Cserestörténet
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 15.
Velem mindig történik valami…Azt mesélik, hogy a gyermek az édesanyja viselős állapotában, a megszületés előtt érzékeli a külvilágot, amelyet hamarosan meglát. Nem ítélhetem meg, amit elmondok, aki nekem mesélte, őróla van szó, vele esett meg a történet. Egyre éhesebb lett, főleg szomjas, már nem volt képes megfordulni, mocorogni, pedig azt nagyon szerette. Érezte a simogatásokat, és a meséket hallotta, amit édesanyja, csak úgy magában mondogatott, és az énekeket is hallotta, megcsodálta, milyen szép hangja van édesanyjának, és milyen sokféle dalt ismert. A nap minden órájában, még talán minden percében is hallotta a kellemes hangot, sokszor az volt az érzése édesanyjával együtt mások is énekelnek. Nem érzékelte az időt, nem is tudhatta napok, vagy percek telnek el, de biztonságban és nagyon jól érezte magát, ezért is szeretett ficánkolni, kis könyökével nekitámaszkodott valami puha, rugalmas falnak, és ekkor érezte a simogatást, olyan finom, olyan lágy volt, hogy ilyenkor fordult egyet, és a fejét helyezte oda, ahol az előbb még a könyökével támaszkodott. Észrevette, erősebben hallja a mesét, az éneket, meg is tartotta ezt a szokását, egészen addig, amíg el nem fáradt. De jót tudott szundítani a melegben, elernyedtek tagjai. Érezte, egyre szűkösebb a helye, már arra gondolt édesanyja nem engedi, hogy annyira vidáman érezze magát. Fölébredt, nem hallotta a mesét, nem hallotta az éneket, és fuldokolni kezdett. Az embereket behajtották egy istállóba, ott várakozzanak, majd rájuk is sor kerül. Másik faluból érkeztek. Az a hír járta, a szomszéd falu lakosai közül valaki megszökött a menetből, és elrejtőzött náluk. A plébános úrnál rejtőzött el, de rábukkantak, a plébános urat meztelenre vetkőztették, és a templom körül hajkurászták. Egészen addig, amíg ereje fogytán összeesett, aztán körbeállták és rávizeltek, majd pedig havat lapátoltattak rá. De előbb még alaposan összerugdosták, durván szidalmazva istent, embert, fölváltva kurjongattak, piszok vagy magyar, rejtegetted a fajtádat, hát most mi rejtünk el téged. Amikor kialakult a hódomb a plébános úr teste fölött, belelőttek, ki tudja mennyit. Nem kellett sokáig várniuk, bejött az osztagparancsnok, mosolygott, na menjünk, magukat nem bántjuk, de megássák a többieknek a gödröt, de jó munkát végezzenek ám. Vele volt a gyereke is, a kis Sztefan, csak nem fogják a gyerek előtt kivégezni őket. Reménykedtek, és dolgoztak, ásták a kemény földet, a második sor után már könnyebben ment a munka, a fagy odáig nem hatolt le. A félelem, a beletörődés munkálkodott bennük, nagy, széles gödröt ástak, enni, inni nem kapott senki. Nem is jutott a tudatukig, vajon kik kerülnek a nagy, széles gödörbe. A kis Sztefan ott járkált közöttük, még oda is köszönt az édesanyjának, az iskolában tanította. Nem velük nem történhet semmi. Másnap megint kihajtották őket, elkészültek a gödörrel. Na emberek, most látják meg miért is lett ilyen nagy a gödör, mert magukkal kezdjük megtölteni. Lövések dördültek, egyik a másik után bukott a mélybe. Mikor végeztek, az orvost magára hagyták, nézze meg a halottak, valóban halottak. Édesanyja még élt, az orvos megszánta, az ő gyereke is tanítványa, ha már meghal az anyja, a gyerek maradjon életben, és döntött. Ott segítette világra a halottak között, ott sírt föl, sírását édesanyja már nem hallotta. Hideg napok voltak akkoriban. Csak az igazságot, amíg el nem felejtik, hogy hazugsággá ne váljon, azt szeretné, amíg még él, világgá kiáltani.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése