Szalmalélek
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 22.
Velem mindig történik valami…Az egyforma fabódékban fázva várják vevőiket a karácsonyi árusok, akik meleg italt árulnak, most van forgalmuk. Az egyik italárusnál a palackokon érdekes üveggömböt fúrtak a parafa dugóba, arra szolgál, hogy akik kóstolni akarnak egyforma adagokat, kapjanak, és sterilen. Európai előírás talán, dehogyis, de így könnyebb az egy centilitert kimérni. Ezek szerint tömény italt tartanak a palackban, állapítottam meg könnyedén, egy centiliter a borból a foghegyre sem elég. Kedvem lett volna a sokféleséget egymás után megízlelni, mert különleges gyümölcspárlatokat tartalmaztak a keskeny, hosszúnyakú palackok. Disznóvágáskor, evvel kezdik a napot, sötétben. Kisüstivel, törköllyel. Az árus csalogatóan emelte le a polcról egyik termékét, óvatosan visszautasítottam, gépkocsizom, nem kóstolhatok. Legközelebb, köszönt el kedvesen, fiatalasszony, vagy a gazda leánya lehetett. Ahol valaki megáll, ott összegyűlnek az érdeklődők, szinte vonzzák egymást. Törvényszerű dolog ez, aki tudja, hogyan kell felhajtást csinálni, többet árul, bármi is legyen a portékája. Humoristánk, az András, a Nagy, a Bandó igazi profi, énekel, toporog, dedikál, ismerkedik, Te vagy az, aki…, és ha nem, az sem baj, csak vegye a könyvét, viszik is. A tér szélén mézárus, a férfi szótlanul nézi, ahogy én nézem a százféle mézet, kis üvegben, nagyobban, világos, vagy majdnem fekete, és még tejfehér is akad közöttük. A tér másik oldala felől jöttem, a bódék között is elhaladtam egy mézes mellett, ott díszeket vásároltak, méhviaszból készülteket. Megemlítettem, rossz helyet választott, aki nem vesz könyvet Andrásnál, fordul egyet, és mindjárt szemben találja magát a mézessel, és vásárol, nekem úgy tűnt. Nem baj, mi úgyis csak annyit árulunk, amennyi megterem, ha elfogyott, elfogyott, jövőre lesz legközelebb abból a fajtából is. Nem bánkódunk, megélünk belőle. Munkanélküli vagyok, fölmondtak, összevontak gyermekintézményeket, fölösleges lettem. De a mézbe beleszülettem, amióta eszemet tudom, foglalkozom a méhekkel. Csak a munkahelyi jövedelemtől estem el, nagyok, önállóak a gyerekek. Megismertem rövid félóra alatt a méhtenyésztés, a méztermelés műhelydolgait, titkot ő sem tud mondani, más is éppen így termeli a mézet, neveli a méhcsaládokat. Van méhpempője is akkor, ugye, nagyon finom lehet. Hát az nincs, azt a petét rakó anyaméhnek hordják a méhek, és pedig éppen annyit, hogy a napi ezerötszáz petét lerakhassa az anya, se többet, se kevesebbet. Hogy adják a mézet? Az akácnak ezerötszáz kilója. Nem veszek, csupán érdeklődöm, másvalakitől szerezzük be a szükségletet. Akkor maradjanak annál az illetőnél. Ilyet se igen hallottam mostanában árustól. Megjött a mama, vettem szalmafonatos karácsonyfadíszt, ajándék lesz, papírjára írható az üzenet Évának. Hópelyhet mintázó, kézzel készített, munkás darab, egyszázhatvan forintért. Szabályszerű nyugtát kaptam, tiltakozásom ellenére. Úgyis szemétbe kerül, dobják a szemetesbe! Át kell vennie, úgy szabályos. Áldott Karácsonyt! A dísszel tetszést arattam, nagyon tetszik ez a szalmafonat. És mi tetszik benne, forszíroztam a dicséretet. Megmondom, lélek van benne, azé, aki készítette, és a tiéd, köszönöm. Áldott Karácsonyt!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése