Velem mindig történik valami…Öröm volt látni a sok Kisújbányához kötődő látogatót. Faluház avatóra gyűltek össze az emberek. Régi falubéliek, azok rokonai, elszármazott falubéliek külföldről, az új betelepülők második generációja, és barátok. Az új betelepülők első generációját képviselvén, magam is résztvevője voltam az ünnepségnek. Misével kezdődött a nagy esemény, odafelé menet hallottam a misére hívó harangszót, a kis templom már megtelt, a mise elkezdődött, mire megérkeztem. Előkaptam fényképezőgépemet, és megörökítettem a résztvevőket, majd leültem az egyik hátsó padra.
A miséző, Gábort nem szentelték pappá, az avatás előtt úgy gondolta, akárcsak Nyírő, hogy nem tudja majd teljesíteni a reá váró feladatot. Az utolsó szemeszteren megvallotta hitét, és megvallotta az igazságot is a szolgálatot illetően. Nem rótták meg ezért a teológián, sőt, megértően vették tudomásul döntését. Családot alapított, de az élet úgy hozta, mégis gyakorolja félbehagyott hívatását, mert kevés a katolikus pap, de még vannak templomba járó hívők, meg keresztelő, meg házasságkötés, meg temetés, az élet rendje szerint.
A faluház avatási misére igen alaposan fölkészült, nagyon helytálló rövid igerészeket olvasott föl mind az Ó, mind pedig az Új testamentumból. A közösségek alakulásáról, szétszóródásáról, majd Újabb egyesüléséről beszélt.
A közösség hiányát a vákuumhoz hasonlította, a valami hiányaként értelmezte, és Pascalt, a nagy természetbúvárt és filozófust hívta példaként, aki a két-két lóval széthúzni lehetetlen légritka, szorosan illeszkedő félgömbökkel igazolta a hiány kitöltésére kívánkozó levegő összetartó erejét. Ilyen a közösség hánya is fejezte be példabeszédét. Aztán a Mi Atyánkkal zárta a misét.
Kinn a templom előtt a régi hagyományoknak megfelelően külön-külön csoportosulva férfiak és nők, készült el az emlékkép. A faluház előtt megtörtént a kulcsátadás, a templomon kívül rekedtek kóstolgatták a fehér és vörösbort, vártak az ebédre.
Gábort kerestem, mert felkészülésébe egy kis hiba csúszott, ugyanis a vákuummal kapcsolatos, „magdeburgi féltekeként” ismert kísérletet nem Pascal, hanem Otto von Guericke hajtotta végre. Erre szerettem volna tapintatosan fölhívni figyelmét, de egy idő után eltűnt, mint megtudtam gyülekezetéhez igyekezett, merthogy ott a szokásos misét kellett celebrálnia.
Megettem én is a finomra sikeredett vaddisznó pörköltet, aztán véletlenül megütötte a fülem, hogy a mellettem ülő hölgy Gábor szomszédja. Írtam egy rövid, barátságos levelet, és megkértem a hölgyet adná át Gábornak, ha összetalálkoznak. A levélben elismerően szóltam nagyszerű hasonlatáról, már ami a közösség és a levegő hiányát illette, de megemlítetem „vélhető tévedését” is.
Most, hogy már nem tudom visszakérni a levelet, röstellem megírását, hiszen a jelenlévő híveknek tökéletesen mindegy volt, mit tartalmazott a hasonlat, a lényeg, az összetartozás fontossága, biztosan megmaradt emlékezetükben.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése