A feketébbnél is sötétebb műmárvány monumentek kerülhetnek a szeretett lény elföldelt maradványai fölé, ha most megrendelik az árut. Ehhez még hozzászámítandók természetesen a temetés szokásos és szükségszerű kiadásai is. Nem érdemes meghalni! Négyen voltunk, a szűk család, hátul a temető hátsó be-kijárata közelében állítottuk le a gépkocsit.
Tegnap még be lehetett hajtani bárkinek, négyszáz forint ellenében, ma már a behajtani szándékozók is kereshetik a parkolóhelyet. Elhelyeztük a virágokat, valaki a rokonok közül már lesöpörte a köveket, körbetisztította a sírhelyet. Érdekes módon nem az elmúláson, hanem az életen gondolkoztam, míg gyermekeink megszokott nevetését halottam, akik előttünk haladtak, beszélgettek, ők tudják miről. Ha együtt vannak, örülnek egymásnak, és ezt nagyon jó látni.
Négyen lettek volna, ha a Sors is úgy akarja, ők a középsők. Amikor legidősebb gyermekünk nem született meg, kétségbe estünk. Ágika vígasztalt meg bennünket. Csodaszép baba volt, örömmel tologattuk, mindenki megnézte. Gyors lábaival, ha sikerült megszöknie, eliramodott, alig tudtam utolérni.
Andris délután jött a világra, munkahelyemre telefonált apósom, újságolván megszületett II. András. Az első, ugyebár én vagyok! Egyhetes korában engedték haza a szülészetről, nagyon izgultunk, hogyan fogadja testvérét kislányunk. Lefilmeztem! A szoba északi sarkában volt a babaágy, benne a kistestvér. Ágika bejött, tette-vette magát, forgolódott, mintha semmi változást nem látna. Nem szólt egy szót sem, ám egyre közelebb került a kiságyhoz. Egy idő után megfogta a parányi, ökölbe szorított kezet, megpróbálta a kis ujjakat kiegyenesíteni, több-kevesebb sikerrel. Fölé hajolt, nézegette, majd egy tőle megszokott hirtelen mozdulattal ráborult az öccsére, és összepuszilgatta. Hátrafordult és nevetett. Megkönnyebbültünk, szeretettel fogadta testvérét. A film sajnos elkallódott, azóta is keressük, a család rajtam, én rajtuk. De jó lenne, ha előkerülne!
Azóta is szívesen szemlélem, amikor együtt vannak, felnőtt létükre hülyülnek egymással, közös erővel ugratják anyjukat, apjukat. A sírrengetegből kikerülve, hazafelé menet a Lidlben kötöttünk ki, apróságokat, kenyeret, zsemlét és édességet vásároltunk. Andris már a pénztárnál megbontotta a csokis, kakaós sütit, ami vészes sebességgel fogyott. Tudják, hogy én is szeretem a finomságokat, hát kínáltak, de én, sértődést mutatva, nem fogadtam el az utolsó darabot sem. Majd eszem otthon háztartási kekszet mézzel, ha van?! A „szöveg” bejött, a gyerekek nevettek, feleségem joggal neheztelt, hiszen kedvemre tesz, méz és keksz, ha más nem, állandóan van otthon. A sírkövek között, az elhunytak szellemét is idézve boldogok voltunk, örültünk az együttlétnek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése