Csalódás
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. január 31.
Velem mindig történik valami…A küzdelem nem tartott sokáig. Az ellenfél, alig telt bele pár perc, megadta magát. Ott feküdtek mindketten a kerítések közötti úttesten, egyik alul feküdt a hátán, lábaival kapálózva, a másik a hasára nehézkedve, fejét leszorítva. Mindketten fújtattak, mert a küzdelem hamar véget ért, de belefáradtak. Azt gondolhatnánk, hogy egy idős ember jól megfontolja, ha egyedül akar egy vadat elejteni, mindenféle eszköz hiányában. Sándor bácsi egyszer csak fölpattant, és teljes erejéből futni kezdett, papucsait elhagyva, hogy minél előbb ott legyen, ahol az őz nekiugrott a nemrég kifeszített drótkerítésnek. Az állat szarvai beakadtak a hálóba, már kiszabadult az észre nem vett akadályból, mikorra Sándor bácsi odaért hozzá. Egymásnak veselkedtek, az állat hallhatta, a mezítláb futó ember lépteinek dobogását, és ijedtében Sándor bácsi felé iramodott. A szokásos csapást követte, amikor felénk járt, vélhetően a patakhoz igyekezett inni, mint ahogy korábban ezt megszokhatta. Sokszor mondogattuk, milyen szerencse lenne, ha egyszer egy vad idevetődne, és mi elkaphatnánk. Különösen Sándor bácsi vágyott a vadra, mesterségéből adódóan, hentes és mészáros volt a szakmája. Megnyúzni, szakszerűen földarabolni és a megfelelő részeket ízesen elkészíteni számára a legnagyobb öröm, szerette a szakmáját, értett is hozzá. Ő soha nem vágott magának házi sertést, mondván a frissen földolgozott húsokból készül a legjobb étel, friss húst bármikor vásárolhat. Olyan szalámikat, dobozolt sonkát, szalonnát készített, ami párját ritkította. Az ő szalámiján egy hónap alatt kialakult a nemes penész. A szalámikat soha nem fölfüggesztve tárolta, hanem vízszintesen fahamuban. Azt vallotta, ilyenformán marad egységes állományú a szalámi rúd, ha fölfüggesztik, akkor a zsiradék összegyűlik az alsó részeken, a fölső rész, pedig kiszárad. Biztosan igaza volt, mert minden készítménye maga volt a tökély. És még milyen finom lesz a vad szalámi, ha marad belőle, mert az állat jól megtermett, kifejlett példánynak látszott. Mire odaértünk a tetthelyre, Sándor bácsi már a végső fogás keresésén fáradozott, hogy megragadja a szarvakat, és nyakát törje az állatnak. Gyerekeim mentették meg a végveszélyt sejtő őzikét, kérlelvén ne ölje meg, engedjük szabadon, úgysem ennének a húsából, meg aztán olyan szomorúan siránkozik szegény. Nehezen állt rá a dologra Sándor bácsi, de engedett gyerekeim kérésének. Föltápászkodott, az őz hajlított egyet a derekán, már talpon állt, és az első nekirugaszkodáskor fölcsapódott lábával alaposan oldalba rúgta Sándor bácsit. A harcot a testén kékről pirosra váltó nyomokkal őrizte hetekig. Aznap még egy ideig szó esett az őzről, be is esteledett, együtt vacsoráztunk, mint oly sok alkalommal. Hétvégeken, ha kimentünk Kisújbányára, nálunk ebédelt, ne kelljen magának főznie, amit soha nem felejtett viszonozni szalámival, sonkával, szalonnával. Volt, hogy én is egyedül mentem ki pihenni, ilyen alkalmakkor mindig fölemlegette az őzet, milyen kár, hogy akkor kinn voltak a gyerekek, mert az őzhús kitűnő eledel!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése