Ha meg akarjuk ismerni a környéket érdemes mindhárom utat, bejárni. Magyaregregyen, a betonútról elkanyarodva Máré vára a látványosság, ahol erdészeti, ha jól emlékszem főleg madártani kiállítást tekinthetünk meg. És egy jót fürödhetünk is a többnyire gondozott, tisztavizű strandon, ebéddel megtoldva a kirándulást. Onnan tovább már az erdészeti út vezet.

A másik irányból, bár az jóval hosszabb, mit az előbbi Pécsváradon áthaladva, ugyancsak erdészeti úton lehet továbbjutni. Pécsváradon is érdemes megállni egy órára, múzeumát megtekinteni, no és magát a várat megtekinteni, valamint annak környékét bejárni.

A harmadik lehetőség Hosszúhetényen, majd Zobákpusztán át rátérni az erdei útra, és ma már, a mintegy tíz kilométernyi út megtétele, a betonúttól Kisujbányáig, nem tart tovább tíz-tizenöt percnél.

Korábban- úgy harminc évvel ezelőtt- nem ez volt a helyzet. Az úgynevezett bejárattól kezdve az út csak az erdei nagy járművek számára, valamint lovas-kocsis közlekedésre volt alkalmas. Ez azt jelentette, hogy személygépjárművel a közlekedés majdhogynem lehetetlen volt. Az útfelület hol föld, hol makadámburkolatú volt, telis-tele a mélyebbnél-mélyebb kátyúval, gödörrel. Esőben az ember, ha ismeretlenül merészkedett errefelé bizony sokszor megesett, hogy vissza kellett gyalogolni a bejáratig, és ott segítséget kérni. Milyen egyszerű lenne ez ma a mobil világban. Egyik télen én magam is kisegítettem egy családot a bajból, felvettem őket kocsimba, és hazaszállítottam a őket Komlóra. Csak harmadnap sikerült  járművüket kiszabadítani a fogságból.

Később, miután a területet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa természetvédelmi egységgé nyilvánította, és gondozását rábízta az állami erdészetre, javult a helyzet, az utat rendbe hozták, aminek mi, hétvégeken rendszeresen, kijárók szerfölött örültünk.

A bejárttól az út lerövidült!

Koránt se higgyük azonban, hogy kiutazásunknak ezt az időbeni rövidülését mi arra használtuk, mint a mostani turisták, akik csak átrohannak gépjárművükkel a gyönyörű vidéken. Meg-megálltunk itt-ott, megfigyeltük az erdőt, a réteket, és mindig lehorgonyoztunk az egyik kanyarban, ahonnan lélegzetelállítóan gyönyörű a kilátás a Mecsekre.

Felmásztunk az alig ötméteres domboldalra, és innen nyugat felé tekintve Leonardó da-Vinci-i látványban volt részünk. A messzeség hármas tagolódása valóban festő ecsetjére kívánkozik. A távolban a Misina sziluettje, középütt az árpádtetői dombok, baloldalt a Zengő, az előtérben pedig pompás erdős vidék dombokkal, völgyekkel szabdalva.

Tovább haladva egyszer csak egy kis szürkeséget vettek észre a gyerekek az úttesten. Közelebb érve láttuk, hogy egy kis madár van előttünk. Kiszálltunk az autóból, a madárka nem repült el, meg sem mozdult. Tovább közelítettünk hozzá, de ő nem akart elfutni, csak ott kuporgott továbbra is. Megszántuk, és úgy döntöttünk hazavisszük, majd felnevelve ismét visszaadjuk szabadságát ott, ahol ráleltünk.

Így is lett! Átmenetileg beraktuk egy kosárba, és másnap hazavittük. Otthon gyorsan elővettük a madártani kis könyvecskét- a búvár sorozat egyik kötetét, és megállapítottuk, hogy a mi esetükben egy erdei kakukkról van szó. Szegénynek biztosan első repülési próbálkozása lehetett, mikor ráleltünk, amitől elfáradtan várta az úttesten sorát.

Mi is kell egy fogságban lévő madárnak, tettük fel a kérdést. Először kalitka, lakásnak, majd pedig eledel, és mindenek előtt víz. Megitattuk, ez rendben volt.

A kalitka azonban már gondot jelentett. A gyerekek természetesen az apjuktól várták elsősorban a segítséget.

Elővettem agy nagyobb papírdobozt, amit mérnöki precizitással bevonalaztam a külső felületen, mind az öt oldalán, az alját természetesen nem. Majd nekiláttam körömvágó ollóval kivágni a lyukakat, ami nagyon de nagyon sokáig tartott, de a gyerekek, - és az én lelkiismeretem sem hagyott nyugodni-, mielőbb kalitkában szerették volna tudni a kakukkmadarat. Több óra múlva készült el az alkotás. Nem mondanám, hogy túlságosan elégedett voltam alkotásommal, hiszen a sok lyuktól meggyengült a doboz, ennek ellenére a lyukak közötti tartóelemek pedig túl vastagra sikerültek. A madár nem tett kifogást, hanem elfoglalta helyét.

Beraktuk a vizes edénykét, és utánanéztünk, vajon mit is eszik az erdei kakukk? Meglepődtünk, mert a táplálékát kizárólag bogarak, rovarok képezik. Szerencsére az a panellakás, ahol akkoriban laktunk, ma a Szigeti út közepén, a volt Szliven áruházzal szemben található, akkor még többnyire kukoricafölddel volt határos a déli oldalon. A családi házakban pedig hízót neveltek, szárnyasokat tartottak, még nyúltenyészet is volt a közelben. Ennek következtében nagyon sok volt a legyünk, a légyfogó és különböző légyirtók sem voltak eléggé hatásosak.

Nosza apa fogjál legyet, így a gyerekek! Nekiálltam. És láss csodát, sikerrel is jártam, mert jó pár legyet elkaptam. Megvan a táplálék is. Megnyugodtunk, és a zsákmányt beraktuk a kalitkába. Időközben beesteledett, a hétvégétől és az izgalomtól fáradtan lefeküdtünk.

Kora reggel, még nem is volt világos, úgy három-négy óra táján elkezdődött a ribillió. A mi madárkánk felélénkült, nem volt annak semmi baja, nem is kakukkolt, hanem valami eszeveszett csipogásba kezdett, amitől mi azonnal felébredtünk, és már nem tudtunk újból elaludni.

A madár ezt megelőzően mást is produkált az éjszaka folyamán, amit a szemünk láttára is megtett, hogy –szó szerint- kifosott a kalitkából. Úgyhogy a kis asztal, amin a kalitka volt és annak a környéke is csupa madár-kaki volt. Ezen azonnal segíteni kellett, mert feleségem, egészségügyi lévén fertőzéstől tartott, és egyébként is bizony büdöset csinált ez a madárka. Hogy miből produkálta a rengeteg trottyot, el sem tudtuk képzelni, mert a legyek érintetlenül, és hiánytalanul hevertek a madár körül. A víz elfogyott.

Utánanéztünk még egyszer az etetésnek, és kiderült, hogy csak élő rovarokat, azaz csak élő legyeket eszik meg a kakukkmadár. Nem is döglöttet, kinn az erdőben?

Ezek után további próbatétel következett, élő legyeket kellett fogni! Nagy nehezen megtanultam annak a technikáját, hogyan kapjam el úgy a legyeket, hogy nem markolom döglötté őket. Gyerekeim örültek a dolgok ilyen alakulásának, mert az élő legyeket, cérnára kötve egyiket a másik után lógathatták be a kalitkába. Madárkánk végül táplálékhoz jutott.

Újabb ötletem az volt, hogy éjszakára valami átláthatatlan, brokát-szerű takaróval fedjük le a kalitkát, ne érzékelje a madár, mikor jön a hajnal. Én munkába jártam, a feleségem szintén, a gyerekek óvodába és iskolába. Magyarán, ki kellett pihenjük magunkat, hogy el ne bóbiskoljunk napközben.

Most következett a meglepetés, számunkra a csoda, mert ez a madár óraművel volt felszerelve. Másnap és harmadnap is, pontosan ugyanabban az időpontban kezdődött a csiripelés, mint ahogyan az a legelső alkalommal is megtörtént.

A légyfogás, takarítás, álmatlanság napokig, előbb eldöntötte a mi kis madárkánk sorsát, mint ahogyan mi azt korábban képzeltük. Nem került vissza eredeti élőhelyére, hanem felvittük a Mandulásba, a mecseki tornapályára, és ott szabadon engedtük. Cselekedetünket azzal hálálta meg, hogy az első pillanatban felröppent, és eltűnt a szemünk elől.

Hisszük a mai napig, hogy jót tettük vele, és utódai boldogan élnek, amíg egyikük nem kerül hasonló helyzetbe, amilyenben egykori ősük volt.

Baráti szeretettel, üdvözlettel:

Dr Petre András, Kisújbánya 29. drpetreandras@me.com