Velem mindig történik valami…A szőlőtábla kelős közepén üldögéltünk egy őszibarackfa tövében. Aznap még nem ettünk, a műszak délután kezdődött. Mindketten az utolsókat rúgtuk, pénzforrásainkat illetően. Az első nap délelőttünk avval telt el, hogy felvételünk érdekében, ide-oda mászkáltunk az irodák között, amelyek szétszórtan helyezkedtek el a fás, ligetes környezetben. Hadiüzembe kerültünk egyetemi társammal, Andrissal, villamos emberek a vegyészek közé. A szállásként egy kiürített lakás szolgált, oda zsúfoltak bennünket hét vegyésszel egyetemben. A vegyészek pár nappal előbb érkezetek elfoglalták a szobákat, nekünk a konyha és a belőle nyíló kamra, vagy talán kisméretű étkezőhely jutott.
Az első hetet valahogy kihúztuk, reggelinek a védőital, egy liter tej szolgált, ahhoz vásároltunk negyed kiló kenyeret. Ebédet megelőlegezett fizetésünk fejében kaptunk a gyári étteremben, csak a vacsoráról kellett gondoskodnunk. Szép hosszúra nyúlt az ősz, szépen értek a szőlővenyigék, rajtuk a kívánatos, de már ritka gyümölccsel. Akkoriban az volt a szokás, hogy a szomjas vándortól nem sajnálta senki a pár fürt szőlőt, a már túlérett kékszilvát, amit már úgysem szednek le. A szüret is javában folyt, a vesszőkön maradt szőlőfürtöket türelmes keresgéléssel leltük föl, és azon nyomban bepakoltuk, megelőlegezett vacsorának. A nevezetes alkalommal gyönyörű barackfára találtunk, mintha csak nekünk hagyták volna a fán a sárgás-pirosas gyümölcsöket. Letelepedtünk a fa alá, és eszegettünk, egyik szemet a másik után. Andrisnak bátor ötlete támadt, mert a nála lévő vállzsákba is gyűjtött estére valót. Lassan közeledett a délutáni műszak ideje, cihelődtünk, de a közelben a szőlőkarók önálló mozgásba kezdtek. Mire kitaláltuk mozgásuk okát, két jól megtermett, mezőgazdasági munkától edzett ember állt előttünk. Farkasszemet néztünk egymással, majd Andrissal is összevillant a szemünk, és egy pillanat múlva ő Délnek a Balaton felé, én Keletnek, a gyártelep felé kezdtünk futni, gyorsaságunkban bízva, a megmenekülés reményében. Leesett a lábamról a vietnámi papucs, föladtam, a vietnámira szükségem volt. Mire a pár lépést visszafelé megtettem a szőlőkarós ember utolért, a szőlőtöltések közé rántott. Mérges volt, én ijedt és alázatos, odaadom a személyimet, engedjen, kezdődik a műszak, győzködtem, sikerrel. Megegyeztünk. Be is értem időre! Andris jó órányit késett, csurom vizesen, iszaptól mocskos ruhában, de a leszedett barackkal, a félig teli sportszatyrával érkezett meg. Fischer bácsi, a segédmunkásból műszakvezetővé vált volt főjegyző, rapportra hívott bennünket. Na mi történt? Andris története volt a hosszabb, rá hagytam a kezdést. Lefutott a vízig, bebújt a nádasba, lebukott a víz alá, egy nádszálon vette a levegőt, mert üldözője hatalmasakat csapkopott a szőlőkaróval, ha felbukkan, a fejét találja telibe. Aztán az üldöző lecsillapodott, belátta kudarcát, föladta a küzdelmet. Fischer bácsi a hasát fogta a nevetéstől, menjetek tisztálkodni, elintézem a te személyidet is, nem csuknak le benneteket!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése