Velem mindig történik valami…Beletelt egy teljes nap, egy éjszakával együtt, és még mindig a találkozás izgalma bujkál bennem. Még mindig örülök, boldogság tölt el. Kirándultam egy csapattal, most először fordult elő velem. Tíz év alatt a sokadik alkalommal nekem is, friss, majd egyre kevésbé fiatal nyugdíjasnak meg küldött programok egyikére elfogadtam a meghívást, elmentem kirándulni kortársaimmal, volt munkatársaimmal. Gödöllő az úti cél, a híres Grassalkovich kastély megtekintése, utolsó koronás főnk kedvelt tartózkodási helye. Negyven fölötti kastély állt a császár és felesége rendelkezésére szerte a monarchiában, és Gödöllő kitüntetett hely volt. Császár és császárné egyaránt szívesen jöttek ide, kipihenni az uralkodás fáradalmait. Ausztria császára, Magyarország királya, akinek a forradalom utáni kiegyezés tette lehetővé, hogy a magyar szent korona megérintse fejét, itt vadászott, ide hurcolták utána szekerek százai a bútorokat, amelyekhez több okból ragaszkodtak. A gyertya, a fáklya örök veszélyforrást jelentett a szépen munkált darabokra, a bútorok stílusa, pedig a császárné ragaszkodásának volt oka, a személyzet azonnal beavatkozhatott, ha tűz fészkelte be magát, a konyhai készülődés, a vendégeskedések, a mindennapos, jóllehet mérsékelt ceremónia közepette. Négyszázötven főre elegendő, egységes mintázatú étkészlet, a ruhatárak, az ellátmány, a birodalomban történtek itt is szükséges állandó követése, megkívánta a nagy létszámú személyzetet. Erzsébet császárné ebben a kastélyban lehetett leginkább szeretett magyarjai közelében. Magánlevelét ott őrzik a vitrinben, finom kezeírása, levelének tartalma igazolja azt az állítást, Erzsébet nem császárné volt, hanem királynővé vált a magyar hon számára. A vonatfülkébe betekintve, egyként, hangosan üdvözöltek, hangjukból szeretetet, tiszteletet éreztem ki. Egyenként jöttek át hozzám az én majdnem üres fülkémbe, elmondani a maguk történetét, érdeklődni az én és családom hogyléte felől. Micsoda munkatársak, micsoda barátok, repestem a boldogságtól, mégis jó főnökük lehettem. Vajon miért jöttek oda hozzám, már nem kell puncsolni, láttam a szemükben, őszintén örülnek, hogy viszontlátnak. Előkerültek a megtörténtek, igen, emlékszem, voltak embert próbáló kihívásaink, és megfeleltünk, és megőriztek jó emlékezetükben, Nichter Jancsi, Sebestyén Jóska, Török Laci, apák, nagyapák, sőt dédpapa, mint Jóska. Egyvalaki eltakarta az arcát, amikor befényképeztem a fülkéjükbe. Kértem, rászóltam, Ernő vedd le a kezed, nem leszel rajta a képen. Megtette. Csoportkép az Őrs vezér téren, a kastély előtt, és a kerti pavilon dombján. Megküldöm mindenkinek! Itthon a PC-n meglepetten vettem észre, Ernő visszatakarta arcát, Ernő egyik csoportképen nem látszik, nem akarta! Egyedül volt mérnök, csoportvezető a szerveződő Központban, aztán megérkeztem én. Kérni mentem hozzá, akkor, amikor még kezdő voltam, és „ha te ezt sem tudod, nem tárgyalok veled…” bocsátott utamra. Én fölfelé meneteltem a ranglétrán, ő lefelé került, kirakták a Központból, és nem kielégítően végezte a rábízott feladatot, eltávozott, megbukott a gyakorlatban, technikumi tanárnak állt. Szememben megláthatta, mély sebet ütött, akkor régen, most, talán szégyellte magát.