Velem mindig történik valami…Biztos vagyok benne, mindenki életében vannak fájó pontok, melyeket mások nem érzékelnek. Így vagyok ezzel én is.
Tóni, nyugdíjas főmérnököm, később műszaki vezérigazgatóm kapta a megbízást volt cégem megalapításának századik évfordulójára készítsen egy, emlékkönyvet.
Szempontokat nem írt elő az új vezér, a határidőt azonban igen szorosra szabta, néhány hét állt rendelkezésre a kötet összeállítására, beleértve a nyomdai munkálatokat is. A Jubíleum kitűzött időpontja vészes sebességgel közeledett.
Aki már nem „főnök”, annak nem szívesen dolgoznak a volt beosztottak, sőt! Segítség hiányában, pedig Tóni nem volt képes a feladat végrehajtására, rég elszokott a munka önálló elvégzésétől, sokáig osztogatta a parancsokat, amit feladatul kiadott, azt maradéktalanul számon kérte, nem törődve avval, elegendő időt szabott-e ki az elvárható teljesítéshez.
Az Élet igazságos, ami kellemetlenséget okozunk másoknak, nagy biztonsággal egyszer magunk is visszakapjuk. Tóni bajban volt, a segítséget tőlem kapta meg.
Magam is tudtam, hogy a cégünnepség fontos eleme az Évkönyv elkészülte.
Kollégáim egy részét fölszabadítottam a napi munkavégzés alól, feladatukat Tóni segítése képezte, a könyv sikere érdekében.
Derekasan dolgoztak, hiszen ők is csak hiú emberek lévén, nevüket az évkönyv összeállítói között fogják visszalátni.
A könyv elkészült, én is kaptam tiszteletpéldányt, amit többi könyvem közé sorolva, azonmód eltettem emlékül.
Egy éve kezembe került a kiadvány, kerestem, én is hiúember lévén, a nevemet.
Nem találtam a második tüzetesebb átnézés után sem, pedig eredményeimet igazoló képek, a képekhez fűzött megjegyzések a megfelelő szakmai részfejezetekben ott virítottak. Negyven évet töltöttem el cégemnél, beosztott mérnökből gazdasági vezérigazgató lettem. Bántott a dolog. Számon kértem Tónitól mulasztását, mire ő letette a telefont.
Összeszámoltam, Tóni neve a kétszáz oldalas könyvben, száztizenkettő alkalommal fordul elő.
Ma, nyolcvan fölött, első házasságából született lányánál Pécelen, félig vakon sajnálkozik sorsán, hogy senki nem keresi meg, semmilyen formában.
A Gábor barátomtól kapott könyv dedikációja tett véglegesen rendet lelkemben. Gábor, gimnáziumi osztálytársam, volt főiskolai főigazgató, akivel huszonöt év után volt szerencsém másfél órát beszélgetni. Unokámnak írott „könyvemet” vittem neki emlékül, amit ő aznap otthon, azonmód elolvasott.
Dedikációja így szól:
„…András tanított meg arra, hogy a családfa a családgyökérrel együtt él. A gyökereket az ember életében, az iskolában szerzi meg. Örülök, hogy osztálytársak lehettünk. Szeretettel:…Gábor”
Nyíregyháza, 2009, szeptember 9.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése