Sekívánság
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. december 24.
Velem mindig történik valami…Egyedül leszünk ma este, a gyerekek így döntöttek, holnap találkozunk. Egészen pontosan kettesben a feleségemmel, “és ahol ketten összejönnek az én nevemben, és velük vagyok”. Ma így lesz! Elmentem sétálni, legyen meg az illúzióm, nekem díszül a fenyőfa. Kevesen vannak az utcákon, a boltok délben zárnak. Előttem álltak meg, lehetett vagy húsz méterre, a nagyobbik odafordult az alacsonyabb felé, és úgy tűnt az orrát törli meg a kisebbnek. Egyformára öltöztek, bézból sapka, farmer, és az időjárásnak megfelelő vastagabb dzseki. Használtnak, de nem elhasználtnak, inkább viseltesnek mondható sapka, farmer, dzseki. Biztosan te is voltál olyan helyzetben, amikor kíváncsivá tesz valaki, és ha hátulról látod meg, vágyat érzel arra, hogy az arcukat is meglásd. Kik lehetnek, mit mutat az arcuk? A nagyobbik megfogta a kisebb kezét, megindultak, rádöbbentem sérült a kisebbik, lábait egymásba akasztva rakosgatta, a nagyobb segítségére lehet, nem lenne szüksége, de egymáshoz tartoznak, fogják egymás kezét. Nem kellett sietnem, hamar utolértem őket, és nem mertem, szégyelltem kíváncsiságomat. Leléptem a járdáról, elsiettem mellettük. Milyen gyengéd volt az orrtörlés, milyen adakozó a kézfogás, mennyire egymáshoz értek járás közben, csak a szeretet működtet ilyen kapcsolatot. Karácsonyi szokott kötelezettségeim utolsó személyéhez igyekeztem, odaadtam kis ajándékdíszemet, majd tegyék a fenyőre, váltottunk pát szót. Nem voltak ott az összejövetelen, ahol találkozhattunk volna, így kicsit hosszabbra nyúlt a beszéd. Nyílott az üzletajtó, beléptek ők. Ismered a megdöbbenést, amikor nem teljesített kívánságod váratlanul teljesül! Ott álltak az ajtóban, a nagyobbik beszólt, készen van a munka, nem jönnek beljebb, nem baj, ha nincs kész, ráér ünnepek után is. Hogyne lenne készen, megígértük, szólt ismerősöm. A kisebb is becsoszogott, Down kór, látszott az első pillantásra. Kidülledt, kancsal szemek, nyitott, nyálazó száj. Indultak, amikor váratlan ötlettől vezérelve megszólítottam az apát, megengedné, hogy megörökítsem őket, annyira meghatott gondoskodó orrtörlése, kézfogása. Gyere, sztár leszel, szólt mosolyogva a férfi, és a fény felé fordítva a párost lefotóztam őket iPhonommal. Hallottak már valamit a fiukról, kérdezte ismerősöm, ó, igen, a Távol Keleten van, valahonnan Thaiföldről hívott föl, most már tudom, életben van. Akkor meglesz a boldog karácsony, mindenkiről van hír, jó! Boldog ünnepeket, mosolygott a férfi, fogta a cókmókját, meg a gyermeke kezét, elmentek. Az egyik fiuk meghalt, a másikról, egyébként angol tanár, most kapott hírt hosszú hetek óta, a beteggel ünneplik a Megváltó születését. A feleség az ország másik végében ápolja magatehetetlen apósát, nem tudják ide hozni, aztán az ünnepek után váltanak a férjével. Ez a változatosság az életükben, de a férfi nem tekinti szerencsétlennek magát, folytatta ismerősöm. Rá ezt szabta a Sors. Állítólag ő is olyan utazósféle volt fiatal korában, késő nősült, aztán így alakult az életük. Öröklődik a betegség, lehet, az egészséges fiuk is azért nem házasodik, pedig túl van a negyvenen. Nem tudom, Te, mit kívánnál nekik, én azt, maradjanak ilyenek…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése