”-nak is volt némi sütnivalója megállapította: Más szemszögből is érdemes szemlélődni. Aztán elsomfordált, aznap nem is akart „E”-t maga előtt látni!

Velem mindig történik valami…Semmi kétség nem férhet hozzá, vártak rám! Egy pillanat döntése volt, megnézem őket. Tegnap nem találkoztunk a hangversenyen, Pista felesége, hosszú ideje betegeskedik, amolyan idősebb kori szívgondokkal küszködik évek óta, és ránk tört a nyár. Magam is érzem néha, de lehet más oka is, szorít a mellkasom, amikor fölfelé igyekszem a hosszabb emelkedőkön. Megmagyarázom, a seb, a varrás, amit jó erős dróthuzallal oldottak meg, bele-belevág maradék mellizmomba, attól szorít az a valami. Pista felesége ráadásul rosszul viseli bajait, férje, a szélütött, a múltkor elsírta magát, mi lesz vele? Dehogyis vele, veletek mi lesz gondoltam, de nem vigasztaltam, hiába, ő talán még betegebb, mint szegény felesége. Tevékenykedik állandóan, most is az emeleti ablakokhoz szegelt föl szegélydeszkákat, előtte már lefestette, méretre vágta őket, a szegelésnél járt, úgy kiabáltunk egymásnak. Rendben van minden? Tegnap a nagyfiatokkal találkoztam, annyit kért tőlem, adjam meg elektronikus levélcímemet, meglepetéssel szolgál a boszniai piramisokat illetően. Egy pillanat műve volt, és fölkanyarodtam az úton. Bárcsak ne tettem volna! A boszniai piramisok igazán várhatnak még néhány száz évet, eddig is azt tették. Most nemrég megtalálták mindegyiket, folyik a találgatás, ember építette, vagy csak a Természet furcsállott meg bennünket a szabályos alkotással. Alattuk barlangjáratok, a barlangok szikláin, kivehető szabályosságú vésetek, amelyek lehetnek éppen, ember alkotta jelek is. Ez is a fejemben volt, amikor a hirtelen elhatározás megszületett, és bekanyarodtam Pistáék utcájába. Bárcsak ne tettem volna! A beszélgetés nem tartott sokáig, Pista ne gyere le miattam, ha már fölmásztál a padlásszobákba, Itt lenn leírom egy újságszélre levelező címemet, majd megmutatod és megkapom a boszniai rejtélyek újabb változatát tőletek. Kifelé indultam, a kertkaput bejövetelkor, elmenetelkor is zárni kell, mert sok a hívatlan látogatójuk. Kettőt kattant a kertkapu zár, tekintetem az autóm fölött szőke női fejet pillantott meg, lófarokba kötött frizurával. Utcabeli lehet, köszöntöttem. Komor jónapot volt a felelet, egy kérdéssel megtoldva. Magáé az autó? Igen, már indulok is. Kettőt léptem, és a kékszemű, hosszú hajú hölgy szoknyája kéklett előttem, ingjén váll-lapokkal. Szélvédőmön megállni tilos jelzéssel ellátott cetli. Mi történt kérdeztem meglepetten. Az előbb fényképezte le a kollégám, itt nem szabad várakozni. A cetlin az állt: feljelentem!
Az égnek emeltem karjaimat, és az öklömet ráztam, majd fájdalmas üvöltésbe kezdtem. A „szakramentomát maguknak”, miért nem ott vannak, ahol szükség van magukra? Mindig itt szoktam megállni, itt szabad, üvöltöttem tovább. Most tettük ki a megállni tilos táblát az utcának erre az oldalára is. Nem használt a könyörgésem, a kékszemű, szőke hajú tizedesnő, indoklásba kezdett. Lehet maga nyugdíjas, költhetné a pénzét másra is, látogathatja aggódva a barátját, itt fizetni kell. Minimum egy harmincas! Újból égnek emeltem a karjaimat, de megérkezett klímás autójukkal a társa. Adjon be kérvényeket, segíteni szokott.
A bűntudat ott volt az arcán, lecsendesedtem, ők meg elhúzták a csíkot. Igazuk van, de leszolgáltatom a nyugdíjukat, hatvankét éves korukig, a „hétnemjóját”!

Velem mindig történik valami…A műsor véget ért, a zongoraművészt ütemes taps várta, hogy úgymond a „Búcsúhangverseny” ráadás számai következzenek. A fiatal művész nemrég járt a helyszínen, akkori sikeres szereplése alkalmával, az egyik ráadásszámmal, kedves ismerőse, aki végig kísérte pályafutását, kérésének tett eleget. Visszajövök, mondta akkor, és lám a „Búcsúkoncert” létre jött. Búcsúzunk mi Pécsiek a Művészetek és Irodalom Házától, amely évtizedeken át adott bensőséges hangulatával, és nem kifogástalan akusztikájával emlékezetes zenei, irodalmi, modern performaszos rendezvényeivel, maradandó emléket közönségének. Átrendezik a művészeti intézményeket, megépült Kodály Központ, a Tudásközpont, és ki tudja milyen sorsa lesz a MIH-nek, amit oly nagyon szerettünk, szinte hetente látogattuk változatos kamararendezvényeit. Az ütemes taps nem lanyhult a fiatal zongoraművész visszaindult hangszeréhez, már-már föllépett a pulpitusra, amikor egy kéz emelkedett a magasba. Úgy látszik, mondani szándékozik valamit a kéz tulajdonosa. Csend lett. Az illető fölállt helyéről, odalépett Balázs Jánoshoz, és megszólalt. „Tisztelt zongoraművész úr, egyébként Petre András vagyok, fordult a közönség felé, akik ismernek, tudják a nevem, akik nem most megtudták. Utoljára halljuk itt, ebben a házban játszani Balázs Jánost, csodálni tehetségét, művészetét. Ugye tudják, János elnyerte, minden idők legfiatalabbjaként az első Pécsi Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját. Most átadok neki egy érmét, amit kivettem gyűjteményemből, emlékezzék pécsi közönségére, miránk, akik szeretjük, csodáljuk, és utoljára hallgathatjuk ebben a zenebaráti közösségben. Az érmén három szám található. 1811-1886-1936. 1936-ban verték az ezüst kétpengőst, Liszt Ferenc képmásával az egyik oldalon, koronás, olaj és babérkoszorús Kossuth címerrel a másikon. Gondoltam vésetek az érembe valamit, aztán lemondtam róla. Ha megmarad, azért, ha netán elveszne, a hiánya emlékeztet majd közönségedre, és rám is.” Kezet fogtak, megölelték egymást, az eseményt kitörő taps kísérte. A Liszt Ferenc átírta „Rákóczi induló” dübörgött, majd pedig a Chopin „Cisz moll keringője”. Az este véget ért, a közönség soraiból sokan igyekeztek az érmeajándékozóhoz, micsoda ötlet, micsoda emlék, hogyan jutott eszébe, kérdezték. Balázs Jánost nagyon szeretem, és szeretek adni is, nem nagy értékeket, de emlékeknek megfelelőket. És tudják mit mondott nekem Balázs János, amikor Önök megtapsoltak? Azt mondta, hogy az érme legbecsesebb emléke marad, amíg él kitűntetett helyen fogja tartani, megelőzve első versenygyőzelmének oklevelét. Mert az oklevél másolható, de az érmeátadás eseménye soha meg nem ismételhető élménye marad neki és minden jelenlévőnek. A kíváncsi szemek meghatódottá változtak, kissé homályossá váltak a tekintetek.
Műsorát és a kis intermezzót videóra vették, majd elküldik, mondták. Így születik a boldogság pillanata!
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja.

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK SZERETETTELJES ÚJ ÉVEKET KiVÁNOK!
Velem mindig történik valami…A Tél sokat váratott magára, hosszú előkészületek után érkezett meg. Csapadék volt bőven a földeken, a talaj nem volt képes elnyelni a sok égi áldást, az emberek véleménye megoszlott, egyikük kívánta jövetelét. Nem tudnak elutazni a hegyekbe szánkózni, síelni, még hideg sem lesz, hogy legalább a tavak befagyjanak, lehessen korcsolyázni. Mások, és ők voltak a többen azt kívánták, bárcsak ne érkezne meg a Tél. Tartósan hűvös a levegő, hosszú hetek óta fűteni kellene, de nincs miből, benn a lakásokban is fáznak, már akinek van lakása, mert közülük soknak nincs. Hajléktalanok, a hajléktalan szállások megteltek, a zsúfoltságban odakényszerült társaikat rabolják meg, elveszik azt a keveset is tőlük, a személyes tárgyaikat, amelyeket magukkal cipeltek nap, nap után. Megint mások úgy gondolkoztak, nem kell már több csapadék, abból is csak baj lesz, átélték az árvizeket, ami lerombolta házaikat, magával ragadta életük során gyűjtött vagyonukat, újból kezdhetik összeszedni a legszükségesebbeket. A természetnek mégis van egy rendje, a Tél, ha későbben is, de meglátogatja azokat az embereket, akiket emberemlékezet óta látogatott, rövidebb, hosszabb ideig. A gyerekek örültek a hónak, a felnőttek is, még azok is, akiknek gondot okoz, mert a hóesés gyönyörű látvány, akkor is, ha nagy pelyhekben esik, és akkor is, ha erős szél kíséri jövetelét, és a hó befészkeli magát a legeldugottabb helyekre is. Siessünk, menjünk, építsünk hóembert, kérték a gyerekek szüleiket, későn jött a Tél, lehet, hamar távozik, és nem lesz hóemberünk. Hóemberek készültek sok helyen, egyikük, egy nagyon nagy, többeknek az összefogásával kelt életre, a hókotró gépeknek által összetolt friss hóból, és nagyon szépre sikeredett. A hidegtől elgémberedett tagokkal tapogatták oldalát, alakították ki nagy fejét, és gondot okozott mit is tegyenek a fejére fejfedőnek. Végül akadt fejfedőnek való, a hóember maga is meg volt elégedve. Beesteledett mire elkészült, ott hagyták egyedül. Az éjjel még hideg volt, de aztán azoknak lett igazuk, akik a Tél gyors távozását sejtették meg, a következő napok megenyhültek, a hóember elkezdett fogyatkozni. A gyerekek, akik előző nap még annyira szerették, rosszaságból, vagy játékból elkezdték dobálni, és a hógolyók nagyon kemények voltak. Alig kellett összeszorítani markukban a havat, jéggé állt össze a hó, és a gyerekek nagyon ügyesek voltak, egyre, másra eltalálták, a hóember egyébként is olvadó testét. Súlyos sebeket ütöttek rajta, a felnőttek is csatlakoztak a gyerekekhez, mielőtt fölvitték ebédelni őket, alaposan megdobálták, és örültek a találatoknak. Estére a hóember összetöpörödött, keze leszakadt, fejsérülései következtében elgurult a fejfedője, fejét formátlanná ütötték a jég-kemény hógolyók. Az éjszaka során tovább enyhült a levegő, a hajnali autók lefröcskölték szennyezett hólével, reggelre alig maradt belőle valami, ami hóemberré tette. Megadta magát a sorsának, hamar végiggondolta rövid életét, vajon volt értelme meglétének, vagy fölöslegesen jött világra. Néhány órát élt csupán, de ez alatt az idő alatt, megszületett, örömöt okozott, megvénült, áldozatul esett teremtőjének, a Télnek, és visszatér, immáron víz formájában életet adni, az örök körforgásba. Boldog volt, és elmúlt!

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK SZERETETTELJES ÚJ ÉVEKET KiVÁNOK!
Velem mindig történik valami…A Tél sokat váratott magára, hosszú előkészületek után érkezett meg. Csapadék volt bőven a földeken, a talaj nem volt képes elnyelni a sok égi áldást, az emberek véleménye megoszlott, egyikük kívánta jövetelét. Nem tudnak elutazni a hegyekbe szánkózni, síelni, még hideg sem lesz, hogy legalább a tavak befagyjanak, lehessen korcsolyázni. Mások, és ők voltak a többen azt kívánták, bárcsak ne érkezne meg a Tél. Tartósan hűvös a levegő, hosszú hetek óta fűteni kellene, de nincs miből, benn a lakásokban is fáznak, már akinek van lakása, mert közülük soknak nincs. Hajléktalanok, a hajléktalan szállások megteltek, a zsúfoltságban odakényszerült társaikat rabolják meg, elveszik azt a keveset is tőlük, a személyes tárgyaikat, amelyeket magukkal cipeltek nap, nap után. Megint mások úgy gondolkoztak, nem kell már több csapadék, abból is csak baj lesz, átélték az árvizeket, ami lerombolta házaikat, magával ragadta életük során gyűjtött vagyonukat, újból kezdhetik összeszedni a legszükségesebbeket. A természetnek mégis van egy rendje, a Tél, ha későbben is, de meglátogatja azokat az embereket, akiket emberemlékezet óta látogatott, rövidebb, hosszabb ideig. A gyerekek örültek a hónak, a felnőttek is, még azok is, akiknek gondot okoz, mert a hóesés gyönyörű látvány, akkor is, ha nagy pelyhekben esik, és akkor is, ha erős szél kíséri jövetelét, és a hó befészkeli magát a legeldugottabb helyekre is. Siessünk, menjünk, építsünk hóembert, kérték a gyerekek szüleiket, későn jött a Tél, lehet, hamar távozik, és nem lesz hóemberünk. Hóemberek készültek sok helyen, egyikük, egy nagyon nagy, többeknek az összefogásával kelt életre, a hókotró gépeknek által összetolt friss hóból, és nagyon szépre sikeredett. A hidegtől elgémberedett tagokkal tapogatták oldalát, alakították ki nagy fejét, és gondot okozott mit is tegyenek a fejére fejfedőnek. Végül akadt fejfedőnek való, a hóember maga is meg volt elégedve. Beesteledett mire elkészült, ott hagyták egyedül. Az éjjel még hideg volt, de aztán azoknak lett igazuk, akik a Tél gyors távozását sejtették meg, a következő napok megenyhültek, a hóember elkezdett fogyatkozni. A gyerekek, akik előző nap még annyira szerették, rosszaságból, vagy játékból elkezdték dobálni, és a hógolyók nagyon kemények voltak. Alig kellett összeszorítani markukban a havat, jéggé állt össze a hó, és a gyerekek nagyon ügyesek voltak, egyre, másra eltalálták, a hóember egyébként is olvadó testét. Súlyos sebeket ütöttek rajta, a felnőttek is csatlakoztak a gyerekekhez, mielőtt fölvitték ebédelni őket, alaposan megdobálták, és örültek a találatoknak. Estére a hóember összetöpörödött, keze leszakadt, fejsérülései következtében elgurult a fejfedője, fejét formátlanná ütötték a jég-kemény hógolyók. Az éjszaka során tovább enyhült a levegő, a hajnali autók lefröcskölték szennyezett hólével, reggelre alig maradt belőle valami, ami hóemberré tette. Megadta magát a sorsának, hamar végiggondolta rövid életét, vajon volt értelme meglétének, vagy fölöslegesen jött világra. Néhány órát élt csupán, de ez alatt az idő alatt, megszületett, örömöt okozott, megvénült, áldozatul esett teremtőjének, a Télnek, és visszatér, immáron víz formájában életet adni, az örök körforgásba. Boldog volt, és elmúlt!

Velem mindig történik valami…Lementem alfába, de hiába, még mélyebbre kellene menni. Talán akkor eszembe jutna, mi is az, amit elfelejtettem, hol kell keresnem. Szokásom, hogy meglévő könyveimbe kivágott, szkennelt, fényképezett majd PC-n kinyomtatott újságcikkeket helyezek el, amelyeket innen-onnan összeszedtem, hogy amikor az adott könyvet előveszem, kiegészíthessem a könyvből szerzett, vagy majd megszerzendő ismereteimet. Édesanyámtól lestem el ezt a szokását, és jónak találtam. Mi minden gyűlik össze, elképzelhetetlen. Nem is szólok azokról az esetekről, amikor kereszthivatkozásokat teszek egy cetli formájában, ha két, netán több könyvet is illet a kivágás, a másik könyvet megjelölve, ahol megtalálom az eredetit. Ilyen esetekben megyek alfába, a jól ismert tudatállapotba, és csodák csodájára sokszor sikerrel járok. Ez alkalommal viszont nem jártam sikerrel! Elmúlt a karácsony, unokám kikérdezett, rövid néhány mondat erejéig, tudom milyen magas, és szárnyfesztávolságú egyik-másik madár, persze tojó és hím külön- külön. Aztán jött a váratlan kérdés, mondanám meg, honnan származik a karácsony szavunk. A kerecsensólyomból vágtam rá egyből. Ami a turulmadár folytatta, és ámultam mi mindent tud a gyermek, amit én is csak mostanában tudtam meg egy tudós nyelvész előadásából. Szó esett ott vogul, osztják, orosz, török nyelvekben használatos kifejezésekről, és természetesen a manapság joggal föltámadásra ítélt Czuczor-Fogarasi féle első tudományosan megszerkesztett magyar szótárról, amely vagy hatvan évig készült a tizenkilencedik században, a nyelvújítás kezdetétől, nagyjából a kiegyezésig. A tudományosság abban rejlik, hogy egyféle, úgynevezett szógyökökre alapozott, módszert használnak, és nagyon sok szó ma is figyelemre méltó levezetését adják. Ebből a szótárból néztem ki évekkel ezelőtt, honnan ered a kerecsen és karácsony szavunk. Nagy vita dúlt a reformkorban, finn, vagy török népekhez sorolódunk. Vámbéri Árminnal ellentétben, Czuczor-Fogarasi a finn mellett törtek lándzsát, nem vitaszinten, hanem a kerecsen és karácsony szavainkkal kapcsolatban. Zajlott a szóalkotás, megszülettek költő,- író óriásaink és ontották a szavakat. Czuczorék ebben a szózivatarban vágtak rendet sajátos szemléletükkel. Eltettem valahová az egyszer már meglelt kerecsen szómagyarázatot, és mélyen alfa alatt megtaláltam, ugyanott a karácsony szavunkét is. A kerecsen szó szent madarunk köröző repüléséből eredeztetik, de nemcsak nálunk, más nyelvekben is, mint a „finni (magyar) nyelvekben”, írja Czuczor-Fogarasi, a karácsony, pedig latin szóból származik. Ha volt akkoriban, amikor a mi kerecsen szavunk keletkezett latin-finni szótár. Nem volt! December tizenötödikén, konferenciára gyűltek össze sokan, bárkik, finni, vagy török, vagy árja nyelvi származásunk hívői legyenek, a szótárszerkesztők tiszteletére, és módszerük felújítására, hogy újra rendet vágjanak. Tegyék, számomra elegendő a nyelvünket kívülről szemlélő nyelvészek, írók, és a belülről ismerők Szentkatolnai, Arany, Berzsenyi, Jókai, Kosztolányi, Teller… megnyilvánulásai, sir Bowring szavaival: “...aki a /magyar/ nyelv titkát megoldja, az isteni titkot fog kifejteni: “Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istenél, és Isten vala az Ige.””

Velem mindig történik valami…Márciusban történt. De professzor úr hogyan lehet, hogy ön a zeneakadémián végzett, hidrodinamikából doktorált, az nagyon matematikaigényes szakmai terület, és ön mint antropológus, genetikus…A lányom az új kormányban a miniszterelnöki hivatalban fog dolgozni, most Svájcba igyekszem a Hun völgybe, ne haragudjon, nagyon sietek. Nem haragudtam, csak elégedetlen voltam, utánanézek mi az igazság. A Neten rábukkantam, rengeteg cikkely, a Wikipedián két azonos név, szerencsére nem több. Eltaláltam, és megdöbbentem…Ügynökmultja (szerkesztés). Az állambiztonság 1960 augusztus 4-én beszervezte „Feledi Zsolt” fedőnéven mint hálózati személyt. …A rendszerváltásig aktívan tevékenykedett. ÁSzTL M-37076/1-4 illetve M-37789 számon iktatott munkadossziékban található…Jelentős szerepe volt Hagemann Frigyes regnumos pap meghurcoltatásában, akit 1971-ben 5 évre ítéltek, és akiről szabadulása után tovább jelentett…Elektromos levelet írok, válaszolnia kell! Teleaggattam helyesírási hibával: Igen tiaztelt Professzor úr! Ma este, pécsett előadását hallgattam, nagy érdeklődéssel. Említette, hogy hidrodinamikából doktorált, nagy dolognak tartottam, csodáltam munkabírásást, sokoldalúságát, ezért kerestem meg a Wikipédián Professor úr nevét. A mellékelt „disznóságokat” találtam. Őszintén remélem mindez nem igaz. Gyönyörű versét fölolvasta, megérdemelt vastapsot kapott, kérdésemre korrekt választ adott. Kérem cáfolja meg ezt a méltatlan írást, csupán annyival: nem igaz. Őszinte híve:…On 2010.03.24., at 8:45,…Kedves Petre András! E-mailét csak most kaptam meg,,mert eddig Svájcban voltam. Ügynök természetesen soha nem voltam, ahhoz három dolog kell: 1. aláírás a vállalásról, 2. a fizetéskiegészítés és 3. a jelentések. Viszont 1956-ban mentős voltam, 11 kocsit kilőttek alólam, majd lőszert szállítottam Pongrácvz Gergelynek…az oroszok elfogtak és halálra ítéltek. A többit nem írom, hogy mi volt ezek után. 1960-ban bevágtak egy Pobjeda kocsiba és kényszerítettek „ügynökségre” természetesen semmit nem vállaltam, de annyit meg kellett igérnem, hogy a többi 200 000 magyarral együtt „hangulatjelentéseket „ írok. Ezt meg is tettem. Most, hogy megszerveztem az Attila Király Népfőiskolát, amely a JOBBIKOT felhozta már 20%-ra „jobboldalról” ütnek-vágnak, mert ez nem volt benne a New York-i koreográfiában. Kiderült, hogy 40 éven át lehallgattak és rögzítették telefonbeszélgetéseimet és ezek alapján most „jelentéseket” készítettek, természetesen itógéppel, de nem az enyémmel, amely még megvan. No ennyi! Igaz barátsággal és sok szeretettel:…Date: 2010, március 24. 14:16:52 CET…Igen Tisztelt Professzor úr! Köszönöm méltatlan levelemre küldött őszinte válaszát. Ígérhetem, hogy ahol megfordulok, minden erőmmel azon leszek, hogy kegyed igazát kiharcoljam. Őszinte híve: Dr. petre András…A lánya ott dolgozik, ahol márciusban említette, ezt közvetve tudom, beszámolt róla legutóbbi pécsi előadása alkalmával, amikor ismét nagy sikerű előadást tartott a Nagy Lajosban.

Velem mindig történik valami…Rossz napok járnak énfelém, rám jár a rúd, nincs szerencsém mostanában, pechem van, és sorolhatnám még ki, mi minden teszi keresztbe a rudat etc. Elindultam valahová oda is értem de, bár nem hivatalosan, bezártak előbb, holnap újból kezdhetem az ügy intézését. Beleültem rezgő fotelembe, behunytam a szemem, és sajnáltam magam. Egy ideig, mert eszembe jutott Dechleva bácsi, akit mindenki bolondnak tartott, velem együtt. Mármint, én is bolondnak tartottam őt, mindaddig, amíg egyszer le nem ültem az asztalához. Megkérdeztem szabad, vagy sem, nem válaszolt, másutt nem volt hely az ebédlőben, elfoglaltam a három szabad szék egyikét. Dechleva bácsival szemben. Föl nem nézett, hanem válogatott színes golyóstollbetétjei közül. Írt! Úgy mondták a munkatársaim, Dechleva bácsi történelmet ír. Már nem is ismerte jóformán senki, mit is tevékenykedett a vállalatnál, olyan régen nyugdíjba vonult, ám ha az ebédlőbe beléptünk, Dechleva bácsi egészen biztos ott ült asztalánál, írta a történelmet. Nem tartom méltányosnak, hogy őt, aki a történelmet írja ne örökítse meg senki az utókor számára, ha Juríj Szolomonovics Beklemisev szovjet író részese lehet ennek a figyelemnek. Írói nevén csak Juríj Krimov, még egyszerűbben Krimov, az író. Első elemistaként kaptam a könyvét kiemelkedő, jó ég tudja miért, azt nem írta be a könyvbe a nevelőtestület, vagy annak egy tagja. Megkaptam a könyvet, és a nyári szünetben el is kellett olvasnom, első elemistaként. Anna és Szerjoska kapcsolatáról szólt a könyv, azt nem merném megfogalmazni, hogy szerelméről, hiszen én óvodában már voltam szerelmes, de egészen másképp. A haját húzogattam annak a kislánynak, akiről azt mondták a többiek, hogy mindig taknyos. Mindegy, nekem úgy tetszett. Krimov, szerelmes levelét egy kolhozparaszt találta meg, a halott Krimov belső zsebében, lehet, nem azt kereste, rögtön halála után másnap megtalálta, a levélen 19-et datált Krimov, a kolhozparaszt, pedig 20-dikán már meg is lelte, és eljuttatta az illetékesekhez, de előbb Krimovot érdemrendjével együtt elhantolta. Annát a regény elején Szerjoska a hátára veszi, és átviszi a jéghideg vizű patakon, a regény végén pedig, egészen véletlenül, miután a patakban Anna érezte Szerjoska testét, Szerjóska pedig Anna testét, elvált az útjuk, és a regény végén a pataknál találkoznak. Igazi mese. Egymásra találtak. Közben Krimov leírja a vállalkozás, történetét, ahol együtt tevékenykedtek Szerjóskával, Anna szemszögéből. Arról nem esik szó, hogyan történtek az események Szerjóska szemszögéből. Kirov másik regénye erről szólhat, mert kétregényes író volt Kirov, és korai halála ellenére élete példa, alakja, munkája, harca és halála a szovjet ember nemes példájaként szolgálhat az élők számára, hogyan végezzék el a hátrahagyott el nem végzett feladatokat, amit Juríj Szolomonovics Beklemisev már nem végezhet el. Dechleva bácsit egyszer az asztalra borulva találták a takarítónők, úgy gondolták elaludt, meglökték, de Dechleva bácsi már merev halott volt, úgy számoltak be a halottkémnek, székestől borult föl. Sajnos Dechleva bácsi műve elveszett, ezért sem kaphatta meg posztumusz a Szovjetunió Hőse kitűntetést és a Szocialista Hazáért Érdemrendet sem!

Velem mindig történik valami…Ha nem követ megbilincselem, ordított rám a rendőr. A társa sem csendesen kezdte, fennhangon szólított. Maga az illető, beszéljen! Úgy gondoltam beszéljen az először, akinek meggyűlt a baja velem, és majd azután elmondom én is a mondandómat. Nem jutottam el mindenkihez, akiknek az ünnepek alkalmával apróságokat szoktam adni, személyes jókívánságaimmal egyetemben, így őket a két ünnep között keresem föl. Így történt ez évben is, igyekeztem végigjárni az elmaradtakat. Menet közben szerveztem az utat, ki először, ki utána következzen, merre is autózzak, hogy az üzlet és úti célom, ne essen messze egymástól. Lánc utcai Rendelőintézet, a Penny Marketben vásárolok, és átgyalogolok Miklóshoz. Benn vagy ma, igen délután, jött a telefonválasz, ezért hozzá indultam elsőként. Nem számítottam arra, hogy ő lesz az egyetlen, akinél ma le tudom rendezni vizitációmat. Megbilincselem, és akkor előállítanak a rendőrségnél, harsogta a feketehajú, nálam jó egy fejjel magasabb erőteljes törzsőrmester. Akkor inkább menjünk hátra a személyzeti helységbe, egyeztem bele. Induljon! Én kértem kijövetelüket, az őrrel ketten voltunk, amikor az eset történt, ha bevisznek előbb, tanukat állíthat maga mellé. Így szokták megoldani a helyzetet, és még egy kis baleset is előfordulhat, hogy netán visszaütök, amit ők kezdeményezésnek fognak vallani. Kifizettem a vásárolt tokajit, kártyával, bal kezemben szokás szerint a kesztyűm, bevásárló vászonzsákom, aláírás, minden rendben, és kimenetelkor megszólalt a fémkapu csengője. Az őr odakiáltott menjek vissza. Mi a csudát akarhat, de miért ne mennék. Mutassa, mi van magánál? Fölemeltem két karomat közel vízszintes magasságig, bal kezemben a szatyor füléhez odafogva a bűnjel. Odaadtam a magamnál felejtett, az üzletben megszemlélt kötött kesztyűt, és indulni akartam. Az őr, kistermetű, korombeli ember, ekkor invitált a zárt szobára. Hívja a rendőröket, ráérek, és nem zavar, hogy mindenki, vagy aki odafigyel, majd látja kikkel akadt dolgom. Nem akarta odaadni az iratait, hazudta menet közben az őr, nem engedelmeskedett, nem jött velem a szobára, ez igaz, ellopta a kesztyűt, ez tévedés, nincs szükségem rá. Milyen doktor maga, kérdezte a feketefejű, nem mindegy, de nem vagyok jogász, ha már így rákérdezett. A “yard” most már hivatalosra vette tennivalóit, Külön velem, külön az őrrel tanuk előtt születettek meg a jegyzőkönyvek, majd megismerem az idézésen, mit mondott az őr. Miklósnak természetesen elmeséltem az esetet, itt van a tokaji, de milyen áron. A bíró, ha feljelentésig fajul az ügy, az új rendelkezések alapján két év priuszt varrhat a nyakamba nem szándékos, de elkövetett lopás okán, a kis lopás egyenlő a nagy lopással. Miklósnak földerült az arca, vigasztalás helyett újabb, nagyobb értékű, lopások elkövetésére biztatott, ha már mind egyre megy! Úgy egyébként rendben vagy, kérdeztem meg tőle, asszisztensei összemosolyogtak a háta mögött. Bűnös vagyok Miklós de, ha nem haragszol, most elmegyek, és megvásárolom a bűnjelet. Avval megyek a tárgyalásokra, és ha priusz nélkül megúszom az esetet, jövőre kapsz tőlem egy kilencvenkilenc forintos kesztyűt a tokaji puttonyos helyett.

Velem mindig történik valami…Kislányuk benn a szobában játszadozott a betlehemi szobrocskákkal, megengedték neki, ide-oda rakosgatta a bábukat, szépen beszélt hozzájuk, és énekelte a tőlük tanult karácsonyi dalokat. Tulajdonképpen nem is a kislányuk volt, hanem az unokájuk, ám egészen pólyás kora óta ők nevelték. Egy fiúgyermekkel áldotta meg a Sors őket, rendes, szülőszerető, segítőkész volt mindenkivel, öröm töltötte el a szívüket, amikor mások mondogatták, de jó nektek, jó fiatok van, nem úgy a miénk. Nem tehettek róla, hiába szerettek volna testvéreket a fiúnak, nem lett. Ahogy növekedett szép szál emberré vált, kettejükre egyszerre hasonlított, boldognak érezték magukat hármasban. Eljött a házasodás ideje, megkérdezték hát gyermeküket, választott már magának valakit, mert ebben a kérdésben nem volt közlékeny a fiú. Választottam már rég, de nem merem mondani, árva lány az illető, nem ismerte sem az anyját, sem az apját. Intézetben nevelkedett, szolgálólány a gazdag parasztéknál. Nekem megtetszett, bevallottuk szerelmünket egymásnak, de kendteknek nem mertem előhozakodni vele. Szülei megörültek, mégsem marad egyedül a fiú, és boldogan egyeztek bele a házasságba. Szerény volt a lakodalom, rajtuk kívül senki sem volt kíváncsi az árva szolgálólány férjhez menetelére. A falu már úgyis a szájára vette, a gazda fiának a szeretője biztosan, azért nem kell senkinek. Hamar megszerették menyüket, és nem váratott sokáig magára a baba sem. Mikor megszületett, a hirtelen melegedéstől megáradtak a patakok, éjjel tört rájuk a nagy víz. A két fiatalt együtt temették, a kislány úgy menekült meg, hogy a pólya fönntartotta a vízen, a nagyszülők mentették ki a kisházból, ahol külön laktak. Azóta nevelik, sajátjukként, de mihelyt értette a gyerek, elmondták az igazságot, szülei messzire mentek, csak nagyon sokára fog találkozni velük, tekintse hát őket a szüleinek, ők viselik a gondját. Kinn a konyhában éppen arról beszélgettek, jól tették, vagy sem, hogy a kislányuknak elárulták az igazságot, hiszen még ők is lehettek volna koruk szerint későn jött gyermek szülei. A kicsi kijött a szobából, és megkérdezte tőlük, hogyan lehet az, hogy a Jézuska minden évben megszületik, és soha sem hal meg? Mennyi Jézuska van akkor? A két ember összenézett, válaszolni kell, de ilyen kérdésen ők még soha nem gondolkoztak, lám a kislány milyen okos, ilyeneken gondolkodik. Az ember válaszolt lassan, megfontoltan, ismét az igazat kell megmondani. Bizony a Jézuska meghal, azt nem is mondta milyen kegyetlen módon, de föltámad, nem testi értelemben, hanem amikor új élet születik a földön, akkor benne újból életre kel. Én is megszülettem ugye, akkor bennem is bennem van a Jézuska, kérdezett tovább a kislány és tibennetek is, meg az anyukámban és az apukámban is, akikkel majd sokára találkozni fogok, hadarta gyorsan a gyermek. Igen kislányom, mindenkiben, aki valaha megszületett, benne van a Jézuska, úgy mondjuk, a lelke az mindenkié, nem számít, hogy fehér bőrű vagy fekete, nem számít, hogy tud róla vagy sem, az sem számít milyen hitű, az sem számít, hogy gonosztevő valaki vagy sem, a Jézuska ott van benne, a Jézuska mindenkié!

Velem mindig történik valami…Észre nem vette, mikor beszél magában, mikor nem, régóta egyedül él. Ő építette a házat, az istállót, az ólakat, mindent, ami körülvette. Még a bútorzatot is maga készítette, kivágta a fákat, éven át hagyta, hogy száradjanak, aztán deszkára vágta a keresztfűrésszel, feleségét nem kérhette segítségül, áldott állapotban volt, elég munkát adott neki az apró jószágok etetése, a vele való törődés. Tevékeny, házias feleséget választott magának, úgy kommendálták, mert szegény ember nem igen kellett senkinek. Nem volt semmije, csak a fejszéje, meg a keresztfűrész, ezeket a szerszámokat kapta otthonról útravalóul, akárcsak számos testvére, akik életben maradtak. Sok meg is halt közülük, míg aztán az édesanyjukat is elveszítették, amikor az utolsó, a legkisebb testvér megszületett. Édesapja nem kapott másik asszonyt, a szegénységbe nem akart senki jönni, hát maga nevelte gyerekeit, segítségül véve a nagyobbakat. Favágásból éltek télen, nyáron. A télen kivágott fákat, kölcsönszekéren fuvarozta az apjuk, messzi vidékre. Az ittenieknek volt tüzelőfájuk, ez volt, amiben nem szenvedtek hiányt, annyit tüzelhettek, amennyi kellett, jórészt így fizette ki a tulajdonos a munkát. Amikor a következő gyerek növekedett legénysorba, a legidősebbet útnak eresztették, jó szándékkal, meg egy szál fejszével és egy keresztfűrésszel. Favágónak elég ennyi, többre úgysem viszik. Így került el ő is otthonról, akárcsak a felesége, a semmivel. Nem törődött avval, mije van másnak, becsülettel elvégezte a rábízott munkát, nevelte gyermekeit. Vissza egyik sem jött, nem is várta, ki tudja, merre vitte, melyiket a sora, elboldogul ő egyedül. Egyedül bizony. Hosszú ideje elment már a legkisebbik is, ő dolgozott a már réges-régen megszokott rendben, megtartva a vasárnapot, meg az ünnepeket, botra rótta a napokat, apjától tanulta, és azon rajta voltak az ünnepek. Ismerte a szokásokat, be is tartotta rendben előírásaikat. Fiainak továbbadta ismereteit, ahogy a felesége meghalt ez is rá hárult. Amióta egyedül maradt teljesen, megmaradt állataival együtt ünnepelt. Beengedte a nagy hidegből magához őket, de előtte mindent elkészített. Karácsonyra készült szinte az egész esztendő során, gazdája akkor hagyott hosszabb időt a számára, lejjebb vitte a szállítandó famennyiséget, meg hát ő maga is igyekezett, az ünnep előtt, gyorsabb járásra fogta a bérelt szekérbe fogott ökröket. Mindent, amit maga körül látott telerakott levágott fenyőgallyakkal, fagyöngyöt is közéjük, megterítette az asztalt, magának és az állatok számára is. Egy asztalnál ettek, mint egy család. Az asztal közepére helyezte, a ki tudja mikor faragott jászolt, a Jézuskával, Máriával meg Józseffel, és amikor mindennel elkészült, beengedte az állatait. Bocsánatot kért az anyabáránytól, hogy föláldozta a kisgidáját, de csak akkor, ha kettőt ellett, a kecske kevés tejet adott a hidegben, sajtra nem futotta, nem szidta meg érte, a macska odadorombolta magát az ölébe, kutyája letelepedett a lábához. Az állatok meg sem várták, hogy befejezze a régen tanult asztali áldást, enni kezdtek, csak a kutya ült csendesen, sorára várva. A hideg, erős szél nem bírt a fellegekkel, a meggyújtott gyertyacsonk világított betlehemi csillagként.

Velem mindig történik valami…Egyedül leszünk ma este, a gyerekek így döntöttek, holnap találkozunk. Egészen pontosan kettesben a feleségemmel, “és ahol ketten összejönnek az én nevemben, és velük vagyok”. Ma így lesz! Elmentem sétálni, legyen meg az illúzióm, nekem díszül a fenyőfa. Kevesen vannak az utcákon, a boltok délben zárnak. Előttem álltak meg, lehetett vagy húsz méterre, a nagyobbik odafordult az alacsonyabb felé, és úgy tűnt az orrát törli meg a kisebbnek. Egyformára öltöztek, bézból sapka, farmer, és az időjárásnak megfelelő vastagabb dzseki. Használtnak, de nem elhasználtnak, inkább viseltesnek mondható sapka, farmer, dzseki. Biztosan te is voltál olyan helyzetben, amikor kíváncsivá tesz valaki, és ha hátulról látod meg, vágyat érzel arra, hogy az arcukat is meglásd. Kik lehetnek, mit mutat az arcuk? A nagyobbik megfogta a kisebb kezét, megindultak, rádöbbentem sérült a kisebbik, lábait egymásba akasztva rakosgatta, a nagyobb segítségére lehet, nem lenne szüksége, de egymáshoz tartoznak, fogják egymás kezét. Nem kellett sietnem, hamar utolértem őket, és nem mertem, szégyelltem kíváncsiságomat. Leléptem a járdáról, elsiettem mellettük. Milyen gyengéd volt az orrtörlés, milyen adakozó a kézfogás, mennyire egymáshoz értek járás közben, csak a szeretet működtet ilyen kapcsolatot. Karácsonyi szokott kötelezettségeim utolsó személyéhez igyekeztem, odaadtam kis ajándékdíszemet, majd tegyék a fenyőre, váltottunk pát szót. Nem voltak ott az összejövetelen, ahol találkozhattunk volna, így kicsit hosszabbra nyúlt a beszéd. Nyílott az üzletajtó, beléptek ők. Ismered a megdöbbenést, amikor nem teljesített kívánságod váratlanul teljesül! Ott álltak az ajtóban, a nagyobbik beszólt, készen van a munka, nem jönnek beljebb, nem baj, ha nincs kész, ráér ünnepek után is. Hogyne lenne készen, megígértük, szólt ismerősöm. A kisebb is becsoszogott, Down kór, látszott az első pillantásra. Kidülledt, kancsal szemek, nyitott, nyálazó száj. Indultak, amikor váratlan ötlettől vezérelve megszólítottam az apát, megengedné, hogy megörökítsem őket, annyira meghatott gondoskodó orrtörlése, kézfogása. Gyere, sztár leszel, szólt mosolyogva a férfi, és a fény felé fordítva a párost lefotóztam őket iPhonommal. Hallottak már valamit a fiukról, kérdezte ismerősöm, ó, igen, a Távol Keleten van, valahonnan Thaiföldről hívott föl, most már tudom, életben van. Akkor meglesz a boldog karácsony, mindenkiről van hír, jó! Boldog ünnepeket, mosolygott a férfi, fogta a cókmókját, meg a gyermeke kezét, elmentek. Az egyik fiuk meghalt, a másikról, egyébként angol tanár, most kapott hírt hosszú hetek óta, a beteggel ünneplik a Megváltó születését. A feleség az ország másik végében ápolja magatehetetlen apósát, nem tudják ide hozni, aztán az ünnepek után váltanak a férjével. Ez a változatosság az életükben, de a férfi nem tekinti szerencsétlennek magát, folytatta ismerősöm. Rá ezt szabta a Sors. Állítólag ő is olyan utazósféle volt fiatal korában, késő nősült, aztán így alakult az életük. Öröklődik a betegség, lehet, az egészséges fiuk is azért nem házasodik, pedig túl van a negyvenen. Nem tudom, Te, mit kívánnál nekik, én azt, maradjanak ilyenek…

Velem mindig történik valami…Bepiáltak, ez nyilvánvaló, mi a csudának ölelkeznének a nyílt utcán. Dülöngélnek, majd összeesnek, és pont ilyenkor, és pont itt, egy nagy tömeg szeme láttára. Ez a mai fiatalság! Berúgnak délelőtt, aztán balhéznak. Nem csak engem riaszt, látom másokat is. Elsietek, még mielőtt közelebb érnek. Megbízatásom van, három kiló krumpli, négy szelet hal és négy zsemle. Nahát, itt vannak a sarkamban, és valami fehéret lebegtetnek maguk előtt. Politika, napi politika, mégsem fiatalok, örvendeztetett meg a társaság, de azért maradjanak távol, addig kigondolom, hol is árulják a krumplit, meg a többit, a rám bízottakat. Távolabbról visszanézve szétoszlott a csoport, oda, odamennek valakihez, és megölelik. A bolt ablakán át az eladó lányok fiúkat nézegetnek, egymást ugratják, kimész ahhoz a sráchoz? Hölgyeim, én krumplit szeretnék, mi meg azokkal a fiúkkal ölelkezni. Mi történik kinn, nyilvános ölelkezést találtak ki. A jó múltkor, a Színház téren amatőr színjátszók szórakoztatták a járókelőket, az év egyik rendezvényén. Performansz, de mi célból, tanakodtam magamban akár csak akkor. Ott az egyik srác félmeztelen tányérról osztogatta a kenyérdarabokat, nem, mégsem, inkább kínálta. És azt válaszolta kérdésemre, a szegénységet szeretnék bemutatni, azért vetkőzött le, és szegény létére mégis megosztja a saját kenyerét másokkal. Vettem is egy darabot a tányérról, másoknak is elmondtam, üres is lett hamar a tányér. A srác meg örült, mert hideg volt, libabőrösen rohant vissza a ruhájáért a színházba. Ezek itt, pedig ölelkezni akarnak. Most tudtam elolvasni mi áll a ruhadarabon. Ingyen megölelhetsz, ölelj meg, ingyen! Karácsony előtt egy nappal? A szatyor krumplival megvolnék, zsemle is van. Halat nem árulnak, de igen, ott van a pultban, a hűtőpultban. Négy darab helyett tizenkettő van a dobozban, majd eltesszük későbbre. A három ezredik lépésnél tartottam, elhatároztam, hazagyalogolok, úgy meglesz az ötezer, a napi penzum. Na, ne! Csak nem akar engem is megölelni, kisfiú, bosszantottam a megint elém kerülő, ölelkezni vágyó, olyan negyven körüli férfit. Két kezében a transzparenssel, ingyen ölelek, fordult felém. Továbbálltam gyorsan, és pár lépés után visszafordultam. Mi a csuda ez a játék, meg akarom tudni. A férfi messziről kezdte, Olaszországban voltak, relatíve nagy a baráti körük, gyakran összejönnek ilyen, olyan okból. Névnap-, születésnap-, keresztelő- komaságünneplésre, és egyikük pár napja olaszországi élményükre emlékezve vetette föl, olyan sok az egyedül álló ember. Tegyenek úgy, mint az olaszoknál látták, írják meg a plakátokat, és próbálkozzanak. És? Elmondok egy esetet. Egyikük itt a vállamon sírta el bánatát, mindent megtudtam róla. Valóban egyedülálló, elhagyták, feleség, gyerekek, rokonok nincsenek, karácsonykor egyedül lenni, ne tudja meg, mit jelent. Mindenem van, lakás, állás, de nem merek új életet kezdeni senkivel, azért is járok még mindig dolgozni, hogy emberek között legyek, a karácsony nekem az egyedüllétet, a senkinek nem kellek, állapotát jelenti. Elhittem, amit mesélt. Amikor elváltunk, még egyszer visszanéztem, és gyanúként jött a gondolat, egyedülállók szervezték az ismerkedés e fajta módját, maguknak, ne legyenek egyedül Karácsonykor.

Velem mindig történik valami…Az egyforma fabódékban fázva várják vevőiket a karácsonyi árusok, akik meleg italt árulnak, most van forgalmuk. Az egyik italárusnál a palackokon érdekes üveggömböt fúrtak a parafa dugóba, arra szolgál, hogy akik kóstolni akarnak egyforma adagokat, kapjanak, és sterilen. Európai előírás talán, dehogyis, de így könnyebb az egy centilitert kimérni. Ezek szerint tömény italt tartanak a palackban, állapítottam meg könnyedén, egy centiliter a borból a foghegyre sem elég. Kedvem lett volna a sokféleséget egymás után megízlelni, mert különleges gyümölcspárlatokat tartalmaztak a keskeny, hosszúnyakú palackok. Disznóvágáskor, evvel kezdik a napot, sötétben. Kisüstivel, törköllyel. Az árus csalogatóan emelte le a polcról egyik termékét, óvatosan visszautasítottam, gépkocsizom, nem kóstolhatok. Legközelebb, köszönt el kedvesen, fiatalasszony, vagy a gazda leánya lehetett. Ahol valaki megáll, ott összegyűlnek az érdeklődők, szinte vonzzák egymást. Törvényszerű dolog ez, aki tudja, hogyan kell felhajtást csinálni, többet árul, bármi is legyen a portékája. Humoristánk, az András, a Nagy, a Bandó igazi profi, énekel, toporog, dedikál, ismerkedik, Te vagy az, aki…, és ha nem, az sem baj, csak vegye a könyvét, viszik is. A tér szélén mézárus, a férfi szótlanul nézi, ahogy én nézem a százféle mézet, kis üvegben, nagyobban, világos, vagy majdnem fekete, és még tejfehér is akad közöttük. A tér másik oldala felől jöttem, a bódék között is elhaladtam egy mézes mellett, ott díszeket vásároltak, méhviaszból készülteket. Megemlítettem, rossz helyet választott, aki nem vesz könyvet Andrásnál, fordul egyet, és mindjárt szemben találja magát a mézessel, és vásárol, nekem úgy tűnt. Nem baj, mi úgyis csak annyit árulunk, amennyi megterem, ha elfogyott, elfogyott, jövőre lesz legközelebb abból a fajtából is. Nem bánkódunk, megélünk belőle. Munkanélküli vagyok, fölmondtak, összevontak gyermekintézményeket, fölösleges lettem. De a mézbe beleszülettem, amióta eszemet tudom, foglalkozom a méhekkel. Csak a munkahelyi jövedelemtől estem el, nagyok, önállóak a gyerekek. Megismertem rövid félóra alatt a méhtenyésztés, a méztermelés műhelydolgait, titkot ő sem tud mondani, más is éppen így termeli a mézet, neveli a méhcsaládokat. Van méhpempője is akkor, ugye, nagyon finom lehet. Hát az nincs, azt a petét rakó anyaméhnek hordják a méhek, és pedig éppen annyit, hogy a napi ezerötszáz petét lerakhassa az anya, se többet, se kevesebbet. Hogy adják a mézet? Az akácnak ezerötszáz kilója. Nem veszek, csupán érdeklődöm, másvalakitől szerezzük be a szükségletet. Akkor maradjanak annál az illetőnél. Ilyet se igen hallottam mostanában árustól. Megjött a mama, vettem szalmafonatos karácsonyfadíszt, ajándék lesz, papírjára írható az üzenet Évának. Hópelyhet mintázó, kézzel készített, munkás darab, egyszázhatvan forintért. Szabályszerű nyugtát kaptam, tiltakozásom ellenére. Úgyis szemétbe kerül, dobják a szemetesbe! Át kell vennie, úgy szabályos. Áldott Karácsonyt! A dísszel tetszést arattam, nagyon tetszik ez a szalmafonat. És mi tetszik benne, forszíroztam a dicséretet. Megmondom, lélek van benne, azé, aki készítette, és a tiéd, köszönöm. Áldott Karácsonyt!

Velem mindig történik valami…Utánérzésből írom, az emberiség története a háborúk története. Nem számít, ki vetette papírra először, vagy ékírással agyagba, papiruszra, igaza volt, ennél igazabb megállapítást, és egyetértést a történészek nem találtak ki, nem vitattak. Voltak aztán nagyobbak, ami bennünket rokontávolságból érintettek, sok csonka család, vagy senki sem maradt a családból utánuk. A mi családunkban viszontagságok után megérkeztek a hadfiak, hazaértek a szülői házba a menekülésre kényszerült, családanyák gyermekeikkel. És mindenki boldog volt, itthon vannak, igyekeztek felejteni a megtörténteket. Édesapa hadifogoly, Sanyi bácsi hadifogoly, Karcsi bácsi hadifogoly, apósom katonaszökevény volt. Édesanya Arbinigig, anyósom Keszthelyig menekült a harcok, megaláztatások elől. Az első együtt töltött karácsonyoknak a jelentősége életükben a legemlékezetesebb maradt. Meséltek róla, mi pedig átéltük, mintha mi sem történt volna. Az ajándékoknak nem volt igazán jelentősége, papírból, falemezből kivágott játékok, régi, előkerült díszek, és papírlánc füzérek kerültek a karácsonyfára, a fa nem fenyő, borókafenyő volt. És a szaloncukor házilag készült, a selyempapírt mi gyerekek sodortuk köré, és vastagabb cérnát tekerve a cukordarab mellé, húztuk szorosra, hogy aztán a még ép széleit ollóval bevagdoshassuk, és hosszú, nagyon hosszú, fehér cérnával függesztettük föl a fára. A hosszú, fehér cérna a meggyújtott gyertyafényben kiviláglott a sötétzöld borókafenyő háttérből. Az első kiló szaloncukor elfogyott, az volt a magyarázatom hozzá, hogy a zselé és a csokoládéburkolat közötti ízes, talán meggylekvár, a törött máz következtében kicsorog, ragadóssá teszi a papirost, így nem kerülhet a fára. A második kiló cukor mindig a fa alá kerül, azt szabad arrafelé menet fogyasztani, nem a díszítést a fáról. Már fogyatkozik, előkerítettem, fölfedeztem, hol a rejtekhelye, pillanatokon belül rájöttem. Ajándékot nem keresek, azt már megkaptam, év közben, legföljebb kis apróság lesz. Nem így volt ez régen. Szegén szüleim leleménye nem volt elégséges, bátyám és én is aktatáskát kértem akkoriban, amikor olyan nem létezett, a felnőttek a háború előtti táskákat használták, kopott, sokat megélt, de tartós darabokat. Édesapa megígérte, lesz aktatáskánk, lecserélhetjük a papirosból, oldaldeszkából készített hátitáskát, nagyfiúkká válunk, aktatáskával megyünk az iskolába. Az ígéret hónapokkal az ünnepek előtt hangzott el, mi, ha a szülők nem voltak otthon, tűvé tettünk mindent. Ahogy közelgett a nagy nap, bátyámmal bakot állítottam, beléptem a tenyerébe, éppen elértem a szekrény tetején tartott bőröndök egyikét, kipattintottam a zárakat, és a megemelt fedő alatt belenyúltam a mélybe. Ott voltak az aktatáskák. Rosszalkodtunk, édesanya megfenyegetett bennünket, nem kaptok aktatáskát karácsonyra! Bátyámmal összenéztünk, szégyenérzet fogott el bennünket, mindjárt itt a karácsony, megkapjuk az aktatáskákat, mert elkészültek. Attól a pillanattól kezdve mi olyan szófogadóak lettünk, mint soha azelőtt, mit tetszik kérni édesanya, mit segítsünk, ajánlottuk magunkat kéretlenül. Szentestén a két aktatáska ott feküdt a fa alatt, szüleink egymás között suttogták, milyen jó volt a két fiú az utóbbi napok alatt, biztosan megérezték a várakozás hangulatát. Hallgattunk!

Velem mindig történik valami…A kisfiú már nem volt kisfiú, pedig alig múlt el hatéves. Ő volt a családfenntartó, édesapjára nem emlékezett, úgy hallotta a szomszédoktól, akik összesúgtak a háta mögött, amikor elment koldulni, ennek a gyereknek volt az a nagydarab, iszákos gyilkos az apja. Ha édesanyját kérdezte, nem válaszolt hosszan, annyit mondott, édesapádat rajtakapták, amikor fát ment szedni az erdőben, nagyon összeverték, és börtönbe is csukták, de ő megesküdött, hogy megöli az uraságot, aki így bánatott vele. Miértünk tette, a családért, és amikor kiszabadult, betartotta a szavát. Elvitték, én sem tudom hová, menj, kéregess a kistestvéreidnek, vannak még jó emberek. A kisfiú elhitte, amit édesanyja mondott, kiállt kéregetni, változó sikerrel, nem volt egyedül. Menjetek már innen, hallotta, nincs nekünk elég bajunk, mondták egyesek, ők voltak többen, mások adtak valamit, de bizony, amit összegyűjtött az egy napra sem volt elég, hogy mindannyian jóllakjanak. Édesanyja egyre soványabb lett, magától megvonta a táplálékot, több jusson a kicsiknek, és ő is követte édesanyja példáját, amikor rá került a sor, azt mondta, nem kér, napközben már evett eleget. Hazudott, pedig tudta, hazudni nem szabad, mert megbünteti érte a jóisten. Egyszer majdnem lopott is, aznap keveset kapott az idegenektől, és nem akart majdnem üres kézzel hazamenni. A gyümölcsárus standjáról elcsent két almát, az éhség, szomjúság vitte rá, és az egyik almát megette. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni, bevallotta bűnét, a gyümölcsárus ezért elvette tőle az aznap összegyűjtött kevéske pénzt is. Édesanyja nem szólt semmit, megsimogatta fejét, és arra kérte máskor ne forduljon elő ilyen dolog, maradjon becsületes, ha őt is elveszíti, elveszik a család. Egyre messzebb kellett járnia, a gyümölcsárus piacra nem mehetett többé, elzavarták. Ismerte a távolabbi piacot is, de nem fogadták szívesen, eggyel többen lettek a kéregetők. Ahogy lassan beköszöntött a tél, a hidegben még többet ment, azért is, hogy ne fázzon. Napvilágnál kéregetett, aztán sietett haza, nagyon megijedt, mert az egyszobás lakásukban nem találta, édesanyját, testvéreit. Tüzet csak lefekvéskor gyújtottak, most minek, nincsenek itthon, magának nem fűt be, nagyon fáradt volt, majd kibírja valahogyan reggelig. Anyádékat elvitték az árvaházba, már nem bírtuk látni mit senyved a testvéreiddel, mondták neki másnap, te már nagyfiú vagy, eddig is eltartottad magad, biztosan teletömted a bendődet, azért nem jutott a többieknek. Ez nem volt igaz, rosszul esett neki a gyanúsítás, nem ment koldulni, otthon maradt, aztán eszébe jutott jön a karácsony, mégis elmegy kéregetni, visz ajándékot a többieknek. A felnőttek nem törődtek vele, elsodorták, lökdösték, menj már innen, nem látod, vásárolni akarunk! Hazaindult, fázott, az egyetlen ablak, az ajtó üvegen át nézte az igyekvő szomszédokat, lehelete rátapadt az ablakszemre. Csodát fedezett föl, leheletéből az ablakszemen kis csillagok keletkeztek, egy itt, egy odébb, egyre több és több, aztán még több. Boldogság töltötte el szívét, olyan szép látvány volt a rengeteg csillag. Ez lesz az ajándéka, és még egy utolsót lehelt az üvegre!

Velem mindig történik valami…A kisfiú már nem volt kisfiú, pedig alig múlt el hatéves. Ő volt a családfenntartó, édesapjára nem emlékezett, úgy hallotta a szomszédoktól, akik összesúgtak a háta mögött, amikor elment koldulni, ennek a gyereknek volt az a nagydarab, iszákos gyilkos az apja. Ha édesanyját kérdezte, nem válaszolt hosszan, annyit mondott, édesapádat rajtakapták, amikor fát ment szedni az erdőben, nagyon összeverték, és börtönbe is csukták, de ő megesküdött, hogy megöli az uraságot, aki így bánatott vele. Miértünk tette, a családért, és amikor kiszabadult, betartotta a szavát. Elvitték, én sem tudom hová, menj, kéregess a kistestvéreidnek, vannak még jó emberek. A kisfiú elhitte, amit édesanyja mondott, kiállt kéregetni, változó sikerrel, nem volt egyedül. Menjetek már innen, hallotta, nincs nekünk elég bajunk, mondták egyesek, ők voltak többen, mások adtak valamit, de bizony, amit összegyűjtött az egy napra sem volt elég, hogy mindannyian jóllakjanak. Édesanyja egyre soványabb lett, magától megvonta a táplálékot, több jusson a kicsiknek, és ő is követte édesanyja példáját, amikor rá került a sor, azt mondta, nem kér, napközben már evett eleget. Hazudott, pedig tudta, hazudni nem szabad, mert megbünteti érte a jóisten. Egyszer majdnem lopott is, aznap keveset kapott az idegenektől, és nem akart majdnem üres kézzel hazamenni. A gyümölcsárus standjáról elcsent két almát, az éhség, szomjúság vitte rá, és az egyik almát megette. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni, bevallotta bűnét, a gyümölcsárus ezért elvette tőle az aznap összegyűjtött kevéske pénzt is. Édesanyja nem szólt semmit, megsimogatta fejét, és arra kérte máskor ne forduljon elő ilyen dolog, maradjon becsületes, ha őt is elveszíti, elveszik a család. Egyre messzebb kellett járnia, a gyümölcsárus piacra nem mehetett többé, elzavarták. Ismerte a távolabbi piacot is, de nem fogadták szívesen, eggyel többen lettek a kéregetők. Ahogy lassan beköszöntött a tél, a hidegben még többet ment, azért is, hogy ne fázzon. Napvilágnál kéregetett, aztán sietett haza, nagyon megijedt, mert az egyszobás lakásukban nem találta, édesanyját, testvéreit. Tüzet csak lefekvéskor gyújtottak, most minek, nincsenek itthon, magának nem fűt be, nagyon fáradt volt, majd kibírja valahogyan reggelig. Anyádékat elvitték az árvaházba, már nem bírtuk látni mit senyved a testvéreiddel, mondták neki másnap, te már nagyfiú vagy, eddig is eltartottad magad, biztosan teletömted a bendődet, azért nem jutott a többieknek. Ez nem volt igaz, rosszul esett neki a gyanúsítás, nem ment koldulni, otthon maradt, aztán eszébe jutott jön a karácsony, mégis elmegy kéregetni, visz ajándékot a többieknek. A felnőttek nem törődtek vele, elsodorták, lökdösték, menj már innen, nem látod, vásárolni akarunk! Hazaindult, fázott, az egyetlen ablak, az ajtó üvegen át nézte az igyekvő szomszédokat, lehelete rátapadt az ablakszemre. Csodát fedezett föl, leheletéből az ablakszemen kis csillagok keletkeztek, egy itt, egy odébb, egyre több és több, aztán még több. Boldogság töltötte el szívét, olyan szép látvány volt a rengeteg csillag. Ez lesz az ajándéka, és még egy utolsót lehelt az üvegre!

Velem mindig történik valami...Hogy tetszett a darab, kérdezte Magdika. Megkönnyeztem. Foglaltam össze mondandómat, még mindig a szememet dörzsöltem, de azt már nem a darab végkifejlete következtében, hanem mert lassan szemüveget kell váltanom. Öregszem, tettem még hozzá, hamar elérzékenyülök. Evvel megadtam a témát, Magdika kifejtette ez bizony az öregség tipikus jele, édesapja is megkönnyez majdnem minden tévé műsort, még a híreket is. Csupa rosszat, hall az ember! Igaz, édesapja már túlhaladta a kilencvenedik évét. Nesze nekem. Magdika nem ment férjhez, Erzsi, akivel a színházba jött, ugyancsak egyedül élte le életét. Talpraesettek, sokat vállalnak magukra, és utaznak a világ minden tájára. Nincs gyermek, unoka, a darab, pedig a nagypapa és unoka kapcsolatot dolgozza föl, a háború utáni változó világban. Tudtam mi a történet, másoktól, akik látták, mesélték. Kicsit abszurd módon megöleti magát a nagyapa, miután maradék aranyát, a gyerek nyakába akasztja és elküldi a helyszínről. Nagymama imájával ér véget a színmű, imádkozik, bocsásson meg férjének a Teremtő, hiszen ő azt is tudta, hogy mit fog tenni a nagyapa, és miért, mert, ilyennek teremtette. Eleve elrendeltség, predesztináció, amit soha nem tudtam megérteni, ám mégis el kell fogadni, ahogyan a születés tényét. Kálvin nem írta le hitértelmezését! Hitvitáit, tanítványai jegyezték le, amit lejegyeztek, abból értekeznek a mai hitértelmezők. Nagyhírű professzora szavait idézte föl a PAX tévében az előadó, ami szó szerint igaz mindannyiunkra, a hitért naponta kell megküzdeni. A darabbeli nagypapa nem sokat küszködött, káromolt, élte a maga világát, szerette a szeretteit. A mellettem ülők később érkeztek, már elsötétült a színház, megszólalt a zene. A szünetben vendégeik voltunk, ismerősök, régiek. Vizet iszom, köszönöm. Nem látlak, nem teniszezel már, nem. Forgatod a papírjaidat, nincs mit. Mentek síelni, nem. Soványnak nézel ki, nincs valami bajod, nincs. A szíved bírja, remélem. Te teniszezel változatlanul, igen. És forgatod a papírjaidat, igen. Jól tartod magad, elegáns vagy, divatos új öltöny, cipő, és mentek síelni, igen. De majd csak márciusban, most voltunk egy hétvégét Londonban, dolgozni is kell. Lányotok élettársa rendbejött, a balesete után? Nem teljesen, most a saját családjánál van Szerbiában. És kis Csilláék boldogulnak Sopronban? Segíteni kell őket. Péterék? Megvannak. Nem ülünk mellétek, István rosszul hall. A darab végén kellemes ünnepeket kívántunk, jó síelést, papírforgatást. Mindketten orvosok, nyugdíjasok, dolgoznak, papírt forgatnak. Fene vigye, az összes papíromat gyógyszerre, Richterre kellett volna váltanom, az mindig hoz a konyhára, a többi nem fizetett, az OTP is benntartotta a nyereségét, méltatlankodott István, és elváltunk. Itthon a kissé hűvösre fűtött lakásban, magamra terített pokrócban olvasva, visszagondoltam a rövid, tőmondatos beszélgetésre, a nagyothallásra, Csilla gerincproblémáira, gyermekeikre, a közelgő karácsonyra, és a nagypapára, aki mindenét odaadta unokájának, aztán elment, a maga szándéka szerint, eleve elrendelve. És…

Velem mindig történik valami…Azonnal egyetértettünk, alig ismertük meg egymást. Igen nagyon jól élünk, még egyelőre! A dolgokon úgy lehetne segíteni, ha tovább romlanának a gazdasági mutatók, nem a makrogazdasági, hanem az egyéni, azaz kevesebbet tudnánk költeni, olyan valamikre, amire nem kell. Kegyed honnan vette ezt a véleményt, Saját magam formáltam, válaszolta a hölgy, amivel fölkeltette az érdeklődésemet, és megkérdeztem, megmondaná, mivel foglalkozik. Pszichoasztrológus vagyok válaszolta a legtermészetesebb módon. Magas volt, haja tincsekben lógott, vagyis rendezetlen volt, éppen egy süteménybe harapott az előbb, amitől, habos süteményt választott a sokféleség közül, valódi férfibajuszt növesztett, fehéret. Férfiaknál előfordul, fehér oldalszakáll, fehér bajusz és festett fekete haj. Nő volt, ruházatáról kétségtelenül kiderült. Egészen rövid szoknyát és, régebben macska harisnyának mondták, vastag pamutból készültet viselt. Körbenyalta a bajuszát, lenyalta a habot, tele szájjal akarta tovább folytatni a beszélgetést, hát jeleztem neki, nem olyan fontos, pár pillanattal később részletezheti gondolatait. Nem került rá sor, elsodorta a tülekedő vendégsereg mellőlem. Ételhez, italhoz akartak férkőzni a többiek is, ezért megmeredt a saját véleményem a saját indokommal, de a végeredmény ugyanaz: Valami, lehet, hogy nem véglegesen, rossz, vélhetően egy jó kis, vagy nagyobb katarzis elkelne, és nem másoknak, hanem nekünk, és mi saját magunk sem lennénk a kivételek között. Nem tudtam megkérdezni, hogy mekkora az igény a munkájára, vélhetően van rá igény, nem lesz az ember hiábavalóan pszichoasztrológus. Jön kettőezer tizennégy, és akkor megváltozik, visszaváltozik minden, ennek ez a rendje, két ciklus az egyiknek, egy ciklus a másiknak. Elvégre elrontani valamit nagyon nehéz két ciklus alatt, rendbe rakni, pedig nem lehet egy ciklus alatt, tehát a pszichoasztrológusnak, és nekem is bejön a várakozásom, ha addig élek is. A hó eltakarító, sómentes, hósót háromszáz forinttal drágábban vásároltam, mint a szomszédom, pedig a boltos fiatalember, a tulajdonos nem adott bevételi bizonylatot, ismer. Én is részese vagyok a rossz kialakulásának, igaz kis tételben, ám sok kicsi sokra megy, mondogatjuk, mégsem teszek ellene. Jóindulatúan mondaná a jóindulatú, megbocsátásra hajlamos haverom, hogy egészen biztos nem láttam, de később elkészült a bizonylat, és eltette a boltos addig, amíg vissza nem megyek érte. Ja, és a Kellernek igaza volt legalább egy esetben, május tizedikén, mert az a bizonyos, valaki helyett, meghatalmazás híján szavazó, akkor még vegyes színekben politizáló, most már színeit határozottan vállaló, politikusunk, jelenleg kormányzópárti, bizony, bizony valóban más helyett szavazott, tőle magától tudom. Nemrégiben, pár napja láttam, közelről, homloka gondmentesen sima, beszéde úgyszintén. Jövedelme, lehet, igényeihez képest még nem elég magas, de hát ahhoz előbb el kell szegényedni a köznek, ergo, pszichoasztrológus ismeretlen ismerősömnek, és vele együtt nekem is igazam lesz. Mert jelenleg nincs igazam, nem vagyok politikus, a pszichoasztrológusnő sem politizál, nyíltan, ezt mindenek előtt közölte velem. Haladunk tehát a lejtőn, ami nekünk, a köznek emelkedés, mondják, lefelé.

Velem mindig történik valami…Az egerek, az egérfajták rendkívül szaporák. Ahol elterjednek, hamarosan fölzabálnak mindent. Az utolsó sajtdarabnál azt találták ki, hogy versenyezni fognak a sajtért. Kiválasztották legtapasztaltabb társukat, és őrá bízták a verseny lebonyolítását. Cinike, mert lányegérről volt szó, úgy döntött három egérrel kezdi el a versenyzést. Elhelyezi a sajtdarabot egy szabályos háromszögalak középpontjába, és a szabály az lesz, hogy induláskor mindhárom egér a neki jobboldalra álló társa felé futhat, a futás sebességét gondosan megállapították, azt túllépni nem volt szabad, és egy Cinike cincogása jelenti az indulást. A győztesé lesz a sajtdarab. Majdnem elhangzott a cincogás, amikor Cinike barátja álljt cincogott. Nem igazság, soha nem fogják elérni a sajtot, mert egy spirális alakú pályán futnak majd társai, és a spirális végtelen sokszor fogja körbevenni a sajtot, hosszú időbe telik, és egyébként is miért hárman futnak, miért nem négyen, hiszen olyan sokan vannak, futhatnak négyen, előbb lebonyolódik a verseny. Cinike nem értette egyet a barátjával, ami a sajt elérésének végtelen hosszú idő utáni elérését jelenti, de a barátjáról volt szó, engedett, legyen úgy, ahogy javasolja. Az utolsó sajtdarabig demokráciában éltek, ne essen csorba a demokráciának. Legyenek hát négyen! Majdnem elhangzott Cinike cincogása, amikor a barátjának a barátja cincogott álljt. Ha nényen futhatnak, miért ne futhatnának öten is, miért pont négyen fussanak? Igaza van, cincogott a többi egér. Cinike, egy kis időt kért, mert ugye ő volt a legtapasztaltabb, a legokosabb, tudta hát azt is, hamar döntés, nem jó döntés. Elkezdett a fölvetéseken gondolkodni. A barátja négy résztvevőt javasolt, a barátjának a barátja ötöt, mi lesz, ha ez így folytatódik tovább. Mi más következtetésre juthatott volna, minthogy vegyen részt az összes egér a versenyben, elvégre az utolsó darab sajtig demokráciában éltek, hát éljenek továbbra is demokráciában. Úgy gondolta, ha három egérrel, négy egérrel, öt egérrel működi a sajtelérési módszere, miért ne működne az összes egérrel, sőt, hogy ő se maradjon ki a sajtevésből, ez most hirtelen jutott eszébe, ő is be fog állni társai közé és versenyezni fog. Ki is hirdette az új szabályt, mindenki résztvevő lesz, én is, álljunk hát egyforma távolságra a középen elhelyezett sajttól, és egymástól is, aztán amikor meghalljátok a cincogásomat, cincin, akkor elkezdtek futni a jobboldalon álló társatok felé. Ezt a mindeddig érvényben lévő demokrácia felfogásunk is megköveteli. Beálltak az egerek mind a helyükre úgy, ahogy Cinike kívánta, és várták, Cinike cincin cincogását, ami rövidesen el is hangzott, és elindultak jobboldali társuk felé. Egyetlen kivétel azért akadt, mégpedig Cinike. Ő egyenesen a sajt felé futott, és amíg a többiek, mivel nagyon sokan voltak, követve Cinike utasítását, amivel teljes mértékben és demokratikusan egyetértettek, Cinike odaért a sajthoz és elfogyasztotta. Várta mikor ébrednek rá társai, hogy mivel nagyon sokan vannak, soha nem érkeznek a már nem létező sajt helyéhez sem, csak futnak körbe, körbe. Cinike még egyet cincogott. Megálltak, látták, amit láttak. Cinike csak annyit mondott, a mennyiségi változások, olykor minőségi változássá változnak, ezt tanítja a dialektika, és a matematika tette hozzá búsan a barátja, csúnyán nézve Cinire.

Velem mindig történik valami…Zongoraművészünk, az előadott darabokhoz kis megjegyzéseket fűzött. Nem ragaszkodott a megjegyzések valóságtartalmához, a lényeg azt hiszem, az lett volna, hogy a könnyűnek tűnő zeneművek, mert hogy ő könnyen eljátszotta, fűszerezve legyenek valami hétköznapi történettel, mintegy titkot elárulva a közönségnek. Például, miért „Holdfény Szonáta” a közismert „Holdfény Szonáta” neve. Ilyenkor mindenkinek az agyában, romantikus gondolatok teremnek nagy hirtelen. A zeneszerző, kinn ült az esti, holdfényes éjszakában, amikor a szép dallamok összeálltak a fejében, és aztán siet rögzíteni a kottapapíron, feledésbe ne kerüljenek, ha már egyszer eszébe jutottak. A holdfényes éjszakának sejtelme van, szerelmes érzéseket gerjeszthet, vad vágyakat, puha párnázott kerevetet, és azért van úgy komponálva a darab, ahogy halljuk. Pedig egyszerű a magyarázat, a zeneköltő címet ad, elviszi a kész letétet a kiadóhoz, a kiadónak nem tetszik a cím, és egyszerűen megváltoztatja arra, amire akarja, hogy már a mű címe sugallja a leendő vevőközönségnek, érdemes megvásárolni a kottafüzetet, így növelni tudja forgalmát, ezáltal bevételét, a zeneköltőnek meg annyit fizet, amennyit akar, szüksége van rá, kiszolgáltatott. Régen ez így volt. Aki fizet, az határoz, akinek pénze van, döntési szabadsága is van. Nagyrészt így van ez manapság is. Tisztelet a kivételnek, akik persze többnyire nem zeneköltők, hanem sztárok. A tendencia a sztárok irányában mozdul el. Marlon Brando egymilliót kapott ötperces, az „Apokalipszis most” filmben, elvállalt szerepéért. Több tíz évvel ezelőtt! Ma már a többszöröséért sem áll kamera elé. Szuverén! Steve Jobs, az Apple fönöke, legjobb munkatársainak, a legalacsonyabb fizetési kategóriát állapítja meg, és rengeteg egyéb juttatásokkal halmozza el őket. Közös kirándulások, saját használatú gépkocsi, munkaközi étkezés, hatalmas prémiumok. Azoknak, akik egyébként is elvégeznék a rájuk bízott feladatot, nem járnak a többletek. Kegyetlen, mégis célravezető módszer, bizonyítja ezt a cég hatalmas sikere, piacvezető szerepe. A név ma többet ér, mint az alkotás, egy név birtoklásáért, az Apple-nél a „Macintosh”, ami eredetileg McIntosh volt, egy gyorsan érő almafajta nemesítőjének a neve után, dollármilliókat jelent. Ma már az alma neve is „Macintosh”. Így írják. A név kötelez! Nagyon sokszor írtam alá a nevem, és nagyon nehezen tettem. Elolvastam, aztán félretettem, átjavítottam, ha úgy láttam, az elém terjesztett iratokat, és aztán látszólag megnyugodtam. Nyugalmam akkor vált véglegessé, amikor a visszajelzés megérkezett, rendben zajlottak az ügyek, amelyekben részes voltam. Mai életemből hiányzik a várakozás izgalma, nincsenek elintézetlen ügyeim, hacsak nem út közben kerülne rá a sor. Igen Professzor úr, úgy engedtek el otthonról, tizennyolc éves koromban, az igazat mondd! Ha valaki rajta veszt, megbocsátani igen, felejteni nem tudom. Emlékszem, amiről most beszéltél, egy éve az ellenkezőjét állítottad. De hát a mai világban! Professzor úr, melyik mondókád az igaz, még az is lehet egyik sem. Felőlem, hiszen: „Errare humanum est.” Érdemes embernek lenni jó!

Velem mindig történik valami…Azt mesélik, hogy a gyermek az édesanyja viselős állapotában, a megszületés előtt érzékeli a külvilágot, amelyet hamarosan meglát. Nem ítélhetem meg, amit elmondok, aki nekem mesélte, őróla van szó, vele esett meg a történet. Egyre éhesebb lett, főleg szomjas, már nem volt képes megfordulni, mocorogni, pedig azt nagyon szerette. Érezte a simogatásokat, és a meséket hallotta, amit édesanyja, csak úgy magában mondogatott, és az énekeket is hallotta, megcsodálta, milyen szép hangja van édesanyjának, és milyen sokféle dalt ismert. A nap minden órájában, még talán minden percében is hallotta a kellemes hangot, sokszor az volt az érzése édesanyjával együtt mások is énekelnek. Nem érzékelte az időt, nem is tudhatta napok, vagy percek telnek el, de biztonságban és nagyon jól érezte magát, ezért is szeretett ficánkolni, kis könyökével nekitámaszkodott valami puha, rugalmas falnak, és ekkor érezte a simogatást, olyan finom, olyan lágy volt, hogy ilyenkor fordult egyet, és a fejét helyezte oda, ahol az előbb még a könyökével támaszkodott. Észrevette, erősebben hallja a mesét, az éneket, meg is tartotta ezt a szokását, egészen addig, amíg el nem fáradt. De jót tudott szundítani a melegben, elernyedtek tagjai. Érezte, egyre szűkösebb a helye, már arra gondolt édesanyja nem engedi, hogy annyira vidáman érezze magát. Fölébredt, nem hallotta a mesét, nem hallotta az éneket, és fuldokolni kezdett. Az embereket behajtották egy istállóba, ott várakozzanak, majd rájuk is sor kerül. Másik faluból érkeztek. Az a hír járta, a szomszéd falu lakosai közül valaki megszökött a menetből, és elrejtőzött náluk. A plébános úrnál rejtőzött el, de rábukkantak, a plébános urat meztelenre vetkőztették, és a templom körül hajkurászták. Egészen addig, amíg ereje fogytán összeesett, aztán körbeállták és rávizeltek, majd pedig havat lapátoltattak rá. De előbb még alaposan összerugdosták, durván szidalmazva istent, embert, fölváltva kurjongattak, piszok vagy magyar, rejtegetted a fajtádat, hát most mi rejtünk el téged. Amikor kialakult a hódomb a plébános úr teste fölött, belelőttek, ki tudja mennyit. Nem kellett sokáig várniuk, bejött az osztagparancsnok, mosolygott, na menjünk, magukat nem bántjuk, de megássák a többieknek a gödröt, de jó munkát végezzenek ám. Vele volt a gyereke is, a kis Sztefan, csak nem fogják a gyerek előtt kivégezni őket. Reménykedtek, és dolgoztak, ásták a kemény földet, a második sor után már könnyebben ment a munka, a fagy odáig nem hatolt le. A félelem, a beletörődés munkálkodott bennük, nagy, széles gödröt ástak, enni, inni nem kapott senki. Nem is jutott a tudatukig, vajon kik kerülnek a nagy, széles gödörbe. A kis Sztefan ott járkált közöttük, még oda is köszönt az édesanyjának, az iskolában tanította. Nem velük nem történhet semmi. Másnap megint kihajtották őket, elkészültek a gödörrel. Na emberek, most látják meg miért is lett ilyen nagy a gödör, mert magukkal kezdjük megtölteni. Lövések dördültek, egyik a másik után bukott a mélybe. Mikor végeztek, az orvost magára hagyták, nézze meg a halottak, valóban halottak. Édesanyja még élt, az orvos megszánta, az ő gyereke is tanítványa, ha már meghal az anyja, a gyerek maradjon életben, és döntött. Ott segítette világra a halottak között, ott sírt föl, sírását édesanyja már nem hallotta. Hideg napok voltak akkoriban. Csak az igazságot, amíg el nem felejtik, hogy hazugsággá ne váljon, azt szeretné, amíg még él, világgá kiáltani.

Velem mindig történik valami…Kibírta, pedig túlbeszéltem magam, hasonló családból jöttünk, pedagógus és nem tanári családból. Magdika volt az első, akinek odaadtam, olvassa el kis unokámnak írt rosszasággyűjteményemet. Mintha csak velem történt volna fordult felém, és láttam, megkönnyezi, ki tudja már melyik történetet. Most is megemlítette, az előbb írott eset két éve történt. Benn ültünk a dohányzóban, az iskolai szabályzat, meg a törvény előírja, kijelölt dohányzóhelyiséget kell biztosítani a dohányosok részére. Talán ezért említette újfent történeteimet, mert akkor, régen nekünk is volt kijelölt helyiségünk, magunknak jelöltük ki a vécét. Jaj, nem zavarok jött egyik tanár, és már ment is. Fontos személy vagyok, igazgatóhelyettessel tárgyalok, a kikényszerített rövid, de nagy adag feketekávét iszogatva, elmélkedtünk. Anyukád hol végzett, Kecskeméten, a tanítóképzőben, adtam rá a választ. Erre föl Magdika eljátszotta, hogyan tanított Kodály Zoltán. Ő is csak hallotta Ádám Jenő bácsitól. Fölállt, odament a nyitott ablakhoz, kifelé fordult, aztán leült. Igen, ha nem szólt, akkor rendben voltak a hallottak, ha szólt, akkor annak bukás lett a vége. Iszonyúan szigorú tanár volt, csak magával volt elégedett, ezt már Ligeti György jegyezte le, most olvasom élettörténetét. Hiába a nagy emberek különösek, és nem attól nagyok, hanem amit alkottak. Kodály Zoltán, ha csak az Esti dalt írja meg, fönnmarad a neve, de írt Psalmus Hungaricust is! Meg gyűjtött egy rakás népdalt, meg a Tanácsköztársaság biztosa is volt. És nem írt új himnuszt Rákosinak sem, jó az, ami van, mondta. Talán azért maradt itthon, mert Emma asszony zsidó volt? Negyven évvel idősebb Kodálynál, a Sárika, pedig negyvennel fiatalabb. Így fonódott beszélgetésünk egyre messzebb, a zene körül. Gyere el, hallgasd meg az adventi műsorunkat. A tanári kar is fog énekelni. Mellékesen, nem csalogatóként tette hozzá a hiányosan, hirtelenjében fölsorolt műsorhoz. Szívesen tettem eleget a meghívásnak, a Dóm Múzeumban jó a környezet. Ennyiféle hangszert, ennyi tehetséges gyereket látni, hallani megható örömöt okozott. A komoly tanár nénik, bácsik rakosgatták a műsor alapján a kottatartókat, a gordonkatartókat, a székeket, szorgosan, csendben. Fuvolák, furulyák, fagottok, hegedűk, trombita, zongora, orgona, mi hiányzik még? Duett, énekkar, diákokból és a tanárokból álló. A zongorán, kedves hangszeremen négykezest játszott egy kicsi, meg egy nagy. Méretre! Tanár néni, beállította a székmagasságot, a kicsi jobbról, a nagy balról fog ülni. Bence és Péter. Mendelssohn: „A dalnak lenge szárnyán” szárnyalt a két gyerek, vastapsot kaptak tőlem. Tanár néni visszaigazította a zongoraszéket, és ott, ahol azt hitte, senki nem látja már őket, megsimogatta két kézzel a nagy arcát, puszit adott neki, a kicsit, a Pétert messziről is érezhető kedvességgel magához ölelte, mintha saját gyermeke lett volna. Ha összetalálkozunk, elsütök egy ajánlatot, ismerem régóta, szívesen lettem volna a tanítványa, de hát nem találkoztunk. És bejöttek mindnyájan, gyerekek, tanárok és elénekelték, eljátszották Haendel: „Örvendj világ” ismert, de ilyen szépnek soha nem halott alkotását. Velük nem kell elölről kezdeni semmit, jó vágányon haladnak, tanulók, tanárok egyaránt, a zene viszi jó irányba őket.

Velem mindig történik valami…Másnak térkép e táj, nekem szülőföldem…Radnóti Miklós írta le ezt a sort, ez jutott eszembe, amikor az Neten kerestem, merre jártam, mire emlékszem, és mivé változott a táj, ahol éltem, rosszalkodtam gyerekként, kerestem a nagyszülői házat, Szentesen, Nagybátonyban, most Bátonyterenyének nevezik, és nem találtam. Abban a formájában, amire emlékszem. Nagybátonyban, minden vonatot ismertünk, csak kiszaladtunk, amikor meghallottuk a váltóállító őrház csengőhangját, tudtuk jön a vonat. Mire elértünk a sorompóhoz, a vasutas már letekerte, mi fölültünk a fehére, feketére festett betonkerítésre, és integettünk. Napjában több vonat érkezett, egyiket sem mulasztottuk el. Szívesen látogattam meg nagyszüleimet egyetemista koromban. Fogtam magam, fölültem az éppen induló egyik szerelvényre, amikor megérkeztem örömmel fogadtak. Egyszer az éjszakába nyúlt érkezésem. Csak azt a zsákformájú félvállra akasztható, igen, annak is hívták, sportzsák, egy váltás fehérneművel pakolt csomagom volt, meg valami szakkönyv. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek, kimerítő szemeszter után voltam, pihenni, a kis, közelben lévő dombokat megmászni utaztam le, becsöngettem, vártam. Amíg nagymama fölkel időbe telik, altatóval tudott elaludni. A kimerültségtől, mert reggeltől estig tevékenykedett egész élete során. Háziasszony volt, gyerekeket nevelt, iskoláztatott, küldte a csomagokat Pestre, meg Pásztóra, ahol édesapa, nagynéném, nagybátyám tanultak, és kiszolgálta férjét, a mindig csendes nagyapát, Józsit, meg Gabi bátyánkat, aki otthon maradt, mert beteg volt. Ő volt az első halott a családban. Nagymama nem jött, többszöri csengetésre sem. Visszamenetem az állomásra, a váróterem padján sportzsákomat a fejem alá tettem, elaludtam. Rendőr ébresztett föl, az állomásfőnök hívatta. Igazolvány, vasúti jegy, magyarázkodás, nem nyitnak a nagyszülők ajtót, nem segített. Hiszen nagyapa itt volt forgalmista, ezen az állomáson, ismerheti, néztem kérdőn az állomásfőnökre. Akárki mondhatja, válaszolta, és a rendőr kinyitotta matematikai jelekkel, képletekkel teli könyvemet, és rám mordult. Mik ezek? A magyarázat nem segített, az éjszaka sötétjében, az ő lapos lámpájának fényében botorkáltam előtte, a rendőrségre kísért. Főnökének, talán főtörzs lehetett, háromcsillagos váll lappal, előadtam történetem, megérkeztem, nem nyitnak ajtót, és ez mi, volt a váratlan kérdés. Szakkönyv. Maga kém! És mert jegyzeteket írtam a margóra, megállapította titkosírás, amit jegyzeteltem. Holnap elszállítjuk Tarjánba, ott magyarázkodhat. Megijedtem, abban az évben fedtek föl egy szervezkedést az egyetemen, rendszerelleneset. Tudtak róla Nagybátonyban a rendőrőrsön! Pirkadt az ég, amikor a zárkában, fáradtságtól, izgalomtól kimerülve álomba estem. Álmodtam. Én is részese voltam az összeesküvésnek, elitéltek, nem járhatok egyetemre, soha többé, sehová! A főtörzs ébresztett föl, elmehet, közölte, a könyv itt marad, átvizsgáltatjuk. Nagyapáék alig hitték, ami történt. Azonnal hazafelé vitt az utam, az álom nem hagyott nyugodni. Édesapa várt az állomáson, tudta melyik vonattal érkezem, pedig nem értesítettem. Tartalékos tiszt volt, megtudta, mi történt. Nincs semmi baj kisfiam, a Kiegészítő Parancsnokság tisztázott. 1965. március 15.!