Szegényünnep
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 25.
Velem mindig történik valami…Észre nem vette, mikor beszél magában, mikor nem, régóta egyedül él. Ő építette a házat, az istállót, az ólakat, mindent, ami körülvette. Még a bútorzatot is maga készítette, kivágta a fákat, éven át hagyta, hogy száradjanak, aztán deszkára vágta a keresztfűrésszel, feleségét nem kérhette segítségül, áldott állapotban volt, elég munkát adott neki az apró jószágok etetése, a vele való törődés. Tevékeny, házias feleséget választott magának, úgy kommendálták, mert szegény ember nem igen kellett senkinek. Nem volt semmije, csak a fejszéje, meg a keresztfűrész, ezeket a szerszámokat kapta otthonról útravalóul, akárcsak számos testvére, akik életben maradtak. Sok meg is halt közülük, míg aztán az édesanyjukat is elveszítették, amikor az utolsó, a legkisebb testvér megszületett. Édesapja nem kapott másik asszonyt, a szegénységbe nem akart senki jönni, hát maga nevelte gyerekeit, segítségül véve a nagyobbakat. Favágásból éltek télen, nyáron. A télen kivágott fákat, kölcsönszekéren fuvarozta az apjuk, messzi vidékre. Az ittenieknek volt tüzelőfájuk, ez volt, amiben nem szenvedtek hiányt, annyit tüzelhettek, amennyi kellett, jórészt így fizette ki a tulajdonos a munkát. Amikor a következő gyerek növekedett legénysorba, a legidősebbet útnak eresztették, jó szándékkal, meg egy szál fejszével és egy keresztfűrésszel. Favágónak elég ennyi, többre úgysem viszik. Így került el ő is otthonról, akárcsak a felesége, a semmivel. Nem törődött avval, mije van másnak, becsülettel elvégezte a rábízott munkát, nevelte gyermekeit. Vissza egyik sem jött, nem is várta, ki tudja, merre vitte, melyiket a sora, elboldogul ő egyedül. Egyedül bizony. Hosszú ideje elment már a legkisebbik is, ő dolgozott a már réges-régen megszokott rendben, megtartva a vasárnapot, meg az ünnepeket, botra rótta a napokat, apjától tanulta, és azon rajta voltak az ünnepek. Ismerte a szokásokat, be is tartotta rendben előírásaikat. Fiainak továbbadta ismereteit, ahogy a felesége meghalt ez is rá hárult. Amióta egyedül maradt teljesen, megmaradt állataival együtt ünnepelt. Beengedte a nagy hidegből magához őket, de előtte mindent elkészített. Karácsonyra készült szinte az egész esztendő során, gazdája akkor hagyott hosszabb időt a számára, lejjebb vitte a szállítandó famennyiséget, meg hát ő maga is igyekezett, az ünnep előtt, gyorsabb járásra fogta a bérelt szekérbe fogott ökröket. Mindent, amit maga körül látott telerakott levágott fenyőgallyakkal, fagyöngyöt is közéjük, megterítette az asztalt, magának és az állatok számára is. Egy asztalnál ettek, mint egy család. Az asztal közepére helyezte, a ki tudja mikor faragott jászolt, a Jézuskával, Máriával meg Józseffel, és amikor mindennel elkészült, beengedte az állatait. Bocsánatot kért az anyabáránytól, hogy föláldozta a kisgidáját, de csak akkor, ha kettőt ellett, a kecske kevés tejet adott a hidegben, sajtra nem futotta, nem szidta meg érte, a macska odadorombolta magát az ölébe, kutyája letelepedett a lábához. Az állatok meg sem várták, hogy befejezze a régen tanult asztali áldást, enni kezdtek, csak a kutya ült csendesen, sorára várva. A hideg, erős szél nem bírt a fellegekkel, a meggyújtott gyertyacsonk világított betlehemi csillagként.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése