Velem mindig történik valami…Égígérő fák, a fákra kapaszkodó liánok, áthatolhatatlannak látszó egymásba nőtt aljnövényzet között próbálja erejét a kis csapat. Melleikre kötött csecsszopókkal igyekeznek lépést tartani a csapattal az anyák, mögöttük néhány kisgyerek és fiatal lányok haladnak, leghátul utolsó erejüket összeszedve a törzs idős tagjai. Az utat erőteljes férfiak vágják, fiatal, már-már felnőttnek számító legények szélesítik az átvágott dzsungelt. Nem először tesznek így, hozzátartozik életformájukhoz, ahol kimerült az élelemforrás, onnan elvándorolnak, új helyet keresve élik tovább megszokott életüket. Napok, hetek teltek el, a főnök még nem parancsolt álljt, tovább kell küzdeni a dzsungellel, bár erejük fogytán. Egyre hosszabbra nyúlik a csapat, egyre nagyobb a távolság az élen járók, és az őket követők között. A magukkal cipelt élelem, a kicsikkel, öregekkel való foglalatosság próbára teszi az asszonyokat, vajon meddig bírják még erővel. Az idő kilátástalan, kivételesen hosszú ideje nem esett ennyi csapadék, a föláztatott talajon nagyon nehezen halad a hátra maradt csapat. Az elől haladók egyre nagyobb iramot diktálnak, a főnök tudja hamarosan fogytán az élelem is, végveszélybe kerül a törzs. Egyik nap telik a másik után, lassan már a szoptató anyák élelemtartalékára kerül a sor. A főnök megáll, bevárja az érkezőket, döntést kell hoznia. Mindenki érzi a bekövetkező döntés súlyát, de senki nem mondja ki. A leghátul érkező idős pár, amikor beéri a csapatot, megkéri a főnököt, hogy egy pár napig engedje őket pihenni, nem bírják már az iramot, aztán, ha erőre kaptak, folytatják az utat. A főnök vár, majd megértően megadja az engedélyt, csak az a kívánsága élelmet ne kérjenek, a törzsnek fenn kell maradni, a fiatalok fogják az életet továbbvinni, próbáljanak itt a közelben maradni, majd eláll az eső, életre kel a dzsungel, és minden rendben lesz. Az öregek letelepednek, halálosan kimerültek a vándorlásban, tudják, szükség van az élelemre a csecsszoptató anyáknak, az ő idejük lejárt. Nem búcsúznak, valahol valamikor találkozni fognak. Ők is voltak fiatalok, erősek, akkor is vándorolt a törzs, akkor is voltak visszamaradók, tőlük sem búcsúztak. A törzs továbbhaladt az élet irányába, ők, megbékélve sorsukkal,
összekapaszkodtak, és várták az elkerülhetetlent.
Az Afrikát, Indiát járt utazók, vadászok mesélik, hogy az elefántok is kis csordákban élnek, szinte családot alkotva, hasonlóan vándorolnak ők is, mint a dzsungel emberlakói, egyik helyről a másikra, oda, ahol bőségesebb az élelem, jut minden családtagnak. Azt is megfigyelték, hogyha idős társaikat, a már-már botladozva a kor terhétől, a gyengeségtől, a betegségtől járni alig képes családtagokat jobb és baloldalukon, szorosan mellettük haladva, támogatják, hogy közösen érjék el a táplálék dús helyet. Az idősek kiszolgálták a csapatot, amíg élet van bennük, addig nem hagyják magukra őket társaik. Ha mégsem, akkor hosszasan búcsúztatják az elmaradó társat hangos, együttzengő, szomorú trombitálással. Az emberi értelem, a ráció talán rosszabb, mint az elefántoké!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése