Valóságálom
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. február 2.
Velem mindig történik valami…Nem volt sziporkázó napsütés, már napsütés sem volt, beesteledett, és csúnya köd ült a városon. Alig vártam, hogy ismét otthon legyek. Hosszúnak tűntek a megállók közötti távolságok, kikémleltem az ablakon. Fények, a szokásosak, a köd miatt az épületek egymásba folytak, nem tudtam, merre járok. Nem egyszer elveszítem az időérzékem, ki tudja miért. Most azonban tudtam. Egy család, négy kisgyermekkel, csecsszopótól a talán hatévesig, helyezkedtek el az egyik üléssoron. Őket néztem, milyen kedvesen bánik a nagyobb a kisebbel, babusgatja a kicsit az édesanyja, apjuk pedig, amikor kanyarodik a jármű, védően tartja meg jobb karjával, a folyosó másik oldalán, a két ott ülőt, ölében, baljával átölelve a másik kicsit. Öröm volt nézni őket! Más nem is volt a buszon. Előrementem, megkérdeztem a vezetőt, a szokásos útvonalon közlekedik, vagy kerülő úton jár, gyakran előfordul mostanában, hogy a városépítés miatt rákényszerülnek. Nem ez a járat, mindig erre közlekedett, nem változtattak útvonalat. Érdekes, amikor fölszálltam a buszra, éreztem a körforgalom balra, majd jobbra forduló ívét, aztán az egyenes szakaszt. De hát melyik járat ez? Megmondta. A következő megállónál leszálltam, elnéztem a sötétben a buszjárat sorszámát, és nem szólt senki tettem hozzá magamnak. Ha már így történt, visszagyalogolok, nem árt meg a mozgás. A hidegben zsebbe dugtam kötött kesztyűs kezem, összehúztam vállaimat, elindultam visszafelé. Késő van, nem csoda, hogy kihalt a város, majd ha beljebb érek talán többen lesznek. Érdekes, járművek sem közlekednek, sem kifelé, sem a város irányában. A fények is kialudtak. De, hát ez is így szokott lenni, éjfél után lekapcsolják a közvilágítást, csak az irányfények maradnak. Hátrafordultam, hogy meggyőződjek róla, valóban égnek az irányfények, mert előttem teljes volt a sötét. Meglepődve vettem észre, egy irányfényt sem látok, onnan is csak a sötét áramlik felém. A gyorsabb haladás érdekében megszaporáztam lépteimet. Szitáló esőt fújt szemembe a szél. A szélfúvás erősödött, és egyre hidegebbé vált, amit lépteimen is éreztem. Megfagyott a lehullott csapadék, csúszóssá vált a talaj, gyors járásom ellenére lassan haladtam előre. A sötétben óvatosnak kell lennem, nehogy lelépjek a járdáról az úttestre, egy lámpa nélkül közlekedő jármű nekem jöhet, ha nem vigyázok. Minél előbb be a városba, ott majd fogok egy taxit, hazavitetem magam. De merre van előre? Körbe-körbe, bármerre néztem, csak a sötét semmit láttam. Apróbbakat próbálok lépkedni, és még szaporábban, határoztam el magam. A talaj, már nem tudtam járdán, vagy az úttesten haladok, lassan sima jéggé állt össze, és igyekezetem úgy látszik hiábavaló, gyors lépteim topogásnak tűntek. Fáradni kezdek, villant át agyamon, mellkasom izmai a gyors mozgás következtében furcsamód feszülni kezdenek. Ilyen érzésről számoltak be betegtársaim találkozásaink alkalmával, amikor szívgörcsről panaszkodtak. Erős szorító érzés, mintha a mellkasodra taposnának, aztán ájulás következik, amiből vagy kijössz, vagy segítségre szorulsz! És ha nincs kéznél? Véged van!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése