2010-01-17 Vasárnap
Velem mindig történik valami…Megmagyarázhatatlan belső izgalom kezd kialakulni bennem. Olyanszerű, mint a rendszerváltás idején, amikor a tőlem független változás bekövetkeztét vártam. Egyre többet gondolkoztam a változás mibenlétén, jártak hozzám a várható, és szóbeszéd tárgyát képező leváltásoktól, átszervezésektől tartó kollégák, akkor úgy nézett ki, velem együtt reménykedők. Együtt latolgattuk melyik csoportosulás, párt szerzi meg a hatalmat az átalakulások levezényléséhez. Kiderült, csak a léket kapott hajó peremére menekülő patkányokhoz hasonlóan viselkedtek, aztán a foltozás után visszaköltöztek a hatalomba. Húsz év nem volt elég ahhoz, hogy rájöjjünk nem fölülről irányítottan, hanem bennünk kell valaminek átalakulni? Reményt keltő hírcsatornák remek munkatársai élesztik bennem a hitet, lesz igazi átalakulás. Több és több segítő kéz ajánlja magát, ha egy, a nagyvilágban bekövetkező katasztrófa megszenvedőinek szüksége van az összefogásra. Fölszínre kerülnek a nemzeti hagyományokat élesztő csoportosulások. Ma még sok az ellenfél. Éppen azok az értelmiségiek szólnak, akik a korábbi nehézségek ellenére megkísérelték valós nemzeti múltunk föltárását, a betanult dogmák elvetését. Igen ők fogták a nehezebb végét múltunk, hagyományaink helyreemelése súlyának. De az „Én voltam az első” szemléletet remélem, hamarosan elmossa az áradat, ami a föltörekvő búvópatakok egyesüléséből áll össze. Lörincz Lajos erdélyi táncos, tánctanár, nyolcvan fölött a szerelmes fiatalok hevével, magyarázza, mit jelent, ha valaki nem a zenekarhoz irányítja lépéseit, hanem a zenekart rendeli alá a tánc hatalmának, nem a közönségnek táncol igazán, hanem táncosának, nem a színpadon, hanem az esti összejöveteleken adja ki magából tánctudását a pillanat hatalmára bízva lépéseit. Mert a színpadi tánc az betanult, előre koreografált, de az érzékre épített, más! Akkor, ha villan a csizmáját csapdosó fiú szeme, a lány érzi, most kell a pörgést abbahagyni, és odalibbeni társához. A tánclépések ismertek a koreográfiát a pillanat szüli, az érzések diktálnak. Nem a koreografált nagygyűlések fogják a változást hozni, az egy alkalom csupán! A közös érzelem, akarat következményeként alakult helyi, kis csoportok őszinte összefogása, akarata alakítja majd sorsunkat jó irányba. A falvakban a családok, az összefogásra kész szakmatársak, a megmaradt helyi értelmiség, a munkára ismét vállalkozó munkanélküliek, akik kiragadják fásultságukból a fáradtakat, a reményt vesztetteket. A városokban csak az évtizedek óta nem ismert szomszédhoz kell odafordulnunk, rákérdezni a „Jónapoton” kívül bármire, tudom, szívesen veszik azt is, a többi alakul magától. A történelmi egyházak nem találják helyüket, pedig vészhelyzetekben, a múlt bizonyítja, történelmünk alakításának meghatározó szereplői voltak. Megújulásuk hiányában az elmúlás fölemlegetésének vészmadaraivá válnak, szerepüket átveszik mások, akik a jelenért is hajlandók tenni, a megváltás biztos tudatában. Ne várakozzunk, legyünk részesei az eljövendő eseményeknek, mindig adva, tegyünk másokért!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése