Húsvét vasárnapja volt. Amikor a tóhoz érkeztünk nem találtuk a gyerekeket. Pedig arról volt szó, hogy tizenegyre kinn lesznek. Néhány autó állt a parkolóban, az övékét nem láttuk. Már megint közbejött valami, gondoltuk. Mire is jó a mobil! Merre vagytok kérdeztem, itt állunk a parkolóban. Mi pedig itt vagyunk a tó túlsó oldalán. Valóban! Először a kutyát vettük észre, az messziről is jól látszik, fekete, mint a korom. A gyerekek már kinn voltak a tónál. Gyertek közelebb az autóval, itt, alig távolabb tőlünk leállhattok. Továbbhajtottunk, megálltunk, kiszedtük az elemózsiát, és odabattyogtunk hozzájuk. Unokánk észre sem vett bennünket, annyira lekötötte a tó. Ide-oda sétálva a merítőhálóval, bele-belecsapott a vízbe, remélve kifog ismét valamit. Két nappal korábban itt a tóban fogott egy mocsári teknőst, most, hogy újból eljöttek, engedték vissza lakóhelyére. Egy napig otthon a terráriumában figyelgette, tanulmányozta. Tudod Frakk, ez egy fiatal példány volt, az idősebbeknek a szájuk szélén sárga csík húzódik, a fiatal példányoknál ez még nem alakult ki. Rendben van, Te ismered az állatokat, helyeseltem hozzá. A horgászbotok is előkerültek, áztatta őket, egyenlőre más foglalta le. Hamar meg is lett az eredménye, egy méretes vízisikló. Örömmel ujságolta, ilyen nagy siklót ezidáig nem fogott. Éppen egy varangy oldalát harapta, amikor elkaptam. Nézd mekkora! Néztem őt is, mert a sikló, magyarán szólva lefosta, csupa piszok volt a gyerek. Nem baj, ez hozzátartozik a dologhoz, mondta anyja, apja. A sikló bekerült a szákba, rövidesen fogott neki egy békát, aztán még egyet.
A kutyát pórázon tartsák, hangzott tova a vízen. Szegény Szuzi nincs a pórázhoz szokva, otthon szabadon kószál mindenfelé. Rövidesen megérkezett a lányom is a férjével. Ettünk, ittunk, én kutyát sétáltattam, játszottam vele. Vegyünk horgászjegyet, apa menj el légyszi, Szuzi is kívánja a mozgást. Visszafelé hozz jégkrémet , a túloldalon van egy büfé, ott árulják. Megkerestem a halőr bódéját, épp átellenben volt a mi helyünkkel. Tessék befáradni, a kutya is jöhet, két lépcső van fölfelé. Hirtelen leesett a tantusz. Teljesen sötét, kerek, olyan Lennonos, tükröző felülettel bevont napszemüveg volt rajtam, és rövid pórázon a kutya. A halőr vaknak hitt. Belementem a játékba. Üljön le, a szék mindjárt jobbra található, hangzott, ami még tovább erősítette bennem a hitet, hogy a halőr egy vakot igazgat a székhez. Tudja kezdte mondókáját, még mielőtt megszólalhattam volna, ez egy magántulajdonú tó, én látom el a felügyeletét, itt mindenkinek kell jegyet váltani. A kutya miatt is azért szóltam át, mert a rend biztosítása a feladatom. Láttam a horgászást is, nem akartam szólni érte. Húsvét van, legyen ez a mai napi jótéteményem, folytatta. Majd a fentiek javamra írják, tekintett szemeivel az ég felé. Kegyed hívő, kérdeztem. Nem vagyok templomba járó, de ha pokol van, attól tartok, kellenek az Égiek is, foglalta össze hitvallását. Közben megérkezett az unokája, akit pusziadásra biztatott, mert a gyerek vonakodott az idegen jelenlét miatt. Tudja nagy már az András, iskolába jár, már nem szívesen osztogatja a puszit. Unokámra gondoltam, ő még örömmel a nyakamba ugrik egy ölelésre, igaz akkor, ha kérem rá. A gyerekek ideadtak nekem valamit a kezembe, szedtem elő a horgászengedélyeket a benne lévő háromezer forinntal együtt. Megnézte. Na, mit akar, van maguknak engedélye, a gyerek fogásnaplóját, a minap én állítottam ki. Persze gondoltam, hiszen tegnapelőtt is itt voltak kinn a menyemék, gyerekestől, akkor sikerült elkapni a teknőst. Rákérdeztem még a fagylaltosra is. Itt van a büfé mondjárt, úgy száz, százhúsz lépésnyire, baloldalt, ahogy visszafelé megy. Viszlát Petre úr, minden jót, mondtam én, elköszöntem a druszámtól is, de még előbb elmondtam nekik, hogy ki is volt András. Az, akit Jézus elsőként szólított meg a halászok közül, hogy kövesse őt. A Péter testvére. A Szent Péteré, helyesbített a halőr. A büfé zárva volt, fagylalt nélkül tértünk vissza a családhoz Szuzival. Milyen szerncse, hogy pórázon kellett tartani. Útközben egy spánielnek kapta el a fülét, szegény vinnyogva rohant a gazdihoz. A Szuzi már csak ilyen, útszéli, haragos, de szeretnivaló kutyus.
Elmeséltem, hogy vaknak nézett a halőr, és minden mást, szinte szóról-szóra. Jót nevettek rajta, mert elinduláskor azt mondták rám: úgy nézek ki, mint egy vak, kutyavezetővel.
Hiába, a Föltámadás mindenkit egy kicsit jobbá tesz.
Tisztelettel, szeretettel: Dr, Petre András, drpetreandras@me.com
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése