Velem mindig történik valami…Még működtek a világítótestek, a neon fehér fényében zömmel fiatalok csoportosultak egymáshoz, tankörtagok lehettek. Egy föltűnőbb, szemüveges, ritkaszakállas, két mérettel nagyobb öltönyt viselő fiatalember fontoskodott a várható siker érdekében. Lehet, hogy ő volt a művésztanár, az ötletgazda, mindenesetre az ő hatására rendeződtek át a már kialakult csoportok.
Előzetes tudakozásom féleredménnyel járt, fönn is, a forgólépcsőn is, végül a nagyteremben is lesz valami, ez megnyugtatott, nemhiába jöttem. Néhány hete a JPTE egyik diákja lövöldözni kezdett, halálos és súlyos sebesüléseket okozva társainak. Az ötletgazda ebből az eseményből merített ihletet, mert a félelem megjelenítése volt a célkitűzés. Három fehér lengébe öltözött lánytól érdeklődtem, vajon jó helyen járok, vagy mégsem, és ők miért öltöztek fehérbe, és festették bohócosra ajkukat. A félelmet fogjuk bemutatni, mímelni. Maradtam, közben elsötétült a terem, csak a nagy kivetítő vászon világított, sejtelmes hangulatot teremtve. Az első alkotást a megtört vásznon lassan haladó gépelt szöveg olvasása, és a mellé komponált háttérzene figyelmet kívánó hallgatása hozta össze, de -igaz, hogy a szöveget nem tudtam olvasni- nem féltem eléggé. A következő alkotó anonim maradt, lefutott képernyős kompozíciója, ám nem vállalta szerepét, nem jelentkezett, biztosan félt az elmaradó tapstól. Félelme alaptalan volt, megtapsolták! Alkotóhármas lépett a sötétből a kevésbé sötétbe, és elmondták miként buheráltak meg egy hangszórót, és még valamit a különleges félelem keltése érdekében elhangzó zene csiholásához. A képernyőn ismétlődő fraktálok, fénymázak szétfolyó látványa és a hangeffektek meggyőztek, félelem fogott el, de egy kicsit sokáig tartott. Ezért félelmem föloldódott, a hatás veszített értékéből, mire vége lett a vetítésnek elmúlt a félelmem. Lehet, hogy ez szándékosan történt így, ne félelemtől gyötörten tapsoljanak, ha vége az előadásnak.
A lépcsőfordulóban, már nem bírtam ki állva a várható félést, leültem a hideg lépcsőfokra, behunytam a szemem, és még a mielőtt valami történt volna a félelemtől fölálltam. Attól féltem fölfázom! Miért kellett a lépcsőforduló leleménye? Kiderült! Lenn a mélyben halkan visszhangzó női hang ismételte a mikrofon előtt álló felolvasó hangsúlyos szavait. Élet, élet, elmúlás, elmúlás, halál, halál, rothadás, rothadás, élet, élet! Vagyis teremtés a halál után. A föltámadás lehetősége, vegyileg, más élő részeként, szellemileg, más élő megfoghatatlan, alkotó lelke formájában.
A nagyterembe már nem mentem, meggyőztek a Művészeti Kar hallgatói, hogy gondolattal teli, a mai művi technikát alkalmazni képes, mélygondolkodású emberek. Azt kívánom nekik, ilyen performanszokban éljék ki félelmeiket, az életben, ha lehet, messze kerüljék!
A közmondás szerint, jobb félni, mint megijedni, de evvel én nem értek egyet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése