Most már meg kell írnom. Papírra kell vetnem, mert már hetek óta készülök rá. El fogom felejteni ezt az álmot, amihez képest Csath Géza „Zöld békája”, csupán csekély rémület.
Az enyém más.
Igen, hetek óta várom azt a napot, amikor hozzá merek fogni, mert éltet a reménység, hogy nem jön vissza agyamba az a fajta iszonyatos rémület, amit átéltem.
Nem álmodtam, átéltem.
Csath Géza, egyébként Kosztolányi unokaöccse, morfinista volt, és pszichiáter, nem csodálkozom tehát, mi mindent szenvedhetett, ha nem tudott hozzájutni a napi szükséglethez.
Én csak nyugtatót szedek, napközben rendszertelenül, de este szükségem van rá, mert nem tudom zakatoló agyamat leállítani, nem jön álom a szememre, világosig ébren vagyok, vagy csak azt hiszem?
Amióta a nyugtatót szedem, igyekszem tartalékot biztosítani magamnak. Ez után az álom után többszörösére fokozom a tartalékot, nem akarok még egyszer a rémület határtalan mélységébe zuhanni.
Talán hétvége volt, vagy a doktorom volt távol, már nem emlékszem mi ért fogyott el az átkozott nyugtató.
Minden úgy történt, mint mindig lefekvés előtt. Előszedtem a gyógyszeres dobozomat, és nem találtam a nyugtatót. Utánanéztem a tartaléknak, de ez alkalommal már a tartalék doboz is üres volt. Ne volt megoldás, a gyógyszert ma éjjelre nem tudom bevenni. Kibírom reggelig, akkor aztán beszerzem orvosomnál a vényt, és dupla adagot fogok bevenni.
Holnap csak délután rendel. Megrémültem, de beláttam nincs megoldás, lefekszem, és megpróbálok nyugodt maradni.
Elmormoltam az esti imámat, majd pedig vártam az alvás pihentető nyugalmát.
Nem sikerült elaludnom. Újból elővettem gyógyszeres dobozaimat abban reménykedve- máskor is előfordult már, hogy rosszul néztem át azok tartalmát, és mégiscsak találtam bennük egy-egy elszóródott szem pirulát.
Ezúttal bármilyen gondosan kutattam nem jártam sikerrel. Marad az újbóli kísérletezés az alvással.
Elszenderültem, vagy ébren voltam nem tudom.
Utazás esménye
Feleségemmel a egy szállodában találtam magam, ahonnan éppen távozni készültünk, és ruháinkat már összepakolva a ruhásszekrényt akartam bezárni, de nem sikerült. Páni félelem jött rám, mi lesz, ha nem tudom bezárni, és eltávozásunkkor észreveszik a nyitott szekrényt, amit egészen biztosan emlékszem, eltávozáskor be kell zárni, és a kulcsot épségben leadni. A miénkről hiányzott a szálloda bilétája. -A karika, ami a kulcsot és a bilétát összefogta nyitott volt, az összeerősítő kis hollandi csavar leesett róla, már korábban kutattam utána, minden kis zugot, padlórepedést végigvizsgáltam, és nem találtam.
Tovább próbálkoztam. A kulcsot, bármilyen erővel próbáltam elfordítani, vagyis a szekrényt bezárni, a zár nem engedett.
Észrevettem, hogy a zár nyelve és az nyelv mélyedése nem volt egy szinten,. Megemelem az ajtót, gyenge voltam hozzá. Újabb trükkel próbálkoztam, amikor is átdugtam a kulcs fülén egy csavarhúzó nyelét, és most már marokra fogva a kanalat irtózatos erővel fordítottam egy fél fordulatot a kulcson. Kiszakadt a szekrényből egy darab, ami végérvényessé tette számomra, hogy a szekrényt nem tudom bezárni. Mi fog történni?
A szekrények egymás mellett és egymás fölött helyezkedtek el, mind más-más szobához tartozott, mi lesz, észreveszik és bejelentik. Nem tudunk továbbutazni. Valaki -egészen biztos voltam benne- meglátott. Kínlódásom eltartott legalább egy jó félórát, és én csak a zárra figyeltem, nem érzékeltem semmi mást. Agyam majd szétpattant a rémülettől. Hol a feleségem? Ő már biztosan elhagyta a szállodát, és én itt vagyok teljesen egyedül, reménytelenül, hogy bárki is segítségemre lehetne.
Ekkor hirtelen mentő ötletem támadt. Itt hagyom a szekrényt, és a kulcsot leadom, mintha semmi sem történt volna. Így tettem!
A széles lépcsősoron óvakodva minden sietségtől, nyugalmat erőltetve magamra elindultam lefelé.
Első forduló, majd a második, aztán a többi, mennyi lesz még,? Nem emlékszem melyik emeleten volt a szobánk, és egyébként mennyi lépcsőforduló volt emeletenként. Csak magam elé, lefelé néztem, nem számoltam a fordulókat. Legyen már vége, hol lehetek, lenn a pincében?
Fölemeltem a fejem. Hihetetlen megnyugvást éreztem. Előttem a szálloda előtere, a bejárati portáson kell még átjutnom, aztán elkezdhetek rohanni. Nem köszöntem vissza, mintha nagyothalló lennék mereven magam elé néztem fölszegett fejjel, de csak a kijáratot láttam, semmi más nem érdekelt.
Kijutottam, most már futhatnék, de végtagjaim ólomsúlynál nehezebbek voltak. Nyugalmat erőltetve magamra haladtam tovább. Nem akartam semmiről tudni. Fejemet újból leszegtem, és a járdát néztem.
Rémülten vettem észre: a kulcs nálam maradt. Izzadt tenyeremben szorítottam egészen idáig. Meg kell szabadulnom, a kulcstól, ez bizonyíték, ha nálam találják.
Szemem kimeresztve, hogy periférikus látásom még jobban kiszélesedjen, kerestem a lehetőséget, hogy eldobhassam magamtól biztos helyre. Mindenütt fal vett körül, a házak magas kerítése, egybefüggően egymáshoz nőve. Agyam gyötrődött, kereste a megoldást, és nem találta meg a helyeset.
Ha átdobom a kerítésen, csörrenni fog, mert belül biztosan betonozott, vagy kővel kirakott növénytelen rend lehet. Nem szabad áthajítanom, megtalálják!
Továbbmentem egyre gyorsabban, és nagy megkönnyebbülésemre a járda burkolata kavicsosra és a kavicsok között rengeteg csavar volt , találtam megfelelőt váltott. A kavicsok között hirtelen észrevettem a kis hollandi csavarocskát és a szállodai bilétát. Nem gondolkoztam azon, hogyan kerülhettek ide, Gyorsan lehajoltam, fölkaptam a kavicsok közül mindkettőt, összeszereltem a kulcsot, és megtaláltam a megoldást: Elég a kulcsot csak leejtenem, és egyik lábammal ráhúzni a kavicsréteget.
Ezt tettem, és megkönnyebbültem. Senki nem láthatott a magas kerítés mögül. Megmenekültem, de eltévesztettem az útirányt.
Egyáltalán hol lehetek, merre van a vasútállomás, ahová el kell jutnom Délre!? Elfogott ismét a rémület, lábaim, karjaim nem mozdultak: nagy nehezen, verítékezve, de kikeveredtem az álomból. Csak ismét el ne aludjak! Nagy nehezen, éjjeliszekrényemről mindent lesodorva megkerestem zsebórámat. Éjjel volt, az óra állt. Mennyi ideig tart még az éjszaka, most állhatott meg az órám, vagy nem húztam föl rendesen? Elkezdtem a felhúzót csavarni addig, amíg meg nem akadt, de az óra nem indult el.
Ez rettenet! Újból visszazuhantam az álomba.
Pavilonszerű, favázas labirintusban találtam magam.
A falak tele voltak rémületes képekkel, a színek őrjítően harsányak voltak, ennek ellenére félhomály uralkodott a paravánok labirintusában. Harsogó, ritmusos zene szólt minden irányból. A paravánok rejtekeiben párok, férfiak és nők összegabalyodva, összetapadva, majd szétválva lejtették izgalmas táncukat. mindannyian mámorosak voltak Nem tudtam eldönteni szórakozó helyen vagyok, vagy pedig valamilyen rituálét űző társaság kellős közepén. Alkohol kellene, csak Ft.-om volt, ismerősöm adott vautát, sört ittam, nem ízlett
Hirtelen az őrült összevisszaságban unokámat pillantottam meg, aki sejtelmesen, szorosan a paravánokhoz tapadva mintha előlem menekült volna. Ha közelebb mentem hozzá távolabb húzódott. Ha egy pillanatra levettem a szemem róla eltűnt a kavarodásban. Reszketve a félelemtől, hogy elveszítem lehajolva, majd négykézláb mászva kerestem. Nagyon sokáig hiába. El fogom veszíteni. Úristen!
Nem tudom mennyi ideig tartott - számomra közel volt az örökkévalósághoz-, amikor végre rátaláltam.
El kell érnem és kimenekítenem innen, csak ne szökne előlem, mint korábban!
A zavarodottság még nagyobb lett, a zene hangereje és ritmusa fokozódott. Mintha valakitől, vagy valamitől félve, még jobban összehúzódott a táncoló, őrjöngő sokaság.
Fel kell ébrednem, ez csak álom lehet, ezt nem lehet kibírni, megőrjít a zene, a kavargás, a színek, a keresés!
Magamhoz tértem. A szívem őrült sebességgel, nagyokat dobbanva zakatolt, szakadt rólam a víz.
Föltápászkodtam fekvőhelyemről, hálóruhát cseréltem, és rettegtem, hogy az álom vissza ne térjen, kibírjam ébren reggelig. Nem volt szerencsém!
Visszazuhantam az ébrenlétből, az álomba.
Otthon az unokámmal egyedül hűtőből bort akarok inni , iszom végre elalszom, Félálom, gyerekre kell ügyelnem , takargatom
Újra a paravánok, testvérem/fiam rejtegetik a ruhájuk alatt a gyereket, ő is iszik, nem tudom kiszabadítani
Újból iszom nem ízlik Hullámzó kígyózó tömegben vándoroltak egyik helységből a másikba, majd hirtelen a paraván falát áttörve, azon keresztülugrálva a szabad ég alatt folytatódott az őrült tánc.
Visszaút, nincs pénzem elfogyott, nincs jegy, a vonat indul, bevágom magam egy ládaszerű vagonba
Vonatkerék zakatolása hallatszott, egy vasúti vagonban találtam magam, egy szűk, alig pár négyzetméteres helyen, amit tapogatva a falakat voltam képes megállapítani. Fölállni nem lehetett. Egy befelé nyitható fedelet -vagy ablak, vagy ajtó lehetett- fedeztem fel, amit iszonyatos erőfeszítéssel sikerült kinyitnom.
Körbenéztem. A helyiségben semmi berendezési tárgy nem volt, minek is, hiszen alig egyméteres a magassága.
Átjutottam a határon
Kibírhatatlan álom jött a szememre, aludnom kellett! A nyílást záró fedelet emeltem ki a zsanérból, amit fejem alá tettem párna helyett.
Újból körbenéztem és ekkor elfogott a rémület. Egy összetöpörödött, ráncokkal teli, elképzelhetetlenül csúnya, múmiaszerű öreg, férfi, vagy nő lehetett, nem tudom, nézett rám meredt tekintettel. Elfordítottam a fejemet, de meg kellett győződnöm még egyszer és még egyszer a végtelenségig, hogy ott van-e még. A szeme állandóan rajtam függött valahányszor ránéztem. Meg kell szabadulnom tőle minél előbb!
Félig nyitott szemmel mind közelebb és közelebb férkőztem a lényhez, végre már annyira közel, hogy egy hirtelen mozdulattal megragadva kihajítottam zárkámból.
Hajnalodott, holtfáradtan kászálódtam ki ágyamból, első utam orvosomhoz vezetett, akitől megkaptam a receptet, és a patikában megkaphattam nyugtatómat, amiből azonnal bevettem a szükséges mennyiséget.
Hazaértem, a feleségem várom, a borosüveg félig, unokám megmenekül, Tőlem?
Közjáték. Vallásos kötelezettség teher, nem ismernek el, ellaposodik minden körülöttem, érdektelenné válik, nem fontos semmi. Visszafeküdtem ágyamba, és elérkezett a megnyugtató, pihentető álom. Vagy a valóság?
Tisztelettel, szeretettel: Dr. Petre András, drpetreandras@me.com
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése