Velem mindig történik valami…Hol a slusszkulcs, kotorászom a zsebeimben, nem találom. Már arra gondoltam idefelé jövet elvesztettem, amikor eszembe jutott, hiszen már megkíséreltem kinyitni az ajtót, de nem működött a központi zár, ezért közvetlenül a kulccsal próbálkoztam tovább, benne lesz a zárban. Úgy volt, odanyúltam, forgattam balra aztán jobbra, amikor egy férfihang szólt rám. Hagyjam békén az autóját, baj lesz belőle. Miről beszél, csodálkoztam rá, hiszen ez nem az ön autója, egy jó ismerősömé szóltam vissza, a világ legtermészetesebb hangján. Rendőrt hívok, ha nem távozik, folytatta a férfi, kissé határozottabban, mint az előbb, ez az én kocsim. A társa hová ment, aki az imént még itt volt magával, föl akarták törni a kocsimat! Nem a társam, egy kéregető kísérletezett, adjak neki hetven forintot, a mamát szeretné telefonon hívni, Kaposváron lakik. Ezt mindenki mondhatja, láttam cigányember volt az illető. Kérem, higgye el, nem hozzám tartozott, még a cetlije is itt van a kezemben a telefonszám rájegyezve, 82-es irányítószám, nézze csak. Nem adtam pénzt, de fölajánlottam fölhívom a mobilommal a számot, beszélhet a mamával. Meg is tettem, az ajtózárba helyeztem a kulcsot, amikor megszólított, segítsek rajta. Megmutatom a hívást, benne van a készülékben, tessék, nézze! És mi van a kulccsal, miért próbálkozott, firtatta tovább az ügyet. Suzuki a kocsi, nemde, sötétzöld, nemde, és az ismerősömé, láthatja a rózsaszín kiegészítőket, nemde, vettem kezembe a kezdeményezést. Azonnal hívom az illetőt, a Társaságunk elnök asszonyáról van szó, ha nem hisz nekem. Jó pár napja megrántotta a derekát, ezúttal pedig, amint elmesélte -még a Honvéd Kórházból-, idős édesanyjával jöttek a Forrás üzletházba, valamit, nem tudom mit vásárolni, beálltak a parkolóba, az édesanyja megbotlott, elesett, és ő nem tudta megakadályozni fájó dereka miatt az esést, mindketten földre zuhantak. Következménye aztán Édesanyja kartörése és az ő bokaszalag rándulása. Miután fölhívott, jobb híján engem -a gipszeléssel még el sem készültek-, fölajánlottam segítségem. Ha már otthon vannak, elmegyek a kocsi kulcsért, és hazaviszem az autóját, nem ajánlatos kinn, és főleg itt éjszakáztatni. Hát ezért nyitogatom az ajtót, de azonnal hívom a mobilomon. Jó kis mese! Higgye el nem az, ez az ő kocsija, már ültem benne, igaz nem néztem rózsaszinűek az üléspárnák vagy sem, akkor este volt. Hosszabb időbe telt, amíg kicsörögtem, nem volt kézben a készüléke, időbe telt, míg eljutott hozzá, és kézbe vehette. Fennhangon beszéltem, hallja az idegen, igazam van. Ildikó itt van egy illető mellettem, állítja, az ő kocsiját nyitogatom, igaz sikertelenül. Ugye sötétzöld Suzuki a kocsid, és … a rendszámod! Micsoda, nem, hanem? Rák nem vörösebb, mint én lettem hirtelen. Ezüstszürke és …a rendszámom, válaszolta. És hol áll az autó?

Nem ott, hanem –mindketten arra fordultunk- a telefonfülkénél. Akkor hát hiába próbálkoztam, se távműködtetéssel, se kulccsal. Hiába! A kocsi tulajdonosa, csúnyán nézve, de utamra engedett. Velem ne próbálkozzon máskorral búcsúzott.