Velem mindig történik valami…Húzzon mindenki egy tételt, ott vannak az asztal közepén. A professzor úr irodájában vizsgáztunk, egyszerre négyen fértünk el a könyvekkel, szakfolyóiratokkal teli asztal mellett. Ránéztem a papírszalagra, és ijedten vettem észre nem jó helyre nyúltam, a tétel az egyik legnehezebb kérdéskört ölelte föl. Mit tegyek, az alapelvet egy másik tantárgyból már ismertem: az áramkiszorítás jelenségéről volt szó. Gyönyörű matematikai levezetés után megkapom a végeredményt, hogy bizony ez a dolog létezik. Ám a tétel nem a levezetésre volt kíváncsi, hanem hogyan használja föl a jelenséget a mérnök a tervezés során, és miért éppen úgy, ahogy. Jobb lett volna mást húzni, de majd a levezetés segít. Dolgozzanak csak, egy negyedórára átmegyek a szomszéd szobába a kollégákkal megbeszélni egy témát, és professzor úr kilépett a szobából. Kiderült, hogy társaim sem a legjobban testhezálló tételt választották a sokaságból. Professzor úr nem jegyezte föl a tételek sorszámát, hát itt az alkalom, lehet mást turkálni, egy megfelelőbbet. Na, mi van neked mázlid volt, kérdezték társaim, mert kimaradtam a turkálásból. Soha nem csaltam, nem puskáztam a vizsgáimon, válaszoltam, most sem fogok. Utolsóként került rám a sor, hosszan tartott a matematikai levezetés, és a többiek hamar fölkészültek a jól választott tételek kidolgozásával. Jeles, négyes, jeles hangzott az értékelés, majd rám került a sor. A tábla elé álltam, és fölvéstem alkotásomat. Professzor úr türelmesen várt, amikor készen voltam ránézett a táblára, és megkért töröljem le az egészet. Na ezen a vizsgán is túljutottam, biztosan megkapom a jelest, hiszen semmi észrevétel nem hangzott el a táblára írottakhoz, gondoltam megkönnyebbülten. Kolléga úr, ön nem érti az anyagot. Meglepetten kérdeztem, talán hibás volt a levezetés? Nem! Ezután megkért rajzoljam föl az általam is ismert „kördiagramot”, csak úgy szabadkézzel. Kérdések hangzottak el, mitől függ az átmérő, miért, rajzoljon a kört metsző másik kört az ábrába, ugye nagyobb lett az egyesített körök „átmérője”, és így haladtunk tovább, az idő repült, magánórát kaptam Tuschák professzortól, az egyik legkitűnőbb tanárunktól. A magánórán megértettem a lényeget, azt, hogy a valóság leírására kitűnő eszköz a matematika, azonban csak eszköz, és csak addig, amíg eredményei a valóságot jó közelítéssel képesek előrevetíteni.
Ugye Ön kolléga úr nem cserélte ki a tételét, amíg kinn voltam a szobából, kérdezte váratlanul. Nem kellett válaszolnom, látta rajtam a valót. Közepes.
Köszönöm professzor úr a türelmét, idejét és a közepest. Belenézett az indexembe, és beírt egy jelest. Nem hittem a szememnek! Tudja kolléga úr, biztos vagyok abban, hogy Ön meg fogja tanulni tárgyamat, igaz utólag, de most előlegezem a bizalmat. Szemem homályossá vált, professzorom fölállt asztalától, szemembe nézett, és kézfogásán újból éreztem, hogy bízik bennem. Ez a vizsga meghatározó élményemmé vált. Meggyőzött arról, hogy az élet szétválogatja a jót és a rosszat. Amikor már én is tanítottam, főiskolán, egyetemen, soha nem adtam elégtelent a szóbeli vizsgákon, eszembe jutott Tuschák professzor.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése