A napokban a városközpont felé tartottam. Az egyik kis utcában találkoztam Horváth Sándor barátommal, aztán jól elbeszélgettünk.

Micsoda hülyeségeket írsz te a Hírmondóban, kérdezte. Ezt persze le kellett fordítanom gyorsan, vagyis meg kellett keresni a mondat értelmét.

Először: Sándor barátom olvassa a Hírmondót. Másodszor: nem hülyeségről van szó azért, mert a hülyeség szót használta. Harmadszor: a hülyeséggel jelzett dolog nála azt jelenti, amit valójában a szó jelent, de átvitt értelemben kell figyelembe venni, vagyis kedves kis dologról van szó.

Sok mindenről beszélgettünk, visszaidéztük régi emlékeinket. És Ő emlékezett arra az esetre, amikor náluk sztrapacskát készítettem, mert az mindig is a kedvenc ételem volt. Mire emlékezett valójában, azt is elmondta röviden, aminek a lényege az, hogy náluk akkor rendetlenséget csináltam, mert mindent teleszórtam liszttel a konyhájában.

Persze a múltat mindig másképpen kell értelmezni a jelenben. Azaz -mivel ő rendes, /értsd: rendszerető/ sváb származású ember, na és ráadásul matematikatanár- bizony nagyon komolyan vette a rendet-, és minden leejtett lisztszemet számolt, majd egy idő után abba kellett hagynia a számolást, hiszen a lisztszemek elég szaporák, sok van belőlük egy kanálkányiban is. Vagyis a számolás nehezére esett! Elszámolta magát, mert több volt a lisztszem a konyha padlóján, mint amit összeszámlált.

Ez csak előtörténet, mert beszélgetés közben sok minden eszünkbe jutott.

Idén is eliramlott a tél, már itt is a tavasz, de idén nagy örömünkre havas karácsonyunk volt.

Kisújbányán bizony nem volt ritka a hó, sokszor még áprilisban is esett.

Az egyik télen, még a kezdetek-kezdetén, Agátz Józsi bácsitól indultunk el a temető felé, hogy fölkaptatva a meredeken rövidebb úton érjük el autóinkat, amik a bekötőút dombtetején álltak. Odamenet nem merészeltünk lehajtani, olyan tapadós, ködös olvadós volt már az idő.

Hármasban voltunk. Sándor, a felesége Cini és én.

Tudtuk, hogy ki fogjuk használni az időt, mert Józsi bácsi, mint mindig belénk töltött a savanyú borából egy-egy pohárnyit. Azért mertünk fogyasztani, mert Józsi bácsi bora olyan volt, mint a hígított ecet, leginkább az osztrák schilcher borra hasonlított, abból pedig akármennyit el lehet fogyasztani, alkoholtartalma gyakorlatilag nulla volt. De azért nem ártott akkor sem az óvatosság.

Felszerelkeztünk elemlámpákkal, a ködös sötétben mindig hasznát veszi az ember.

Elindultunk tehát, Sándor azt mondta nagyon ól ismeri ezt a rövid utat, nyáron nem egyszer bejárta csak úgy sétaképp. Ő vezetett bennünket. Most erre, most arra, mindjárt jön a tetőn a keresztút, onnan aztán már száz méter a kilátófeljáratig, és helyben vagyunk.

Nem így történt!

Említettem, hogy kör volt, a hó lucskos, csúszós, bizony nagyon fárasztó volt a fölfelé menet, és nem találtuk a keresztutat. Nem aggódtunk, mert hiszen Sándor ismeri a járást, még egy kis kitartás és kész. Kitartás volt, keresztút azonban nem. Tovább menet mindinkább lejtősre váltott, és beértünk a környező erdőbe. Vissza! Semmi baj, majd még egyszer tájékozódom. Te András segíts légy szíves Cininek, mert neki bizony már hosszú volt az eddig bejárt út, amit én készséggel meg is tettem. De nem volt könnyű a dolgom, mert az én cipőm is csúszott, nem erre számítottam. Amikor reggel elindultam, a műanyag félcipőmet vettem föl, amit éppen ilyen alkalmakra szereztem be.

Közben tovább mentünk, én azt javasoltam, hogy figyeljük a lábnyomokat, hiszen egyszer már elvétettük az utat. Sándor beleegyezett, mi pedig követtük őt. Az egyik elemlámpája közben kimerült, de volt másik is.

A köd egyre sűrűbbé vált, és hát este volt, sötét este volt már. Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a lábnyomaink, amiket fölfedeztünk a latyakban, egy irányba mutatnak. Megijedtem, sőt páni félelem fogott el, az eltelt másfél órában körbe-körbejártunk, és nem tudtuk merre van Észak és Dél. Ugyan úgy jártunk, mint Napóleon a borogyínói csata előtt a fagyos orosz télben.

Csillag egy szál sem, sűrű már szinte fekete köd vett körül bennünket, és Sándor bevallotta, na nem töredelmesen, hogy nem ismeri ki magát. Mit tegyünk?

Félelmemben, meg átfagyva már, átvettem az irányítást. Stratégiám az volt, hogy elindulunk egy irányban, ha erdőbe érünk, visszafordulunk, majd elindulunk ellenkező irányban és így tovább. Közben eszembe jutott, hogy ezen a fennsíkon vezet a faluba az áramszolgáltató középfeszültségű vezetéke, ha azt meglátnánk! Elkezdtem az ég felé is időnként világítani.

Időnként, mert az elemlámpa az új teleppel is elkezdett rosszalkodni, egyre halványabb lett a fénye, takarékoskodni kellett.

Mit ad Isten, bizony nagy I-vel! Megtaláltam a vezetéket, meg vagyunk mentve!

Az újabb stratégia egyszerű volt: A vezeték alatt, hegyen völgyön át előre. Csak két eshetőség van, vagy eljutunk Püspökszentlászlóra, vagy visszaérünk Kisújbányára.

Időről-időre fölvillantva az elemlámpát nem tértünk le a nyomvonalról, és csodák-csodájára, egy jó húsz perc alatt visszaérkeztünk Józsi bácsihoz.

Na, mi van, visszajöttetek, hangzott az okos kérdés. Józsi bácsi, mint Kutuzov a nyert csata után elégedetten dőlt hátra háncsszékén, és jókat nevetett kalandunk részleteit is megismerve.

Szalonna elő, kolbász elő, bor elő, megvacsoráztunk.

A továbbiak már nem érdekesek, a rendes úton lementünk a főtérig, aztán föl a kocsikig, és haza.

A fennsíknak nevezett, mintegy egy négyzetkilométeres terület ma is ott áll, ahol korábban. Ha a temető felé megyünk mindjárt elérjük, alig száz méterre a temetőtől.

Hát erről is beszélgettünk Sándorral, és újfent megállapítottuk a nagy igazságot, hogy „járt utat járatlanért ne adj föl”.

Amíg Sándorral beszélgettünk a járdaszélen egy fényképet is készítettem róla, megígértem, hogy e-mailen elküldöm neki, és azt is megígértem, hogy ezt a kis történetet közreadom.

Megfenyegetett, mire én csak annyit mondtam neki: na, ne hülyéskedj, csak viccből mondtam.

Így néz ki Horváth Sándor barátom ma, a másik melléklet egy korábbi felvétel, amit véletlenül megtaláltam. Ugye, hogy semmit sem fiatalodott?

Ja, az e-maileket is közzéteszem tanulságul!

Kisújbánya, 2008-04-01

Szia Sanyikám!

Mutasd meg Gizikének is, hogy büszkélkedjen Veled!

Jó egészséget mégegyszer:

Üdv.:Petre András

Szia András!

Nagyon szépen köszönöm a képeket!Ma épp arra gondoltam,hogy legközelebbi találkozásunkkor majd azt mondom Neked,hogy biztos nem is volt film a gépedben, mikor fotoztál engem. De hát így elszállt a poén.

Minden jókat Néktek is!

H.S.