Velem mindig történik valami…A gyerekkori barátságok szinte élethosszig tartanak. Eltelnek hónapok, évek nem találkoznak, aztán amikor segítség kell, új lakásba, házba költözik az egyik, akkor a barát azonnal hívható, és jön, és segít cipekedni. Egymás családját, gyermekeit szinte magukénak érzik. Lajos, vagy ahogy a „családban” hívjuk Luí, merthogy ráragadt a Louis név, mint rám a Frakk, és fiam barátsága bölcsődés korra vezethető vissza.
Együtt ültek a bilin, és Luí nem árulta el barátját, amikor a fiam a biliről kelve, mindegyik társának adott egy pofont, ő tudja miért. Aztán visszaült a bilire, mintha mi sem történt volna, a dadusok csak a síró-pityergő többiekre lettek figyelmesek, meg arra, hogy Luí, meg a fiam milyen nyugodt két gyerek. Azok is voltak! Együtt jártak óvodába, iskolába. Nyiladozó értelmük egyszer-egyszer megfogott, volt, amikor nem is sikerült kivágnom magam. Mert ők kérdeztek egymástól, kérdeztek tőlem! Ez az élet rendje. Így tudtam meg, hogy Luí édesapja lemezlakatos, autókarosszériákat javít az üzemben. A kérdés, pontosabban állítás fiamtól érkezett. Apa te tényleg nem dolgozol semmit? Luí apukája azt mondta, hogy a vezetők semmit nem dolgoznak, csak fölveszik a pénzt. Sarokba állítottak a gyerekek, mit válaszoljak, hiszen a gyerekek véleménye fontosabb számomra, mint Luí édesapjáé. Napokig törtem a fejem, míg kialakult bennem a megoldás. Kisfiam, mondd meg Luínak, kérdezze meg az édesapját, mivel kezdi a munkát, ha bemegy dolgozni. A reggeli beszélgetés, kávézgatás után csak úgy nekiáll, és elkezdi az általa választott kocsit kalapálni,
nem kell megkérdeznie, melyik az éppen sorrakerülő jármű. Nem kell a szerszámraktárba mennie szerszámot vételeznie, nem kell az esetleg hiányzó alkatrészt elkérnie. Nem kell a dukkózóba továbbítania a kikalapált, kijavított kocsit, ahol már munkára készen várják dukkózó kollégái. Ha fizetési nap van, megkapja a számfejtett bérét, volt már nézeteltérése a normásokkal. Ismeri a legújabb javítási módszereket, és ki tanította be az új gép használatára. Volt már munkabalesete, és így tovább. Nem tudhatom, mi került tovább kérdéseim sorából Luíhoz, ő mennyit adott tovább édesapjának, és édesapja mennyit gondolkodott, de a válasza megérkezett. Luí hozta! Apukám azt mondta, hogy aznap mérgelődött -biztosan joggal-, és azért mondta, amit mondott. Sokszor találkoztam Luíval, nem esett szó az esetről, ám egyszer édesapja az én autómat javította. A kis Ford Ka-t. Önállósodott, a maga ura lett, vállalkozott! Amikor mentem a kész kocsiért, megismertük egymást, elmondta mi mindent tett, hogy rendbe hozza autómat, és nyilván emlékezett a régi „esetre”, amit közvetve vettem ki szavaiból. Tudod András, amíg az ember alkatrész után jár, szemmel tartja embereit, amíg pörlekedem a nekem járó pénzért, mert rendesen senki nem akar fizetni, na és az APEH, elmegy az összes energiám. Régen bementem dolgozni, aztán műszak után letettem a szerszámot, most otthon sincs nyugtom, a másnapi feladat előkészítése jár az agyamban. Gyermekeink felnőttek, okosak!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése