Velem mindig történik valami…Igazi kéregetővel hozott össze a sors. Nem pénzt kért, szendvicset. A Kórház téren somfordált mellém, nézelődtem, tetszett a kitisztult összevisszaság. A taxisok maradtak, de már nem járnak le a közösségi illemhelyre kisdolgukat végezni, mert a szag elmaradt, ami korábban a lejárat mellett haladva erősen orrbaszúrta az arra közlekedő gyalogost, a rend valahogy hatott rájuk is. Emberem a hidegtől toporogva jött lassan hozzám, félénken szólt, de nem tudtam rajta segíteni. Aprópénz volt nálam, de szendvics nem. Jól van, szólt, aztán továbbállt. Áttáncolt a túloldali fedett megállóba, messziről valódi szőrmébe öltözött házaspártól kapott elutasítást, aztán visszatért, leült az újonnan elhelyezett faüléses padra, alig pár lépésre tőlem. Sapka nem volt rajta, különböző színű pulóverekből négyet számoltam meg, amit csak úgy magára rántva viselt, nadrágja a mai szokásoknak megfelelően lelógó ülepű, nagyméretű, farmer, aminek zsebeibe csak görnyedten tudta fázós kezeit elrejteni. Nadrágja nyílásán át látszott csupasz lábszára, meg férfiassága, ami semmit nem zavarta, csak futtában kapkodhatta a nadrágot is magára. Miért nem pénzt kért, motoszkált továbbra is bennem a gondolat, mindaddig, amíg aztán rászántam magam, és megkérdeztem. Válaszát előre sejthetem volna: mert éhes vagyok! Itt van a sarkon egy büfé, bementem, kértem szendvicset, de nem adtak. Mások pénzt szoktak kérni! Nézze, van nálam harminc forint apró, szívesen odaadom. Annyi nem elég! Gyanú ébredezett bennem, ez az ember nem a szokásos hajléktalan, aki rászáll a járókelőkre, aztán a kapott pénzt a futtatónak továbbadja, ez az ember valóban éhes, és nem szokott hozzá a kéregetéshez. Nincs senkije, nincs, hol éjszakázzon, nem jár a hajléktalan szállásra, fölfázik a vizes padon, inkább toporogna gondoltam, és mintha megsejtette volna, mi jár a fejemben magától válaszolt. Az édesanyjával él együtt, nem messze innen, de ki szokott járni éjszakára, mert édesanyja mindig szutyongatja, hogy este ne a nappali öltözékben feküdjön le, ha meg pizsamát vesz éjszakára, reggel, amikor fölkel öltözzön át. Elismeri, igaza van édesanyjának, de ő felnőtt, nem szereti az állandó nevelgetést, hát inkább kinn éjszakázik. Fogja ezt a harminc forintot, kérjen még hozzá, és vegyen szendvicset. Egy idősebb úrhoz lépett, úgy látszik, megkapta a szendvicshez hiányzó összeget, mert elindult a büfé irányában.
Embertárs! Vajon mennyi segítség kellene, hogy rendbe jöjjön, hogy ellássák a pszichiáterek, hogy foglalkoztassák valahol, hogy fönntarthassa magát, ha egyetlen támasza édesanyja már nem fogja szutyongatni. Nem volt tolakodó, nem volt részeg, nem volt ápolatlan, csak egyszerűen nem volt épelméjű. Megszűntették az Országos Pszichológiai Intézetet, kiürítették, de lakója mégis akadt. Amíg rá nem jöttek az illetékesek, ott húzta meg magát az egyik dúsgazdag miniszterbarát, pontosabban pénzügyminiszter barát, pedig az én kinn éjszakázó alkalmi ismerősömnek lenne ott a helye. Elindultam, embertársam a büfé előtt majszolta megvásárolt szendvicsét. Remélem, ma hazamegy éjszakára.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése