És...
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 19.
Velem mindig történik valami...Hogy tetszett a darab, kérdezte Magdika. Megkönnyeztem. Foglaltam össze mondandómat, még mindig a szememet dörzsöltem, de azt már nem a darab végkifejlete következtében, hanem mert lassan szemüveget kell váltanom. Öregszem, tettem még hozzá, hamar elérzékenyülök. Evvel megadtam a témát, Magdika kifejtette ez bizony az öregség tipikus jele, édesapja is megkönnyez majdnem minden tévé műsort, még a híreket is. Csupa rosszat, hall az ember! Igaz, édesapja már túlhaladta a kilencvenedik évét. Nesze nekem. Magdika nem ment férjhez, Erzsi, akivel a színházba jött, ugyancsak egyedül élte le életét. Talpraesettek, sokat vállalnak magukra, és utaznak a világ minden tájára. Nincs gyermek, unoka, a darab, pedig a nagypapa és unoka kapcsolatot dolgozza föl, a háború utáni változó világban. Tudtam mi a történet, másoktól, akik látták, mesélték. Kicsit abszurd módon megöleti magát a nagyapa, miután maradék aranyát, a gyerek nyakába akasztja és elküldi a helyszínről. Nagymama imájával ér véget a színmű, imádkozik, bocsásson meg férjének a Teremtő, hiszen ő azt is tudta, hogy mit fog tenni a nagyapa, és miért, mert, ilyennek teremtette. Eleve elrendeltség, predesztináció, amit soha nem tudtam megérteni, ám mégis el kell fogadni, ahogyan a születés tényét. Kálvin nem írta le hitértelmezését! Hitvitáit, tanítványai jegyezték le, amit lejegyeztek, abból értekeznek a mai hitértelmezők. Nagyhírű professzora szavait idézte föl a PAX tévében az előadó, ami szó szerint igaz mindannyiunkra, a hitért naponta kell megküzdeni. A darabbeli nagypapa nem sokat küszködött, káromolt, élte a maga világát, szerette a szeretteit. A mellettem ülők később érkeztek, már elsötétült a színház, megszólalt a zene. A szünetben vendégeik voltunk, ismerősök, régiek. Vizet iszom, köszönöm. Nem látlak, nem teniszezel már, nem. Forgatod a papírjaidat, nincs mit. Mentek síelni, nem. Soványnak nézel ki, nincs valami bajod, nincs. A szíved bírja, remélem. Te teniszezel változatlanul, igen. És forgatod a papírjaidat, igen. Jól tartod magad, elegáns vagy, divatos új öltöny, cipő, és mentek síelni, igen. De majd csak márciusban, most voltunk egy hétvégét Londonban, dolgozni is kell. Lányotok élettársa rendbejött, a balesete után? Nem teljesen, most a saját családjánál van Szerbiában. És kis Csilláék boldogulnak Sopronban? Segíteni kell őket. Péterék? Megvannak. Nem ülünk mellétek, István rosszul hall. A darab végén kellemes ünnepeket kívántunk, jó síelést, papírforgatást. Mindketten orvosok, nyugdíjasok, dolgoznak, papírt forgatnak. Fene vigye, az összes papíromat gyógyszerre, Richterre kellett volna váltanom, az mindig hoz a konyhára, a többi nem fizetett, az OTP is benntartotta a nyereségét, méltatlankodott István, és elváltunk. Itthon a kissé hűvösre fűtött lakásban, magamra terített pokrócban olvasva, visszagondoltam a rövid, tőmondatos beszélgetésre, a nagyothallásra, Csilla gerincproblémáira, gyermekeikre, a közelgő karácsonyra, és a nagypapára, aki mindenét odaadta unokájának, aztán elment, a maga szándéka szerint, eleve elrendelve. És…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése