Velem mindig történik valami…Előkészület nélkül vágtam neki az első napnak. Annyira égett a vágy bennem, hogy a hosszú kocsizás ellenére vállaltam a hegyre menetelt. Hajnalban indultunk, és amilyen gyorsan csak lehetett hajtottam az autóúton, minél előbb érjük el szállásunkat, a feleségem majd kipakol, de mi a fiammal és barátjával még ma síelni fogunk. Az osztrák Alpok síparadicsoma, így nevezik maguk az osztrákok is ezt a vidéket, több mint száz kilométer összekötött pályán lehet folyamatosan lesiklani, és a lejtő alján már szállhatunk a rákövetkező felvonóra. Megkímélt az időjárás bennünket, a rossz előrejelzés ellenére, ragyogó napsütésben élveztük a lesiklást. Elszakadtam a fiúktól, fiam barátja első alkalommal húzott sílécet a lábára, és dzsúdózott. A síelés egyedi mozgáskultúrát kíván, aki még nem tud szlalomozni, annak a lejtő oldali fél lábán állva kell oldalmenetben csúsznia, majd következik a fordulat, és lábváltás. Zsolt nem érezte meg mi a teendő, két lábán mereven, akár a dzsúdónál állt a lécen, aminek egyenes következménye a lejtmenetbe fordulás, vagyis a legmeredekebb irányba állás, és a fölgyorsulás. Minél merevebbek a lábak, annál rosszabb, annál előbb kell a vészhelyzetben teendő oldalra esést választani. Zsoltot segíteni kellett, a lecsatolódó lécért menni, és időben szólni, ess el, meghalhatsz! Így maradtam magamra, és csúsztam, élveztem a szabadságot, délután már kevesebben vannak a pályákon, a délelőtti erőteljes síelés után jól esik a lazítás.
Néha-néha láttam a fiúkat, láttam Zsoltot hosszú métereken át nadrágfékkel, vagy lécek nélkül csúszva, hengeredve, lejtőnek lefelé mozogni, elvoltak egymással, de egyre ritkábban találkoztunk, egy idő után éreztem, fáradok. A tetőn, az utolsó felvonóoszlopnál szóltam a fiamnak, remegnek az izmaim, jobb lenne, ha a felvonóval mennék le, de léccel a lábamon, vállamon már nem tudok fölérni a végállomáshoz, vinné magával a léceket, majd fölgyalogolok. Csalóka a távolságbecslés a meredek hegyoldalon, egyre lassabban lépegettem, és a meredeken visszafelé kezdtem csúszni, nem haladtam egy tapodtat fölfelé. A felvonó már elhaladt a fejem fölött, és az utasokkal megrakodva, indult is a járat lefelé. Az utolsó! Az állomáson kialudtak a fények, határoznom kellett, elindultam lefelé a meredek hegyoldalon. Minden lépésem után, megcsúszott a lábam, combizmaim képtelenek voltak megtartani a testem. Leereszkedett a felhő, elért, és alig láttam tovább az orromnál. A felhőből meginduló havazás, a megélénkülő szél, a reménytelenség érzetét alakította bennem, csak arra gondoltam lefelé, lefelé minél előbb, erőm fogytán, ha itt ér az éjszaka megfagyok. Elfogyott teletömött zsebemből a diós mogyoró, a tömény tápszer, fázni kezdtem, és egyre lassúbbá váltam, számolni kezdtem lépéseimet. Kétezer méter magasan vagyok, a hegy elég meredek, lépésenként egy, másfél métert jutok lefelé, sokáig kell számolnom. Elvétettem a számolást, elölről kezdtem, már arra gondoltam bolydultan, párosával számolok, előbb elérem a kettőezret, aztán rájöttem hiába a számolás, az út marad. Megpihenek, erőt gyűjtök, a gyorsabb haladáshoz, elnyomott az álom. Piros ruhás férfi ébresztett, és erős karjával tartva siklott lefelé velem, lenn forró rumos teát öntött belém, megmenekültem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése