Félremagyarázat
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 21.
Velem mindig történik valami…Utánérzésből írom, az emberiség története a háborúk története. Nem számít, ki vetette papírra először, vagy ékírással agyagba, papiruszra, igaza volt, ennél igazabb megállapítást, és egyetértést a történészek nem találtak ki, nem vitattak. Voltak aztán nagyobbak, ami bennünket rokontávolságból érintettek, sok csonka család, vagy senki sem maradt a családból utánuk. A mi családunkban viszontagságok után megérkeztek a hadfiak, hazaértek a szülői házba a menekülésre kényszerült, családanyák gyermekeikkel. És mindenki boldog volt, itthon vannak, igyekeztek felejteni a megtörténteket. Édesapa hadifogoly, Sanyi bácsi hadifogoly, Karcsi bácsi hadifogoly, apósom katonaszökevény volt. Édesanya Arbinigig, anyósom Keszthelyig menekült a harcok, megaláztatások elől. Az első együtt töltött karácsonyoknak a jelentősége életükben a legemlékezetesebb maradt. Meséltek róla, mi pedig átéltük, mintha mi sem történt volna. Az ajándékoknak nem volt igazán jelentősége, papírból, falemezből kivágott játékok, régi, előkerült díszek, és papírlánc füzérek kerültek a karácsonyfára, a fa nem fenyő, borókafenyő volt. És a szaloncukor házilag készült, a selyempapírt mi gyerekek sodortuk köré, és vastagabb cérnát tekerve a cukordarab mellé, húztuk szorosra, hogy aztán a még ép széleit ollóval bevagdoshassuk, és hosszú, nagyon hosszú, fehér cérnával függesztettük föl a fára. A hosszú, fehér cérna a meggyújtott gyertyafényben kiviláglott a sötétzöld borókafenyő háttérből. Az első kiló szaloncukor elfogyott, az volt a magyarázatom hozzá, hogy a zselé és a csokoládéburkolat közötti ízes, talán meggylekvár, a törött máz következtében kicsorog, ragadóssá teszi a papirost, így nem kerülhet a fára. A második kiló cukor mindig a fa alá kerül, azt szabad arrafelé menet fogyasztani, nem a díszítést a fáról. Már fogyatkozik, előkerítettem, fölfedeztem, hol a rejtekhelye, pillanatokon belül rájöttem. Ajándékot nem keresek, azt már megkaptam, év közben, legföljebb kis apróság lesz. Nem így volt ez régen. Szegén szüleim leleménye nem volt elégséges, bátyám és én is aktatáskát kértem akkoriban, amikor olyan nem létezett, a felnőttek a háború előtti táskákat használták, kopott, sokat megélt, de tartós darabokat. Édesapa megígérte, lesz aktatáskánk, lecserélhetjük a papirosból, oldaldeszkából készített hátitáskát, nagyfiúkká válunk, aktatáskával megyünk az iskolába. Az ígéret hónapokkal az ünnepek előtt hangzott el, mi, ha a szülők nem voltak otthon, tűvé tettünk mindent. Ahogy közelgett a nagy nap, bátyámmal bakot állítottam, beléptem a tenyerébe, éppen elértem a szekrény tetején tartott bőröndök egyikét, kipattintottam a zárakat, és a megemelt fedő alatt belenyúltam a mélybe. Ott voltak az aktatáskák. Rosszalkodtunk, édesanya megfenyegetett bennünket, nem kaptok aktatáskát karácsonyra! Bátyámmal összenéztünk, szégyenérzet fogott el bennünket, mindjárt itt a karácsony, megkapjuk az aktatáskákat, mert elkészültek. Attól a pillanattól kezdve mi olyan szófogadóak lettünk, mint soha azelőtt, mit tetszik kérni édesanya, mit segítsünk, ajánlottuk magunkat kéretlenül. Szentestén a két aktatáska ott feküdt a fa alatt, szüleink egymás között suttogták, milyen jó volt a két fiú az utóbbi napok alatt, biztosan megérezték a várakozás hangulatát. Hallgattunk!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése