Velem mindig történik valami…Megrohantak az emlékek, a szentesi nagyszülőkre gondoltam. Nagyapára, aki orgonált a kiskéri református templomban, Gilicze tiszteletes úrra, aki ifjúként ugyanúgy járt a lányos házhoz, mint nagybátyám jogász barátai. Takács bácsira, a szomszédban lakó suszterre, akinek lányaival együtt játszottunk, a szentesi nagy kertben, Földvári bácsiékra, a kertszomszédban, ahová nagyapa hetente átjárt, egymás fejét simára borotválni. Sadi bácsira, kertjében a hatalmas sárgabarackfával, ami alatt üldögélt egész nap, vagy a pipáját, vagy asztmás nehézlégzését gyógyítandó, a lefordított tölcsér alatt füstölő gyógyfüveket szíva és Schwarz bácsiékra, a boltosékra, ahol mindent meg lehetett vásárolni. Schwarz bácsiék örökké nyitva tartottak, csak szombaton nem. A bolt cégtábláján a „Kiskereskedés ct. Schwarz Dávid” felirat volt olvasható. Nagyapa mesélte, hogy Schwarz bácsiék nagycsaládosak voltak, öt gyerekkel, és a nagyszülőkkel együtt vitték el őket, de csak Schwarz bácsi és a felesége tértek haza a vészidőszak után. Ha bementünk a boltba, az ajtónyitásra megcsendülő kis harang jelezte, valaki jött. Mire a pulthoz értünk, Schwarz bácsi már előkerült a hátsó részből, és mosolyogva kérdezte, mivel szolgálhatunk fiatalúr. Egyedül volt a boltban, mégis úgy beszélt, mintha többen lettek volna kiszolgálók. Megszokta, mielőtt elvitték őket, segédet foglalkoztatott, és Schwarz néni is ott állt a pult mögött. Most, hogy újból kezdték az életet nem volt segéd, és Scshwarz nénit sem lehetett soha látni. Azt beszélték nem tiszta az elméje, nem lép ki a szobájából, emlékeinek él. Orvos sem járt hozzájuk, minden Schwarz bácsira maradt, ő szerezte be az árut, ő szolgált ki, ő gondozta feleségét, és mindig nagyon örült, amikor mi gyerekek tértünk be hozzá. Néha visszaélve jóságával, semmit nem vásárolva csak úgy bementünk, mert Schwarz bácsi nem engedett el bennünket anélkül, hogy a cukros üvegek valamelyikéből egy szem édességet ne adott volna. A selyemcukrot, vagy a fekete medvecukrot olyan szertettel kínálta, mintha a saját gyermekei lettünk volna. Viszontlátásra fiatalúr köszöntése is nagyon tetszett, olyan felnőttes, megtisztelő köszöntésnek vettük, és valahogy büszkébben, nagyfiúsan léptünk ki az utcára. Az egyik nyáron, amikor megérkeztünk a nagyszülőkhöz, megtudtuk Schwarz bácsiékat tragédia érte, elvették üzletüket, be kellett zárni a boltot. Átszaladtunk, és szomorúan láttuk a bedeszkázott kirakatot, a vaspánttal átfogott bejáratot. Nem kapunk többé cukrot, volt az első gondolatunk, el is panaszoltuk a nagyszülőknek. Nagyapa annyit mondott, most már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy eláruljam, Schwarz bácsiék nem bírták elviselni az újabb megpróbáltatást, gyógyszert vettek be, és örökre elaludtak. Olyan temetésük volt, mintha az egész nagycsaládot most veszejtették volna el, az egész város gyászba borult, nemcsak a zsidó, hanem az összes szentesi felekezet búcsúztatatta őket. Gyertek, viszünk egy csokor virágot a sírra, Schwarz bácsiék titeket is nagyon szerettek!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése