2010-02-03 Szerda
Velem mindig történik valami…A családban, ha sor kerül rá, én főzöm a halászlét. Nem azért, mintha különösen értenék hozzá, azt mondják férfimunka. Szerintem más, sokkal egyszerűbb oka volt a kialakult szokásnak, ma már ez sem igaz, sok bajlódással jár. A halat be kell szerezni, lehetőleg pontyot, úsztatni kell a fürdőkádban pár napig, hogy lefogyjon, egy határozott mozdulattal fejbe kell kólintani, ne mozgolódjon, kicsúszik a gyenge marokból, meg kell szabadítani a sok pikkelytől, fölvágni a hasán, kiszedni a belsőséget, és megtalálni a nyakrésznél azt a bizonyos csontocskát, ami kitörendő, mert ha bennmarad, keserű lesz a lé. Sokan dicsőséggel végzik ezt a munkát, mindenki a saját módszerét tartja az igazinak. Van tiszai, balatoni, dunai alapfogás, ezt kell aztán föltupírozni egyénire. Állítólag a bográcsban készült a legtökéletesebb, mégis a halfőző versenyeken hol egyik, hol másik főző nyeri meg a kóstolók tetszését. Nekem legjobban a mohácsi halászlé ízlik, ismerem. Ha vendégeink érkeztek a külvilágból, alkalmat kerítettünk rá, hogy a kompátkelő melletti vendéglőben szerét ejtsük egy jó halászlé vacsorának, túrós csuszával. Soha nem vallottunk kudarcot, a vacsora és a hangulat is mindig kitűnő volt. Akkoriban cigányzenekar húzta a zenét a vacsora alatt, jól játszottak, ki mit kért, azt húzták a füle alá. Egykori főnököm szerette a cigányzenét, de szívesen hallgatták vendégeink is. A vacsora utáni boros beszélgetés sokszor nótázásra fordult. Laci ilyenkor kitette a pénztárcáját az asztalra, a prímás tudta miről lesz majd szó, rákérdezett, mit páráncsol a vendég? Laci körbemutatott, ez egyértelművé tette a prímás számára, hogy mindenkinek el kell húznia a nótáját. Jó alkalom volt ez vendégeink magyar nyelv, és zeneoktatására, mert igaz, hogy ők csak a Hajmási Pétert és Pált ismerték, esetleg valami más operett betétet, mi azonban egymás után szépen, és egyre hangosabban elénekeltük a megrendelt nótát, külföldi vendégeink nagy örömére. A záróra előtt aztán jöhetett a hosszúra nyújtható, befejezhetetlen Hajmási Péter és Pál. Ilyenkor együtt volt a vendégsereg, a szomszéd asztaloknál ülő idegenek is bekapcsolódtak az éneklésbe, míg aztán vége lett a zenének, a prímásék menni akartak, tust húztak. A prímás megjelent hajbókolva Laci asztalánál. Laci nem rendelt zenét, szerintem tudatosan tette, mert, mint aki se lát, se hall, szó nélkül nyúlt a kitett pénztárcáért, zsebre tette, elindult kifelé. A prímás megkísérelt minden tőle telhetőt, Laci elé hajlongott, hátrafelé menetben ki egészen a kijáratig. Hiába!
Az utcán még jó sokáig hallottuk, ahogy egymás között szidták prímásukat a zenészek, a prímás meg Lacit, hol magyarul, hol a maguk keverék nyelvén. Hogy miről lehetett szó az egyértelmű volt számunkra. Vendégeinknek, akik kíváncsiskodtak a hangzavar felől, megmondtuk, ők már csak ilyenek, ha maguk között vannak. Jóllakottan, elálmosodva ültünk be a kisbuszba, Laci kommentárja csupán annyi volt: ez a nap is jól sikerült! Hát igen, ő gazdasági igazgató volt. A rákövetkező vacsora előtt azért kitelefonáltatott, ott van-e még a régi prímás?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése