Velem mindig történik valami…Hiba, vagy nem hiba döntse el más, eddig is úgy történt. Életem különös szerencséjének tartom, hogy ennek ellenére a kezdeti anyagi nehézségeket nem számítva elégséges volt, megismernem, elsajátítanom szakmai és egyéb más diszciplínákat, majd nem kellett tovább folytatnom, és figyelmem másfelé irányulhatott, nyughatatlan természetemet követve. Mindennek hátránya, hogy megvalósult gondolataim száma erősen aláesik, mindannak, amelyeket fölfedeztem, megfogalmaztam magamnak, utána kutattam, majd abbahagytam a velük való foglalatosságot, mert biztos voltam benne, ha az élet rákényszerít, képes vagyok elvégezni a vissza lévő munkát. Ismét csak szerencsémre, tehetséges munkatársaim, na és a hivatali kényszer, eme nem éppen előnyös tulajdonságom ellenére mégis sok gondolatomat valósággá alakították. Jó, hogy megadatott, és máig sem bánom az elmaradt valósággá érés tényét. Kiskoromban kezdtem a barkácsolást, később a barkácsolás szakipari szintre jutott, fa, fém, mindegy volt, amit a fűrész, a gyalu, a reszelő képes volt megmunkálni, azt elvégeztem, teszem ezt a mai napig. Sokszor éveket vár rám a feladat, de előbb utóbb megoldódik, mert mindig más fontosabb, és érdekesebb, mert új. A futballt nem szerettem, ma sem rajongok érte, mégis, amikor meghívtak egy alkalmi csapatba, helytálltam, de a szabályokat elkerültem, ezért játékostársaim engem, és nemegyszer ily módon gólokat sikerült kierőszakolnom. Számomra a sport nem a győzelem igényét jelentette soha, egy jól sikerült teniszütés, különösen a nehéz fonák, vagy fonák röptelecsapás szép és eredményes kivitelezése egy egész idényre elegendő volt. A síelés, korcsolyázás harmonikus mozdulatsorának egymás utánja feledtette velem, a lesiklás gyorsaságában, a hokizás sokszor csetlő botló labdakergetésében rejlő izgalmakat. Korai élményeim közé tartozott, a hátrafelé biciklizés, aminek utánzását barátaim nemegyszer komoly sérüléssel szenvedték el. Ezért hát nincsenek érmeim, csak tiszteletbeliek, amelyeket nagyra tartok. A minap újabb elfogadható érvet hallottam, nem is akárkitől, mert Ránki Dezső, világszerte keresett zongoristánk azt nyilatkozta, nem tanulja meg Rachmanyinovot, mert az eredmény nem hozná meg számára azt az intellektuális élményt, amit, jóllehet kisebb technikai igénnyel, ám nagyobb elmélyüléssel, megvalósíthat. Hasonló öröm kezd eluralkodni rajtam, és válik napjaim részévé. Aprólékos munkával, sok ráfigyeléssel, és kiváló művelőkre való rákérdezéssel eljutottam odáig a zongorajátékban, hogy lassan eluralkodik rajtam az érzés is, technikailag kimunkáltam magam. És, bár hosszas gyakorlással, de elérhető távolságba kerültek zongoradarabok, amelyeket mindig szívesen játszottam volna. És megcsodálom a pódiumon ülőt, milyen szerencsés, hogy képes eljátszani mások örömére a „zenét”. Elnézegetem a kottákat, agyamban kialakul a hangzás, és nyugodtan félreteszem későbbre a vágyott darabot, mert biztosan képes leszek időt, fáradságot nem kímélve, -és itt jön a kis különbség, köztem és Ránki között-, csak a magam örömére eljátszani.