Velem mindig történik valami…A nagypapának eszébe jutott milyen érzés volt az ő nagypapája mellett ülni az orgonapadon. Testvérével fölváltva taposták a fújtatót az orgona mögött, kézzel kapaszkodva, egyik lábukról a másikra állva, addig a másik ilyenkor leülhetett a padra, és nézhette, ahogyan nagypapa játszik az orgonán, aki még a lábát is használta megszólaltatásához. Az istentisztelet előtti csendes várakozást, az orgonahang halkan, finoman, szinte hallhatatlanul ölelte át, és engedte el, amikor a nagytiszteletű úr megérkezett, és fölment a szószékre. Az szertartást többször is énekszó törte meg orgonakísérettel. Amikor fölcsendült a Himnusz hatalmassá erősödött, majd halkult el az orgonaszó. A szertartás előtt és a hívek kivonulásakor saját szerzeményű dallamok csendültek föl, népdal, műdal egyaránt keveredett az általa gondosan előkészített orgonaszólóban. Az otthon megkomponált zenét a templomban már kotta nélkül játszotta. A nagypapa is szeretett volna olyan szépen orgonálni, mint az ő nagypapája, de nem jutott hozzá az orgonához, pedig szíve vágya lett volna templomi orgonistává válni, és az unokáját leültetni maga mellé, hallgassa a játékát, mint ő egykoron, de csak az énekkarig jutott el, megszakadt kapcsolata a gyülekezettel. Most ott állt az utcára kirakott zongora mellett, figyelte a fiatalokat, hogyan játszanak, ekkor jutott eszébe az orgonapad. Figyelte, mit játszanak, figyelte hogyan rakják ujjaikat, milyen a kéztartásuk, észrevette ki a tanult, ki pedig az amatőr közöttük. Nagyszerű dolog a You Tube csatorna a világhálón. Szép dalokat játszó, azt kezdőknek megtanító klipek sora ad lehetőséget a nehéz hangszeren történő játék elsajátításához. Egyik fiatal ült le a másik után, bemutatva egymásnak mit is tudnak, és mi a nehézségük. Sok-sok gyakorlás szükséges a jó játékhoz, ritmusérzék, pontos metrum, a basszusban, és könnyed futamok variációi. Másképp nem megy! Mennyit is gyakoroltam, milyen szívesen tettem, miután rájöttem, hogy a zenélés nagyszerű dolog, merengett a nagypapa. Magas, karcsú fiatal lány ült le most, és játszott önfeledten, el-elfelejtett ujjmozdulatokat, akkordokat hozva vissza emlékezetébe. Már négy hónapja nem gyakoroltam, külföldön jártam sokfelé, mentegette magát, aztán hirtelen megkérdezte a nagypapától, nem akarna esetleg játszani. A nagypapát váratlanul érte a kérdés, leült a zongorához, és elfelejtett mindent. Elfelejtette, az utcán van, elfelejtette, soha nem játszott másnak, csak saját magának, elfelejtette, hogy hallgatják, nézik a játékát. Mindeddig jazz hangzott a zongorából, most valami más, a régi kedvenc, az utánozhatatlan, alapakkordokból fölépített, nagyszerű alkotás, a sokak által ismert klasszikus, a Cisz moll, a Holdfény szonáta, a legnagyszerűbb zeneköltőtől, van Beethoventől. A befejezés után taps csattant föl. A nagypapa föleszmélt, honnan jön a váratlan tetszésnyilvánítás? Körülnézett, a háta mögött járókelők verődtek össze, közönséget vonzott játéka. Milyen jó lett volna az unokámmal errefelé jönni, és ő itt állt volna mellettem, csendben figyelve, gondoltam rá, és egykori magamra!