Velem mindig történik valami…Szokásom az utazás előtti napon megvásárolni a jegyeket, Alaposan áttekinteni a menetrendet, valóban közlekedik a vonat, a busz és legyen időm átszállni egyik járműről a másikra. A jegypénztáros utolsó ügyfele voltam, türelmetlenül húzta el az ablakot eltakaró függönyt, de végül megszánt, és kiadta a kívánt menetjegyet, aztán még eszembe jutott, visszafelé is megvásárolhatom már most a jegyeket, a pénztáros kifakadt, menjek a másik ablakhoz, szánalmasan tekinthettem rá, végül engedett. Oda-vissza megvan a jegyem, megnyugodtam, ám a további biztonság érdekében az információhoz is elfáradtam, a peronon vonatpótló autóbuszok kiírást helyeztek az információs táblára. Ilyen kedves teremtéssel ritkán találkozik az emberfia, nemcsak átnézte lehetőségeimet, hanem az információkat megkaptam nyomtatott formában is. Még ő szabadkozott, lassú a gép, gyorsabb kellene, nem most, most egyedül vagyok, hanem amikor türelmetlen sor áll ablaka előtt, és a PC nyomtató kombináció nem elég sebesen dolgozik. Cserélni kellene, de miből? Hamar elfutott az idő, iráni apa és lánya ült velem egy fülkében, ők rossz helyen, ám marasztaltam őket, nem sok az utas, ha szól a jegykezelő, majd átfáradnak a másik fülkébe. Apa hozta a lányát, fizetős egyetemistának, orvosnak tanul majd a leány, édesapja nyomdokaiba lép. 10 000 dollár, egy évre a tandíj, és hozzá a szállás, egy kisméretű lakás, és az étkezés, a tananyaghoz elengedhetetlen könyvek beszerzése is ugyancsak sokat fölemészt. Tudja itt nyugodt a helyzet, biztonságban tudhatom a lányom, „him”-et mondott „her” helyett, de „never mind”-dal folytattam. Kiegyeztünk, csak a leányzó arcán suhant át a tiszteletlen mosoly. Édesapja nem is vette észre. Megelőzően már kitárgyaltuk a fiatalságot, másak itt is, ott is a fiatalok, mi is másak voltunk, szüleinkhez képest. Elváltunk, én lekéstem a csatlakozó vonatot, a pályaudvari eligazítás megzavart. Ahová igyekeztem, ott nem áll meg a vonat, nem ismertem az előtte és az utána következő állomást sem, az információs hölgy lapozgatta a menetrendet, mi is sietünk szóltak a hátam mögül, odébb álltam. A peronon egy szerelvény mellett posztoló kalauz, azt mondta, jobbra menjek, szemben álltam vele, elrohantam az ő jobb keze irányában, rossz felé, mert ő az én jobb kezemet gondolta irányzéknak, mire megkerültem a sok bennálló szerelvényt, vonatom jobban gyorsult nálam, lekéstem. Majd egy óra múlva jöjjön, vigasztalt a cigányasszony, aki éppen akkor végzett a söpréssel, és hallotta méltatlankodásom. West End City Center, jó időtöltés! Búrkiflit majszoltam, nézelődtem, aztán hirtelen órámra pislantva láttam, húsz percem van még. Zsidó fiatalemberek állták utamat, present-et ajánlottak, sokalltam az árat, meg az ajándék végül is ingyenes, hát nem? OK! Akkor vigyem a feléért, ha hozzátesznek még valamit, és úgy lett! Öt perc a maradék időm, rohantam a sálam, elvesztettem, a válltáskám, mint a kolonc lengett körülöttem, odaértem, a vonat indult. Pihegve vártam, hol vagyunk. Pilisvörösvár, a Pilisszentiván utáni megálló! Kiestem a kocsiból, ajándékom a kocsiban maradt! Még jó, hogy a zsidó fiúk adtak egy parfümöt is,
amit a zsebembe süllyesztettem, az lesz Csaba feleségének ajándéka! Mázlista.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése