Velem mindig történik valami…Fölmentem a kereszthez, már rég nem vezet erre út, megszűnt akkor, amikor a lakosok elhagyták a falut. A keresztet -kőből faragott, nem pléhkrisztus, mint sok más helyen- alacsony kerítés vette körül, előtte kis ücsörgőt állított egyik beköltözött falubéli. Aki erre jár pihenjen meg, szálljon egy kicsit magába, mindenkire ráfér. Leültem, majd egy idő után hanyadtfeküdtem a padon. Kinyílt szemeim előtt a világ, csillagmiriárdjaival, úgy, ahogy azt Vajda János is megverselte. Rám borult az ég, azon tűnődtem, mennyire egyszerű volt azt gondolni a középkor emberének, hogy a széleken, vége lehet a világnak, akár ki is nézhetnek a semmibe. Ideje volt visszamennem. A csillagok fénye megvilágította a meredek, lefelé vivő utat. Hazaérve ruhástól dőltem ágyamra, a csendet szinte hasítani lehetett, elnyomott az álom. Álmodtam, álmomat tücsök ciripelése zavarta meg. A csendben tökéletesen lehetett hallani, amint párját keresi egyikük, időnként abbahagyva, majd váratlanul újból nekifogva a zenének. Nem bírtam sokáig, pihenni, aludni akarok, rászántam magam, és kimentem megkeresni a hangoskodót. Ha világítottam elhallgatott, ha nem világítottam rázendített. Fülelve, lassan rájöttem melyik irányból szól a cirip. Közeledtem a hanghoz, már ott szólt előttem, de a tücsök sehol. Fél órámba beletelt, mire rájöttem, kő alá bújt. A sötétben kaptam föl a követ, és csaptam le hirtelen tenyeremmel, megvagy. Első szándékom a pusztítás volt, aztán lecsillapodva elvittem a markomban kapargáló zenegépet a horhosig, és nagyot lendítve átdobtam a túlsó oldalra. Félálomba merültem, de kaparászás, pattogás ébresztett ismét. Tisztán hallottam a zajt, itt benn lehet valami élőlény, lássuk mi! Éjjeli lámpámat fölkapcsolva a zaj megszűnt. A sötétben füleltem tovább, és kineszeltem honnan ered a percegés. Az ágyam alól. Fölkeltem, és megtaláltam a hátára fordult, feketeséget, amint „kézzel-lábbal” igyekszik talpra állni. Bábrabló volt, kinn a helye, megfogtam, kidobtam. Végre a csend, csend maradt! A biztos alvás érdekében altatót vettem be, nyújtózkodtam egyet, aztán rövidesen hatott a szer. Álmomban fakarddal viaskodtam, mint egy gyerek. Ellenfelem ügyesebb volt nálam, nem győztem elhárítani az egyre szaporább támadásokat, aztán védekezésem hatástalan maradt, csak ide-oda ugrálva tudtam kikerülni a csapásokat. A kard egyre erősebben vágódott mellettem a falnak. Hirtelen ébredtem, a csattogás azonban nem szűnt meg. Álmodom még, vagy ébren vagyok? Bódultan észleltem a kinti erős, éles hangokat, mintha valóban viaskodnának, az éles csattogás folytatódott. Kézilámpámat, és a benti baltát markolva, óvatosan nyitottam a bejárati ajtót, a fal mellett apró léptekkel haladtam a ház sarka felé. Félszemmel kinéztem jobbra, egy testes szarvasbikát pillantottam meg, amint fejét ide-oda vagdosva a beton villanyoszlopon dörzsöli hatalmasra nőtt agancsait.
Hajnalodott, még látszottak a megváltozott csillagkép maradványai. Kabátot vettem, és kiülve a ház elé csendben, „kipihenten” vártam a megújuló nappalt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése