Velem mindig történik valami…Aci néniék nem bírták sokáig. A második héten megkértek, ígéretüket, nevezetesen, hogy zongorájukon gyakorolhatok, visszavonják. Nem számítottak a mindennapos zenebonára, sajnálják. Más után néztem, A Retek utca piachoz közeli sarkán álló ház bejárati falán piciny tábla hirdette: Szánthó Jenőné zongoratanár. Az első emeleti lakás ajtaján csöngettem, rövid idő elteltével egy apró öregasszony nyitotta ki az ajtóablakot. A zongoratanárt keresem, köszöntem! Én vagyok Szánthóné, hangzott a válasz. Beengedett, különös, kellemes illat terjedt szét a pici garzonlakásban. Gyakorlási lehetőséget keresek, ha lehet, minden nap jönnék, megfizetem. Hamar megállapodtunk, Camilla néni meglepően keveset kért a mindennapos gyakorlásért, tanításért. Most fedeztem föl, hogy nyakát hatalmas daganat torzítja el, ami lehúzódik a jobb felső karjáig. Ne ijedjek meg tőle, már nem növekszik tovább, reméli, hozzászokom csúnyaságához. Elmosolyodott, majd rám emelte szemét, és benne a lelke tükröződött. A Jóság. Mindennapos jelenlétem ünnep volt számára. Várt engem, minden egyes nap valami finomsággal. Nála ettem először rebarbara levest és főzeléket, tepsiben sült búzacsíramálét és nagyon sokféle mákos eledelt. Megismertem múltját. Polgári család, Zeneakadémia, házasság, csodálatos két fiúgyermek, majd pedig a boldog élet elvesztése, fájdalma. Férjét, két felnőtt gyermekét munkaszolgálatra vitték, őt a Dohány utcai gettóba. Kiszabadulása után tudta meg a valót: családját elvesztette, csak Andor bátyja élte túl a vészkorszakot. Tanított, nyugdíjas lett, én vagyok egyedüli tanítványa, az első pillanat benyomása alapján vállalt föl tanítványnak. Nem látogatta jóformán senki. Andor testvére cipőipari nagyvállalat igazgatója, egy szem gyereke a Zeneakadémiára jár hegedű és karmester szakra, elfoglalt emberek. Gyermekének tekintett. Ő szerzett munkát számomra, ha híján voltam pénznek. Kapáltam pályatársai barackosát, festettem szitavásznas kendőket, tanítottam Sík Endre, akkori külügyminiszter unokaöccsét. Kölcsönadta belépőjét a zenetanárok klubjába. Ott hallottam Ungár Imrétől, a vak zongoraművésztől az „Egy kiállítás képei” zeneművet, felejthetetlen élményt szerezve a résztvevőknek. És Fischer Annit és még másokat. Ha későig tartott egyetemi elfoglaltságom, másnap aggódva érdeklődött, csak nem történt valami? Nagyon megszerettük egymást, csodáltam testi, szellemi frissességét, tiszta jellemét. Neki mindenki szép és jó volt, rosszértelmű megjegyzést senkire nem tett. Nyaranta eljött hozzánk „falura”. Észre sem vettük jelenlétét, mintha mindig velünk lett volna. Nem erőltetett rám darabokat, én választottam mit tanuljunk meg, ma is azokat játszom, egyre nehezebben. Ha beleszólt játékomba, megjegyzése csak annyi volt, ő ezt így játszaná, és bemutatta.
Egyetem után, ha tehettem, meglátogattam, az egyik alkalommal egy idegen nyitotta ki a kis ajtóablakot. Cégtáblája még kinn függött a kapualjban.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése