Jónapot
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 4.
Velem mindig történik valami…Nem első alkalommal veszítettem el, egyszerűen nem találtam. Ilyenkor tűvé teszek mindent. Hárman voltak, már csak ő van meg, különösen vigyázok rá. Mindenhová magammal viszem, sokszor ez okozza, hogy elkallódik. Ruhásszekrényemben nagy a rend, de kevés a hely, szükségmegoldással alakíttattam ki tetőtéri, másra nem használható térből. Kevés a rakodó hely, egy életen át összegyűjtött, sok mindennek kell helyet biztosítani. A könyvek, a sajátok és a szülőktől örököltek. Milyen sok kötött már ki gyerekeimnél, másokat rendezés közben, megtartván a jobb állapotút, vittem el az antikváriushoz. Ha nem volt rá igénye, otthagytam térítés nélkül, ezt megengedték. A Ferencesek utcájában nyitott olvasószigetet egy fiatal pár, könyveik polcok híján egymás tetejére állítva, mindenféle tudatos csoportosítást hiányolva, álltak méteres magasságokat elérve. Ők bármelyik fölös könyvemért, fölajánlottak ötszázat, még a szakkönyvekért is. Idegen nyelvű volt az egyetlen, amit nem fogadtak be, idegen nyelvűt mások sem. Pedig micsoda szakkönyvek, főleg orosz nyelvűek, de kinek kell ma szakkönyv és orosz nyelvű? Pár évtized teljen el, keresnék, akkor majd nem találják, szoktam érvelni, a válasz többnyire az, hogy a mában élünk. Ezek a könyveim is a ruhatáramat szűkítik, meg a sok pilótatáska. Három vagy négy. Mikor mi volt a divatos, a szerint szereztettem be vállalati utazásaim alkalmával, elvégre nagy céget képviseltem, és praktikusak is voltak. Válltáska, és pilótabőrönd, jöhetett a gép fedélzetére, a fontos dolgokkal. A többi motyó, ha elveszett, utánam küldték előbb utóbb. Hol lehet? Ha kiöltözöm, másik öltönyömön keresem, és ha nem találom, akkor kipakolás, mert mindenhová magammal viszem. Lefelé kellene esnie, és sokadik alkalommal a szorosan egymás mellé szorított dzsekik, kabátok, vagy valamelyik rég nem használt cipő belsejében találom meg, úgy, hogy a cipőt kifordítom és kipottyan. Most semmi reményem nem maradt, és mennem kellett. Nélküle! Mennyiszer kérdezték, zsidó vagy, s még büszke is rá? Nem ellenkeztem, ahogy tót, török, horvát, román, magyar vér folyik örökletesen ereimben, meglehet zsidó is. Szemita, a barna szemű fajtából. Más alkalommal csak megbámulták, rajta felejtették szemüket, és elfordultak, továbbálltak. Tízéves, tíz év alatt kettő elveszett, ezt legalább tízszer elvesztettem, megleltem, most, hogy nem találom, rossz hangulatban indultam útnak. Kocsival mentem előadást tartani, előtte még reggelizni is szándékoztam, nem lett belőle semmi. Kiraktam a projektort, a számítógépet, összecsatoltam a készülékeket, megtartottam az előadást, ami után a csoport néhány tagjával, még továbbgondoltuk az elmondottakat. Hamar sötétedik, jelezte elfutott az idő, elmentek, rám az összepakolás várt még, és mielőtt mentem volna, tettem pár lépést azon gondolkozva, merre vegyem majd utam. Ahogy lépegettem, fémes, halk koppanásokat hallottam minden egyes lépésem után. Rajzszög, kavics lehet a gumirecék között. Egyensúlyozva magam megemeltem egyik lábam, és a talpamba szúródva ott volt, a már sokszor elveszített kis, aranyszegélyes, fehér, nyolcágú csillag, a Dávid jelem, hitem jelvénye. Repestem a boldogságtól, Hogy mégis megtaláltam! Általában is nagyon ragaszkodom a tárgyakhoz, de ehhez különösen. Kell nekem ennél jobb nap, nem!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése