Velem mindig történik valami…Igen, elfogult vagyok, mert elfogultságomnak alapja van. Elfogult vagyok Király Csaba Liszt díjas zongoraművésszel szemben a szó legnemesebb értelmében. Elfogultságom fokozatosan alakult ki, olyan módon, ahogyan megismertem, őt és művészetét. Amikor nagy vállalkozásaiba belevágott,
Mozart, van Beethoven, Haydn, Schumann, részben Chopin műveinek interpretálásába, terelődött figyelmem Király Csaba felé, és csodálatom az óta még megalapozottabbá vált. Apránként gyűltek a hozzáértők megnyilvánulásai, Kocsis Zoltáné, Vásári Tamásé, tanítványaié, hogy igen Ő volt a „Titán”, mondta a volt tanár, Te vagy az, aki „mindent tud”, nem Király tanár úr nem tud hibázni, vallják tanítványai, akik már „betűről-betűre” ismerik a kottafejeket, a művek interpretálásához azonban még hosszú út vezet. Magam hívtam telefonon egyik koncertje után, senki nem játssza Chopin Grand Valse Brillantját ilyen lassan. Nem úgy van az, a metrumba belefér! Később, több You Tube előadást, köztük Horovitzot meghallgatva, visszahívtam, tévedtem. Hát persze, hogy elfogult vagyok Király Csaba zongoraművésszel szemben. Mértékadó személyiséggé vált számomra is, amikor tehetem, élőben hallgatom játékát. Évek óta Liszt Ferenc föllehető összes zongora és orgonaművét vállalkozott eljátszani. Az évforduló bő lehetőséget nyújt vállalása teljesítéséhez. Most a Régi Zeneakadémián, ahol a „mester” lakott és tanított a „transzcendens etűdöket” tűzte műsorra, megelőlegezve a Szózat és Nemzeti Imádságunk előadásával. Elhangzott a műsorismertetés, elfeledkeztünk a szokásról, ülve maradtunk, belemerültünk az akkordok zuhatagába, az ismert dallamok átlényegülésébe. Szemernyi szünet, és
egymást követve soroztak az etűdök, egységes egészet alkotva. Így gondolhatta ezt a „mester” is egykoron, amikor véglegesítette az elrettentő nehézségű technikából visszavéve, és az őt követő előadók lehetőségeit is figyelembevevő műremekeket sorba fűzte. Kristálytisztán csilingeltek a felső futamok, kattogtak a sztakkátók, dübörögtek az oktávfutamok, hallatszott az őrült hajsza a vad után, dühöngött a vihar, majd lecsendesedve szétterítette a fölkapott hótömeget. Király Csaba, aki iránt én mérhetetlenül elfogult vagyok, most sem tagadta meg Liszt Ferencet, tudta programzene a transzcendentális etűdök egymás utáni sora, tudatosan fésülgette az alkotó oly sokáig e csodálatos műveket, hogy századokat átívelő, örökkévaló „programot” adjon az előadóművészeknek, és zenealkotóknak egyaránt. A Régi Zeneakadémia hangversenytermében a résztvevők számára jelen volt Király Csaba játéka által az alkotó Liszt Ferenc.
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja
Élettörténet
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2011. június 10.
Velem mindig történik valami…A macska /a továbbiakban „M”/ megpödörte a bajuszát és összeterelte egereit/a továbbiakban „E”, „E”-k/. Ma nagyon ügyes volt, és szolgálatkész „E”-ket fogott magának, akik hallgattak rá. Más alkalmakkor igyekeztek eliszkolni előle, nem lehetett egyedül hagyni egyiket sem, egy rövid ijedtség után meglógtak előle, és a lyukba mégsem bújhatott utánuk, mert nem fért be. Itt van mind a három, leckére tanítja őket. Ha ügyesek lesztek, na majd utána elárulom mi is fog történni, szólott, és elmagyarázta feladatukat. Előre kijelölte már a terepet, frissen elcsent, jó illatú sajtdarabot helyezett az egyenlő oldalú háromszögnek pontosan a közepébe, az „E”-ket óvatosan a háromszög csúcsaiba vitte, és gyengéden elhelyezte, letette őket pontosan a háromszög csúcsaira, ahol az oldalak találkoztak. Megelégedetten szemlélte művét, majd hirtelen fölnyávogott. Biztos, ami biztos, tudják mihez tartani magukat. Na „E”-kéim, most halljátok mi a tennivaló. Ha még egyet nyávogok, elkezdtek futni, na nem a sajt, hanem egymás felé. Az első a második, a második a harmadik, a harmadik az első felé. Az „E”-k értetlenül pislogtak vissza a „M”-ra, de látták komolyan gondolja, amit mondott, elgondolkodtak azon, hogyan is fussanak, aztán, akármennyire is okosabbnak hitték magukat a „M”-nál, visszakérdeztek, komolyan gondolja a dolgot? Igen, válaszolt a „M”, mégpedig azonos sebességgel, egyikőtök sem futhat gyorsabban, mert akkor… Nem kellett folytatnia, de nagyon elszonytyolodtak, soha sem fognak a sajthoz érkezni. Igaz egyre közelebb kerülnek hozzá, de csak, mint a csiga háza olyan spirális pályára kényszerülnek. Hátha mégis, itt sík a terep! A „M” fölényesen mosolygott, és még azt is elárulta, hogy a háromszög oldalai egy méteresek, és feltételül szabta, hogy másodpercenként egyméteres sebességgel futhatnak, semmivel sem lassabban, se gyorsabban, és mind a hárman „E”-kéim! De még nem nyávogott egy nagyot, így nem is indultak el. Útközben gondolkozhattok! Ha egyikőtök is megmondja a spirális mentén szaladva, mennyi idő alatt értetek a sajthoz, tiétek a sajt, aztán majd meglátom, fűzte még hozzá, ájtatosan. Most következett a hatalmas, ijesztő nyávogás, az „E”-k nekiiramodtak, és ripsz-ropsz ott termettek a sajtnál. A „M” elcsodálkozott, meg is kérdezte mi a válasz. Na mit gondoltatok ki? 0,666666666666666666666666… másodperc, cincogták mind a hárman.
Mi a fene, ti tudtok deriválni, netán a poláris koordinátákat is ismeritek, és tudtok integrálni is, vagy mi a szösz! Mert én tudok ezt is, azt is és nem 2/3 másodpercbe tellett kiszámolnom a végeredményt. Honnan tudtátok, ami nekem olyan nagy fáradságomba telt, csodálkozott őszintén a „M”. Válaszoljatok! Egy szólt három helyett. Tudod „M” mi csak azt néztük milyen gyorsan haladunk a sajt felé, a többi már gyerekjáték. Még talán Te is hamarabb végeztél volna számításaiddal. Mintha egy forgó korongon ültünk volna, és egyenes utat láttunk magunk előtt, mondták. A „M” elmerengett, az „E”-k gyorsan magukhoz tértek, harmadolták a sajtot, és eltűntek a lyukban. „E”-k nincsenek, se sajt, és mivel a „M”-nak is volt némi sütnivalója megállapította: Más szemszögből is érdemes szemlélődni. Aztán elsomfordált, aznap nem is akart „E”-t maga előtt látni!
Mi a fene, ti tudtok deriválni, netán a poláris koordinátákat is ismeritek, és tudtok integrálni is, vagy mi a szösz! Mert én tudok ezt is, azt is és nem 2/3 másodpercbe tellett kiszámolnom a végeredményt. Honnan tudtátok, ami nekem olyan nagy fáradságomba telt, csodálkozott őszintén a „M”. Válaszoljatok! Egy szólt három helyett. Tudod „M” mi csak azt néztük milyen gyorsan haladunk a sajt felé, a többi már gyerekjáték. Még talán Te is hamarabb végeztél volna számításaiddal. Mintha egy forgó korongon ültünk volna, és egyenes utat láttunk magunk előtt, mondták. A „M” elmerengett, az „E”-k gyorsan magukhoz tértek, harmadolták a sajtot, és eltűntek a lyukban. „E”-k nincsenek, se sajt, és mivel a „M”-nak is volt némi sütnivalója megállapította: Más szemszögből is érdemes szemlélődni. Aztán elsomfordált, aznap nem is akart „E”-t maga előtt látni!
Hétnemjó
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2011. május 21.
Velem mindig történik valami…Semmi kétség nem férhet hozzá, vártak rám! Egy pillanat döntése volt, megnézem őket. Tegnap nem találkoztunk a hangversenyen, Pista felesége, hosszú ideje betegeskedik, amolyan idősebb kori szívgondokkal küszködik évek óta, és ránk tört a nyár. Magam is érzem néha, de lehet más oka is, szorít a mellkasom, amikor fölfelé igyekszem a hosszabb emelkedőkön. Megmagyarázom, a seb, a varrás, amit jó erős dróthuzallal oldottak meg, bele-belevág maradék mellizmomba, attól szorít az a valami. Pista felesége ráadásul rosszul viseli bajait, férje, a szélütött, a múltkor elsírta magát, mi lesz vele? Dehogyis vele, veletek mi lesz gondoltam, de nem vigasztaltam, hiába, ő talán még betegebb, mint szegény felesége. Tevékenykedik állandóan, most is az emeleti ablakokhoz szegelt föl szegélydeszkákat, előtte már lefestette, méretre vágta őket, a szegelésnél járt, úgy kiabáltunk egymásnak. Rendben van minden? Tegnap a nagyfiatokkal találkoztam, annyit kért tőlem, adjam meg elektronikus levélcímemet, meglepetéssel szolgál a boszniai piramisokat illetően. Egy pillanat műve volt, és fölkanyarodtam az úton. Bárcsak ne tettem volna! A boszniai piramisok igazán várhatnak még néhány száz évet, eddig is azt tették. Most nemrég megtalálták mindegyiket, folyik a találgatás, ember építette, vagy csak a Természet furcsállott meg bennünket a szabályos alkotással. Alattuk barlangjáratok, a barlangok szikláin, kivehető szabályosságú vésetek, amelyek lehetnek éppen, ember alkotta jelek is. Ez is a fejemben volt, amikor a hirtelen elhatározás megszületett, és bekanyarodtam Pistáék utcájába. Bárcsak ne tettem volna! A beszélgetés nem tartott sokáig, Pista ne gyere le miattam, ha már fölmásztál a padlásszobákba, Itt lenn leírom egy újságszélre levelező címemet, majd megmutatod és megkapom a boszniai rejtélyek újabb változatát tőletek. Kifelé indultam, a kertkaput bejövetelkor, elmenetelkor is zárni kell, mert sok a hívatlan látogatójuk. Kettőt kattant a kertkapu zár, tekintetem az autóm fölött szőke női fejet pillantott meg, lófarokba kötött frizurával. Utcabeli lehet, köszöntöttem. Komor jónapot volt a felelet, egy kérdéssel megtoldva. Magáé az autó? Igen, már indulok is. Kettőt léptem, és a kékszemű, hosszú hajú hölgy szoknyája kéklett előttem, ingjén váll-lapokkal. Szélvédőmön megállni tilos jelzéssel ellátott cetli. Mi történt kérdeztem meglepetten. Az előbb fényképezte le a kollégám, itt nem szabad várakozni. A cetlin az állt: feljelentem!
Az égnek emeltem karjaimat, és az öklömet ráztam, majd fájdalmas üvöltésbe kezdtem. A „szakramentomát maguknak”, miért nem ott vannak, ahol szükség van magukra? Mindig itt szoktam megállni, itt szabad, üvöltöttem tovább. Most tettük ki a megállni tilos táblát az utcának erre az oldalára is. Nem használt a könyörgésem, a kékszemű, szőke hajú tizedesnő, indoklásba kezdett. Lehet maga nyugdíjas, költhetné a pénzét másra is, látogathatja aggódva a barátját, itt fizetni kell. Minimum egy harmincas! Újból égnek emeltem a karjaimat, de megérkezett klímás autójukkal a társa. Adjon be kérvényeket, segíteni szokott.
A bűntudat ott volt az arcán, lecsendesedtem, ők meg elhúzták a csíkot. Igazuk van, de leszolgáltatom a nyugdíjukat, hatvankét éves korukig, a „hétnemjóját”!
Az égnek emeltem karjaimat, és az öklömet ráztam, majd fájdalmas üvöltésbe kezdtem. A „szakramentomát maguknak”, miért nem ott vannak, ahol szükség van magukra? Mindig itt szoktam megállni, itt szabad, üvöltöttem tovább. Most tettük ki a megállni tilos táblát az utcának erre az oldalára is. Nem használt a könyörgésem, a kékszemű, szőke hajú tizedesnő, indoklásba kezdett. Lehet maga nyugdíjas, költhetné a pénzét másra is, látogathatja aggódva a barátját, itt fizetni kell. Minimum egy harmincas! Újból égnek emeltem a karjaimat, de megérkezett klímás autójukkal a társa. Adjon be kérvényeket, segíteni szokott.
A bűntudat ott volt az arcán, lecsendesedtem, ők meg elhúzták a csíkot. Igazuk van, de leszolgáltatom a nyugdíjukat, hatvankét éves korukig, a „hétnemjóját”!
Búcsúkoncert
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2011. április 8.
Velem mindig történik valami…A műsor véget ért, a zongoraművészt ütemes taps várta, hogy úgymond a „Búcsúhangverseny” ráadás számai következzenek. A fiatal művész nemrég járt a helyszínen, akkori sikeres szereplése alkalmával, az egyik ráadásszámmal, kedves ismerőse, aki végig kísérte pályafutását, kérésének tett eleget. Visszajövök, mondta akkor, és lám a „Búcsúkoncert” létre jött. Búcsúzunk mi Pécsiek a Művészetek és Irodalom Házától, amely évtizedeken át adott bensőséges hangulatával, és nem kifogástalan akusztikájával emlékezetes zenei, irodalmi, modern performaszos rendezvényeivel, maradandó emléket közönségének. Átrendezik a művészeti intézményeket, megépült Kodály Központ, a Tudásközpont, és ki tudja milyen sorsa lesz a MIH-nek, amit oly nagyon szerettünk, szinte hetente látogattuk változatos kamararendezvényeit. Az ütemes taps nem lanyhult a fiatal zongoraművész visszaindult hangszeréhez, már-már föllépett a pulpitusra, amikor egy kéz emelkedett a magasba. Úgy látszik, mondani szándékozik valamit a kéz tulajdonosa. Csend lett. Az illető fölállt helyéről, odalépett Balázs Jánoshoz, és megszólalt. „Tisztelt zongoraművész úr, egyébként Petre András vagyok, fordult a közönség felé, akik ismernek, tudják a nevem, akik nem most megtudták. Utoljára halljuk itt, ebben a házban játszani Balázs Jánost, csodálni tehetségét, művészetét. Ugye tudják, János elnyerte, minden idők legfiatalabbjaként az első Pécsi Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját. Most átadok neki egy érmét, amit kivettem gyűjteményemből, emlékezzék pécsi közönségére, miránk, akik szeretjük, csodáljuk, és utoljára hallgathatjuk ebben a zenebaráti közösségben. Az érmén három szám található. 1811-1886-1936. 1936-ban verték az ezüst kétpengőst, Liszt Ferenc képmásával az egyik oldalon, koronás, olaj és babérkoszorús Kossuth címerrel a másikon. Gondoltam vésetek az érembe valamit, aztán lemondtam róla. Ha megmarad, azért, ha netán elveszne, a hiánya emlékeztet majd közönségedre, és rám is.” Kezet fogtak, megölelték egymást, az eseményt kitörő taps kísérte. A Liszt Ferenc átírta „Rákóczi induló” dübörgött, majd pedig a Chopin „Cisz moll keringője”. Az este véget ért, a közönség soraiból sokan igyekeztek az érmeajándékozóhoz, micsoda ötlet, micsoda emlék, hogyan jutott eszébe, kérdezték. Balázs Jánost nagyon szeretem, és szeretek adni is, nem nagy értékeket, de emlékeknek megfelelőket. És tudják mit mondott nekem Balázs János, amikor Önök megtapsoltak? Azt mondta, hogy az érme legbecsesebb emléke marad, amíg él kitűntetett helyen fogja tartani, megelőzve első versenygyőzelmének oklevelét. Mert az oklevél másolható, de az érmeátadás eseménye soha meg nem ismételhető élménye marad neki és minden jelenlévőnek. A kíváncsi szemek meghatódottá változtak, kissé homályossá váltak a tekintetek.
Műsorát és a kis intermezzót videóra vették, majd elküldik, mondták. Így születik a boldogság pillanata!
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja.
Műsorát és a kis intermezzót videóra vették, majd elküldik, mondták. Így születik a boldogság pillanata!
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja.