Velem mindig történik valami…Jó másodiknak is lenni, nélkülözhetetlen! Honnan is lehetne tudni ki az első, ha nincs második. A jól ismert közmondás miszerint „első az egyenlők között” énszerintem kívánnivalót hagy maga után, bár sokszor idézik, vagy cselekszenek a mondásnak megfelelően. Legyen szó egy zsűriről, amelyik nem tudja döntését meghozni, nincsenek annyira kiélezett szempontjai, hogy a szempontokat sorra véve legyen határozott véleménye, vagy pedig nem ad ki első díjat, mert nem felel meg a követelménynek a pályázók köre. Másodhegedűsnek lenni, pedig nem jó, a közvélemény szerint! Milyen furcsán hangzik, második helyezett, és nem teszik hozzá a hírforrások, mert első díjat nem adtak ki. Legyen a ki nem adott első díj helyett, a második helyezett az első. Kit, mit minősít vajon a ki nem adott első díj? A díjazottat, vagy a díjazókat. Az ismertetőkben megtéved az olvasó, különösen akkor, ha az ismertetőkből vezérelten alakítja ki saját minősítését. Kétzongorás dzsessz improvizációkat hallgattunk. A fiatal tehetség bemutatkozott, majd társát is bemutatta és dicsérte, mondván ő is dzsesszt játszik, de zeneszerző is, és úgy gondolták érdekes lehet, vagyis nem olyan megszokott, ha ketten improvizálnak. Klasszikus szerzők darabjait dolgozták föl, saját szerzemény nem szerepelt. Nem vagyok járatos a dzsesszben, de az improvizáció érdekel. Tam-tam-tam…, és összejött az ütem, kezdődött az előadás. Behunytam a szemem, követtem az általam ismeretlen szerzők és darabok ide-oda adott egyik, majd másik zongorán megfogható részleteit, figyeltem a prímet, és a kísérőt, a „másodzongorást”.
Nem estek ki a ritmusból, a „másodzongorás” kiváló érzékkel, tudással vette át az akkordfűzést, és a prímet, majd adta vissza remek rákészülési lehetőséggel társának a vezető szerepet. Amikor befejezték az első számot, én a „másodzongorásnak” tapsoltam, nem tudom a többiek inkább kinek. Hasonlóan játszották végig a többi számot, a legújabb technikát is bevonva tenyérrel csapkodva a páncélzat más-más részeit, karcolták, pengették a dempferrel lefogott húrokat. A hibátlanul pörgő ujjak, vissza-visszatértek a megszokott, begyakorolt betétekhez. A ráadást/ráadásokat nem hallgattam meg, kiismerhetővé vált játékuk, már nem szolgálhatott meglepetéssel. Talán elfáradtam a figyelésben, talán jobban járok, ha átadom magam a zene zsongásának. Hazafelé gyalogolva ismét eszembe jutott a másodhegedűs szerepe, aki nélkül mit sem ér a prímás, aki egyenrangú társa az első hegedűsnek, akire a prímásnak nem is kell figyelnie. Ő a maga művészetével teljesíti ki alázattal a prímás által hangfekvésben, ritmusban, variált dallamot úgy, hogy ahol hiányzik valami a fülnek, azt éppen a megfelelő helyen és módon hozzátegye a tökéleteshez való törekvés jegyében. Visszaidézve az est zenei történéseit, gondolatban a kísérőnek adtam oda az első díjat, ő volt a jobb. Remek művésztárat választott magának a fiatal tehetség, megértő, alázatos, kitűnő „másodzongorás” volt a prímásnak való kísérő. További jó együttzenélést kívánok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése