Márciusidusa
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 13.
Velem mindig történik valami…Másnak térkép e táj, nekem szülőföldem…Radnóti Miklós írta le ezt a sort, ez jutott eszembe, amikor az Neten kerestem, merre jártam, mire emlékszem, és mivé változott a táj, ahol éltem, rosszalkodtam gyerekként, kerestem a nagyszülői házat, Szentesen, Nagybátonyban, most Bátonyterenyének nevezik, és nem találtam. Abban a formájában, amire emlékszem. Nagybátonyban, minden vonatot ismertünk, csak kiszaladtunk, amikor meghallottuk a váltóállító őrház csengőhangját, tudtuk jön a vonat. Mire elértünk a sorompóhoz, a vasutas már letekerte, mi fölültünk a fehére, feketére festett betonkerítésre, és integettünk. Napjában több vonat érkezett, egyiket sem mulasztottuk el. Szívesen látogattam meg nagyszüleimet egyetemista koromban. Fogtam magam, fölültem az éppen induló egyik szerelvényre, amikor megérkeztem örömmel fogadtak. Egyszer az éjszakába nyúlt érkezésem. Csak azt a zsákformájú félvállra akasztható, igen, annak is hívták, sportzsák, egy váltás fehérneművel pakolt csomagom volt, meg valami szakkönyv. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek, kimerítő szemeszter után voltam, pihenni, a kis, közelben lévő dombokat megmászni utaztam le, becsöngettem, vártam. Amíg nagymama fölkel időbe telik, altatóval tudott elaludni. A kimerültségtől, mert reggeltől estig tevékenykedett egész élete során. Háziasszony volt, gyerekeket nevelt, iskoláztatott, küldte a csomagokat Pestre, meg Pásztóra, ahol édesapa, nagynéném, nagybátyám tanultak, és kiszolgálta férjét, a mindig csendes nagyapát, Józsit, meg Gabi bátyánkat, aki otthon maradt, mert beteg volt. Ő volt az első halott a családban. Nagymama nem jött, többszöri csengetésre sem. Visszamenetem az állomásra, a váróterem padján sportzsákomat a fejem alá tettem, elaludtam. Rendőr ébresztett föl, az állomásfőnök hívatta. Igazolvány, vasúti jegy, magyarázkodás, nem nyitnak a nagyszülők ajtót, nem segített. Hiszen nagyapa itt volt forgalmista, ezen az állomáson, ismerheti, néztem kérdőn az állomásfőnökre. Akárki mondhatja, válaszolta, és a rendőr kinyitotta matematikai jelekkel, képletekkel teli könyvemet, és rám mordult. Mik ezek? A magyarázat nem segített, az éjszaka sötétjében, az ő lapos lámpájának fényében botorkáltam előtte, a rendőrségre kísért. Főnökének, talán főtörzs lehetett, háromcsillagos váll lappal, előadtam történetem, megérkeztem, nem nyitnak ajtót, és ez mi, volt a váratlan kérdés. Szakkönyv. Maga kém! És mert jegyzeteket írtam a margóra, megállapította titkosírás, amit jegyzeteltem. Holnap elszállítjuk Tarjánba, ott magyarázkodhat. Megijedtem, abban az évben fedtek föl egy szervezkedést az egyetemen, rendszerelleneset. Tudtak róla Nagybátonyban a rendőrőrsön! Pirkadt az ég, amikor a zárkában, fáradtságtól, izgalomtól kimerülve álomba estem. Álmodtam. Én is részese voltam az összeesküvésnek, elitéltek, nem járhatok egyetemre, soha többé, sehová! A főtörzs ébresztett föl, elmehet, közölte, a könyv itt marad, átvizsgáltatjuk. Nagyapáék alig hitték, ami történt. Azonnal hazafelé vitt az utam, az álom nem hagyott nyugodni. Édesapa várt az állomáson, tudta melyik vonattal érkezem, pedig nem értesítettem. Tartalékos tiszt volt, megtudta, mi történt. Nincs semmi baj kisfiam, a Kiegészítő Parancsnokság tisztázott. 1965. március 15.!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése