Schraub bácsi Óbányán lakott, de télen-nyáron megragadta a lehetőséget, hogy átránduljon régi falujába Kisújbányára. Halottai nyugszanak a temetőben, el lehet trécselni a régi ismerőssel Agátz Szepivel, és az időközben megismert újakkal, akikkel kölcsönös tiszteletben álltak.

Így voltam ezzel én is, az öreg Schraub -egyébként jóval túl volt a hetvenen- építette meg lakóházunk új kéményét, amit a lakókonyhában kellett kialakítani természetesen a régi nyitott kéményboltozat megfelelő átalakításával egyidejűleg.

Nem emlékszem már mi is volt eredetileg az öreg Schraub szakmája, de a felszabadítás után már azt nem folytathatta, behajtották őt is a közeli bányákba dolgozni, amit ő becsülettel végzett, onnan is ment nyugdíjba. A bányában kőművesként dolgozott ilyen-olyan apróbb munkákat végezve. Ott lenn ugyan nem sok kőműves-szakmai feladat adódott, de biztosan el/be kellett falazni egy-egy tárót, járatot, vagy valami kalyibát építeni a lenn dolgozók számára. Szó, ami szó kőművesnek vallotta magát.

Az én kéményem ferdére sikerült, a felső részen a nyitott konyha dongaboltozata tartotta meg az eldőléstől, de ő biztatott, soha nem lesz semmi bajom vele, amíg ő él. Szegény, pár évre rá meghalt!

Az öreg a kéményépítés után is szívesen betért hozzám egy kis almaborra, beszélgetésre. Az almabor, no meg a kisújbányára jövetel is azt a célt szolgálta nála, mint megtudtam, hogy kedves felesége-Ilon néni-viselkedését el tudja viselni. Amíg elvolt otthonról nem volt semmi gond, de hazatérvén Ilon néni megkérdezte, hol ittál már megint, amire válaszként ő csak a szájára mutatott és részéről el volt intézve a dolog, amihez a mámor adott bátorságot, segítséget.

Egyszer télen, mi éppen nem voltunk a házban, amikor az öreg elhaladt mellettünk és feljebb ment a faluba. Visszafelé jövet aztán már otthon talált bennünket, a konyhában melegítve átfagyott csontjainkat. A jó napot kívánás után, és mert megkérdezte azt is tőlünk merre jártunk, messzire eltávolodtunk a háztól talán, a következőket mesélte.

Ő még ilyet nem látott életében, noha eleget élt már, és sokat is látott, de hogy a fa tetején a mérnök úrék portáján egy róka legyen, hát ez meghaladja a képzeletét. Hagytuk mesélni, mi ismertük az okot!

Felfelé jöttem, mint rendesen, fűzte továbbmondókáját, nézelődtem, nem volt most sem sietős a dolgom, és mikor magukhoz értem, nem akartam hinni a szememnek. Egy élő róka volt a kisebbik körtefájuk tetején.

Úgy embermagasságú volt ez a fa, a tetejét mindig levágtam, túl közel nőtt a nagyobbakhoz. Tettettük magunkat, na ne beszéljen butaságokat, a róka nem mászik fára. Ha meg felmászna hamar le is jönne, hiszen mit keresne ott. Biztosan erősen hat még az otthon bevett szíverősítő, amit Ilona asszony elől eldugva tárolt, ezért hirtelen sok szaladt a torkára, mert gyorsan kellett végezni a kortyolgatással. És így tovább.

Meghagytuk hiedelmében, ha még ilyen dologgal nem találkozott, hát most vén fejjel megtörtént a dolog. Elbúcsúztunk, aztán a szokásos három deci almabor után felcihelőzködött, és elballagott.

Hetekkel később Óbányán járva minden ismerős az öreg Schraub történetével fogadott, kifejezésre juttatván hitetlenségüket és abbéli meggyőződésüket, hogy a Schraub nem csak öreg, hanem már –elnézést a kifejezésért, de így hangzott el-hülye is, hiszen mindig is voltak különös dolgai. Ugye mérnök úr nem igaz a dolog?

Én nem tudtam mást tenni, mint megvédeni az igazságot, és Schraub bátyám becsületét, hogy nem hülye ö, ezúttal igazat mondott. Az igazság az igazság, a rókát én magam is láttam a fa tetején. Hogy rólam mit gondoltak, nem árulták el.

Valóban, a róka ott volt, de mi tettük oda.

Akkoriban, a kilencvenes évek elején a birkatenyésztés még javában folyt, a falu végén található hodály tele volt jószággal. A tulajdonos gyakran váltogatta a juhászait, sokukkal nem volt megelégedve, sokan pedig ővele. A juhászok ellátása akadozott így az állomány is fogyatkozott, hiszen valamelyik bárány véletlenül, ilyenkor mindig eltörte a lábát, és tudvalevő, hogy abból nem lehet kigyógyítani. De finom is volt az a báránypörkölt a törött lábú bárányból. Mert mondanom nem kell, mivel mi közel vagyunk a hodályhoz, a juhászokkal is jóba voltunk, és elég nagyok azok a báránykák, mi is jókat falatoztunk.

Az egyik fiatalember, az Áron Erdélyből érkezett, két telet átszolgált, aztán elment másfelé. Hihetetlen sok dologhoz értett. Ami számunkra újdonság volt, neki természetes, hiszen ott a havasokban, csak jó messzire-hangzó kiáltásnyira lehetet ismerősre találni, magára van utalva ott az ember.

Amikor ez alkalommal kiértünk a gyerekekkel a házunkhoz, és körbenéztünk az udvaron, egy gyönyörű rókatetemet találtunk. Még meleg volt a teste, nemrég eshetett áldozatul valamely fajtársának, vagy valamely más vadnak, vagy kutyának. Megnéztük, szépnek találtuk, de hozzányúlni nem mertünk attól tartva, hogy talán veszett. Szóltunk a fiatal Áronnak, aki a maga természetes módján felállította a diagnózist, miután megszemlélte, kézbe vette az állatot, hogy bizony ez egy nagyon szép példány, semmi más baja nincs, minthogy elpusztult, és csodaszép rókaprémet lehetne készíteni belőle. Hogyan, kérdeztük, hiszen az állatot szakszerűn meg kell nyúzni, kikészíteni a bőrt, és így tovább.

Majd én elvégzem a munkát, ajánlotta. Az első, legfontosabb lépés az, hogy a férgek kimenjenek a szőréből. De hát nincs itt bolhairtó kemotoxunk, mondtuk szomorúan. Mit gondolnak, a havasokban talán van, mi csak föltesszük egy fa gallyaira a tetemet, aztán a bóhák kimennek a dögből, meg más élősködők is, tudják azok, nem kereshetnek ezen már semmit. A földön fekvő dögöt, meg egyébként is a többi ragadozó, ha rátalál fölfalja.

Hát így került a róka a fára, Ezért volt igaza az öreg Schraubnak. Ezért védtem meg én is őt, kockáztatva jó híremet: hogy netán a mérnök úr is meghülyült!?

Áron aztán megnyúzta az állatot, besózta, és átadta, a többi már a maga dolga. Nagy nehezen találtam egy szűcsöt, aki merte vállalni a bőr kikészítését, mert ugye mi nem voltunk vadászok, hogyan jutott ő a bőrhöz és egyéb kérdések következtek volna, ha leleplezik tevékenységét. Szép lett a szőrme, hála a rókának, Áronnak és a bátor szűcsnek.

Tisztelettel, szeretettel: Kisújbánya 29.

Dr Petre András,