Velem mindig történik valami…Ma polgári körök, régebben szocialista brigádok! Embereket hoznak össze egymást jobban megismerni, és megtalálni a közös érdeklődési kört, közösen segíteni egymásnak, vagy rászorulóknak. Hármas jelszóval látták el az illetékesek a brigádokat: munka, tanulás, közösségi élet. Történetesen nekem kellett vállalatomnál munkaversenyszempontokat kidolgozni, összehívni, felügyelni, megszervezni a brigádtanácskozásokat, és kiértékelni az elvégzett munkát, megcsodálni-értékelni a szép kiállítású brigádnaplókat, megírni a főnökök számára a vállalati szintű tanácskozásokon majd elhangzó beszédeket. Olyannyira megbíztak a beszédek általam írt szövegében, hogy nagyon sokszor csak egyszer olvasták el/föl, a tanácskozásokon. Minden brigád nevet választott magának, egyikük, egy kaposvári, Latinca Sándor nevét vette föl. Akkor sem tudtam, ma sem, ki is volt Latinca Sándor, a brigád mindenesetre latinkának ejtette a nevet, ká-val. A beszédben leírtam írás szerint, a főnököm elolvasta írás szerint, azaz latincának. Mihelyt kiejtette a nevet, tudta valamit vétett, mert a tanácskozáson a brigádvezetők már nem a főnöki beszédre figyeltek, hanem arra, hogy magukba fojtsák föltörni akaró, kaján nevetésüket. A vállalatnál mindenki ismerte a Latinca Sándor nevet, többszörösen kitüntetett brigádról volt szó. A tanácskozás után, főnökömtől köszönet helyett feddést kaptam, nevetségessé tettem, igazán írhattam volna a kiejtés szerint a Latinca nevet. A feddést tudomásul vettem, és mivel a következő évben is helyezett lett a brigád az éves versenyben, kiejtés szerint, Latinkának írtam a brigád nevét. Főnököm ez alkalommal a tanácskozás előtt is végigolvasta a beszédtervezetet, és belejavított. Rosszallóan visszaküldte gépírómnak az egyik lapot, javítsa ki a Latinka nevet a helyes Latincára, ami meg is történt. Eljött a nagy nap, megérkezett a brigádvezetők sokasága, megették a pogácsákat, és elfoglalták helyüket, megérkezett a Főnök.
A beszéd/fölolvasás simán ment egészen a díjazott brigádok neveinek fölsorolásáig, és amikor a kaposvári brigád neve következett volna, főnököm megállt az olvasásban, föltolta szemüvegét a homlokára, jobban belenézett a szövegbe, és nagy lélegzetet véve kimondta a Latinca nevet, latincának olvasva.
Az összegyűltek a visszafojtott nevetéstől öklendezve, szájuk elé szorított tenyérrel, hallgatták tovább a már nem sokáig tartó fölsorolást. Főnököm, elfoglaltságra hivatkozva távozott, a díjak, oklevelek átadását, áthárította a párttitkárra. Nem fogom túlélni az esetet, ebben biztos voltam. A tanácskozás befejeződött, szólt a telefon, menjek. Az előszobában, Gizike, a titkárság vezetője sírt, a gépírónő fejével intett, a főnök vár rám, bemehetek. Tóni arcán nem láttam jelét semmi különös elváltozásnak, leültetett, aztán nevetni kezdett, de olyan jóízűen, hogy rám is átragadt. Amikor visszaérkezett, Gizike szipogott, és töredelmesen bevallotta, elfelejtette kicserélni a korrigált lapot. Gizikét jól megdorgálta, engem megdicsért az előkészített beszédért, és elbocsátott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése