Ujjé
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. október 20.
Velem mindig történik valami…Persze mással is, és gondolom bizonyos pillanatok élesen megmaradnak emlékezetükben, valószínű azért, mert akkor, ott nagy fontossággal bírtak. Nem tévedek nagyot, ha azt kijelentem, többünkkel az a különös, pillanat-történés iskolás korunkra esik. A búcsúzás pillanata, amit már a bölcsődés dadusok főnöke, az óvó néni, az általános iskolában és gimnáziumban ballagtató tanáraink is minden egyes évfolyam búcsúztatásánál hangsúlyoznak, fordulóponthoz érkeztünk, ez a pillanat többé nem jön vissza életünkben, ez a hatásos fordulata a búcsúbeszédeknek sokunknak könnyet varázsol a szemébe, és még a jelenlévő hozzátartozók is nekipityerednek. Kilépünk az életbe, a nagybetűsbe, mostantól egyedül kell boldogulnunk, és érezzük át e nagyszerű pillanat minden részpillanatát. Bevallom, én nem éreztem ezeket a pillanatokat, még az egyetemi elbocsátó rektori szózat sem érzékenyített el, és elfelejtettem a pillanatot, a beszédet is. Szegény jó Édesanyám emlegette, milyen szép beszédet tartott Frigyes Andor rektor úr, mi bizony már alig vártuk, hogy vége legyen a hosszantartó ácsorgásnak. Diplomaátadás, kézfogások előre meghatározott sorrendben, hol jobbra, hol meg balra lépkedve, véletlenül sem álltak egy sorba tisztségviselő professzoraink. Bezzeg hivatalos kitüntetések átadásakor lépkedhetünk sorban egyre jobbra, talán balra. Valójában nem is tudom, lep meg hirtelen a kétkedés, nem kaptam állami kitüntetést. Az a bizonyos pillanat velem felelés közben találkozott, akkor vérfagyasztó volt mindkettő, feletető tanárom, professzorom akkor mondta ki a verdiktet, jeles, amikor valójában már nem tudtam volna folytatni mondandómat. Középiskolában orosz szövegmondás közben jött rám a feledékenység, tanárunk elvárta, hogy következő alkalomra kívülről mondjuk el a dolgozat szövegét. Most is fújnám, de akkor, megállt az ész, nem forgott tovább a kerék az agyamban. Jeles! Boldogan, mert fölkészültem, de leblokkoltam, mentem a helyemre ellenőrzőmmel. Szó szerint ez zajlott le egyik egyetemi kollokvium alkalmával, magyarázatot nem tudok rá adni, miért. Összejöttek a dolgok, mondanám, ha véletlennek tudnám be az eseményeket. Szerintem őrző angyalom avatkozott közbe. Máskor persze nem, de hát akkor nem is készültem föl tökéletesen! Egy napom van vissza, kiállítást nyitok, előkészítettem minden tőlem telhetőt, és mindeddig teljesen egyedül talpaltam a feltételek megteremtése érdekében, mind a mai napig, és egy napom maradt, a kiállítás anyagát elkészíteni, és egy a paravánokra applikálni. E-mail ide, telefon oda, előre nem egyeztetett találkozók jöttek létre, azonnali döntés született érdekemben, olyan ez, mint a csoda, várja az ember, már nem is hisz benne, és bekövetkezik. A számítástechnika ördöge, angyallá változott, Murphy törvénye egyszerre a negáltjára váltott, és elképzelésem, valósággá válhat, megnyílhat a kiállítás, megérkeznek az előadók, lesz hallgatóság, kijönnek a sajtó képviselői, netán televíziós felvétel készül, csak az be ne következzen, amivel életemben már két alkalommal találkoztam, az a rémisztő pillanat! Ujjé!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése