Velem mindig történik valami…A szokásosnál korábban ébredtem föl, és föl is keltem. Más alkalommal jól esik lustálkodni egy kicsit az ágyban. Megnyújtóztatni a lábaimat, forogni jobbra-balra. Nem voltam egy csöppet sem fáradt, hát fölkeltem. Elkészítettem reggelimet, amit a nyitott konyhaajtó friss levegőjétől jólesően fogyasztottam. Szárnysuhogásokra lettem figyelmes. A sok apró madár
veréb, cinege, sármány együttes repülése alkalmával szoktam ezt a suhogást hallani. Fölálltam az asztal mellől kettőt-hármat léptem és már az ajtónál voltam. Óvatosan kitekintettem. A madárház, amit korábban unokám örömére építettem telis-tele volt az aprótermetű madárkákkal. Amikor észrevettek szétrebbentek, mindegyik repült amerre tudott. Ilyenkor szokott a baj megtörténni. Egyikük belegabalyodott a szőlőhálóba, amit azért borítottam a madárházra, hogy a nevető gerlepárhoz ne tudjanak berepülni a többiek. A sok feketerigó kinn is rekedt, de a kistermetűek megtalálják a réseket a hányaveti módon fölrakott szőlőhálón, így együtt reggeliznek ők is a gerlepárral. Ha embert látnak, akkor tör ki a ribillió, és ijedtükben nem találják a berepülő nyílást. Most is így történt.
Az egyik közülük belegabalyodott a hálóba. Gyorsan a segítségére siettem, és megkíséreltem kiszabadítani. Egy fióka sármány volt, még nem eléggé ügyes a biztos meneküléshez. Óvatosan megfogtam, szárnyait szabadítottan ki először, aztán a felecskéje következett, majd a lábait próbáltam kibogozni a háló fogságából. Az egyiket sikerült, de a másikkal olyan erősen kapaszkodott a hálóba, hogy próbálkozásom hosszabb ideig kudarcot vallott. Nem is láttam pontosan, hogy vajon nem akarja a hálót elengedni, vagy odahurkolódott a piciny láb. A madárkának az adta utolsó lehetőséget önállósága megőrzéséhez. Végül sikerrel jártam, ereje alábbhagyott, elengedte a szorítást, a markomban volt.
Egy kicsit még mozgolódott, majd megadta magát sorsának. A szíve szaporán vert, kicsi fejét ide-oda forgatta, fájdalmasan csipogott, végül azt is abbahagyta.
Első gondolatom az volt, hogy kalitkába zárom, amíg unokám megérkezik, hadd lássa milyen ügyes voltam, elkaptam a madárkát. Utánanéztem, miben helyezhetném el. A kamrában volt bevásárlókosár, papírdoboz, jó nagy befőttesüveg. Még talán röpködni is tudna, nem érezné a zártságot, ha ezekbe raknám. Kis szíve ott lüktetett a markomban, megszámolni nem lehetett, olyan sebesen. Lábacskáival erőtlenül ujjaimba kapaszkodott, csak körmeinek alig érezhető szúrását éreztem.
Elszégyelltem magam. Talán testvérei várják, akikkel együtt röpülnek rovart vadászni, fürdeni a porban, vagy a kis esőmaradék pocsolyákban.
Kinyitottam a markomat, a kis madárka szépségét ekkor láttam meg a maga teljességében. A világosszürke fejtetőt, a nyakat körülölelő sötétebb csíkot, a picinyke lábat, a mellkas halovány zöldes tollait, a tűhegyes apró csőröcskét és a kerekre nyíló fekete szemet. Miért nem repül el azonnal, miért tudom szemlélgetni, hiszen olyan erőteljesen harcolt megfogásakor a szabadságáért.
Pihent, hogy erőre kapjon, mert egy pillanat múlva szélsebesen elrepült, eltűnt a lombos fák között.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése