Velem mindig történik valami…Fiatalok mellett kaptam helyet. Első sor, első szék.
Ha tehetem, oda ülök, zenei élményem magasabb szintre emelése érdekében, hogy jobban elmélyülhessek az előadó művészetében. Taxiba kényszerültem az idén is új időszámítása alkalmazása következtében. Cipőm nem volt időm befűzni, a zoknikat kifordítva húztam föl, és a megszokott, karcsúsító nadrágszíj is otthon maradt. Még szerencse, hogy arról a bizonyos cipzárról nem feledkeztem el, éppen a nadrágszíj hiánya következtében. A taxis biztatott, fordítsam vissza a zoknimat, mert még úgy sem fűztem be a cipőimet, bár szerinte így is maradhat. Úgy maradt, és a szokásos helyem szabadon várakozott rám. Nem rossz, de kellemetlen előjelként is fölfogható lett volna, de nem vagyok szerencsére babonás. Ha vissza kell mennem a házunkba, akkor nem babonából, hanem valamiért fordulok vissza az első pár méter megtétele után. Erre nem maradt idő, szerencsére egy, pontosan egy taxi rám várakozott. A fiatalok biztosan nem ismerik a szokást, hogy az első sor első hely az enyém. Kedves tőletek, hogy szabadon hagytátok a helyem, elegyedtünk szóba. Fennkölt válasz érkezett, nem gondoltunk magára, csak úgy ide ültünk hárman. Kiderült mindhárman zongora szakra járnak, és eljöttek meghallgatni kedves tanáruk koncertjét. Elmeséltem nekik esetemet, hogyan vágta el kiskoromban a jobb kisujjam mozgató inát egy szétrozsdásodott láncszem, amiért „zongorakarrierem” már a kezdetekben kettétörött. Idővel az ín összeforrt, és akárcsak Schumann, erőltetett billentésekkel helyrehoztam a kezem, Hemingway típusú elektromos zongorám segítségével. Aha! Megváltozott a hangnem irányomban, merthogy én is a magam módján zongorista, vagyis hozzájuk méltó partner vagyok. Bejött a Tanár úr. Első félidő, utolsó félórája Liszt H-moll szonátája. Fischer Annit életemben egyszer élőben, a Zeneakadémián halottam játszani. Liszt H-moll szonátáját tűzte műsorra. Életre szóló élmény! Ráadásként Beethoven für Elise című remekét, amit mindenki csak gyerekdarabként fog föl, játszotta el. A kritika különösen a lassú részt dicsérte és a ráadást, méltán. Azóta, egészen pontosan akkor értettem meg, mit jelent a zene mélységéig hatolni. Ki képes erre? Kizárólagosan azok a művészek, akik ismerik a zenemű megalkotóját, töviről-hegyire. Ismerik életét, ismerik a zeneművek keletkezésének körülményeit, ismerik azt a parányi „mást”, amit az alkotó éppen abban a művében rejtett el, amit rajta kívül senki nem lett volna képes megalkotni. „Hangverseny”, rossz kifejezése a zenemű interpretációjának. A hallgatóság csendben ül, egyikük sem lehet „zsűritag”, a zeneművet játszó művész maga ellenében versenyez. Egyetlen előadás sem megismételhető, és a versenycentrikusok nem hallják ki azt a „mást”. Megkönnyeztem a szonáta lassú tételét. Fischer Anni egykori játéka jutott eszembe, és az is, hogy a Tanár úr a liszti lángelme alkotásának megértésére szentelt élete sem volt hiábavaló harc.
Bánky József Tanár úr lelkemet újfent megszólította Liszt H-moll szonátájával!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése