Vesztesboldogság
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. október 16.
Velem mindig történik valami…A tűzkeresztségen már átestem, nem az első csatám. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet. Létszámbeli fölény, viszonylag jó terep, ahol embereimet elhelyezhettem: Hátul egy dombon hagytam néhányukat, figyelőállást vettek föl, állandó őrszem vigyázott, félóránként váltották egymást, négyen voltak mindösszesen. A napok óta tartó várakozás kifárasztotta őket, ezért is döntöttem a félórás váltás mellett. Megparancsoltam, hogy a legkisebb változásra adjanak jelt, akkor egy kiadós ágyúzás után megindulok embereimmel, és támadásba megyünk át, más választási lehetőségem nem volt. Minden szálat elvágtak tőlünk, a hírközlés sem működött, repülőgépnek már hónapok óta nyomát sem láttuk, az arcvonal tovább húzódott keleti irányban, megállapítottam senki másra magunkon kívül nem számíthatunk. Egyedül voltam, tiszttársaim elestek, egy őrvezetőt jelöltem a figyelőszolgálat élére, lenn a domb alatt magam intéztem mindent. Naplóm bejegyzései egyre másra csak a változatlanságot tartalmazták. A teljes időt legényeim még meglévő harci moráljának őrzésére fordítottam, körbejártam a körletet, mindössze másfél kilométernyi szakaszon helyeztem el őket, magam középen ütöttem föl a parancsnoki sátrat. Sátrat? Két vízhatlan katonaköpeny alatt húztam meg magam, elesett bajtársaimtól maradtak vissza. Meleg élelem teán kívül nem volt, konzervet ettünk hetek óta, az utánpótlás megfeledkezett rólunk, mint mondottam a hírközlés magszakadt, kiépítésére nem volt mód, rádióadónk tönkrement, hozzáértő lett volna, ám a maghibásodott alkatrész gyári termék, ezért javíthatatlan volt. Láttam embereimen, fáradozásom kevés sikerrel jár, egyre többüktől hallottam kétségeiket, van, lesz remény ebből a kutyaszorítóból szabadulni? Ha éreztél pattanásig feszült idegállapotot, amikor dobol a homlokodon a megfeszült ér, torkodban érzed szíved lüktetését, engem is egyre inkább hatalmába kerített a furcsa állapot, és fölrémlett bennem talán embereim sem igen látják rajtam a parancsnoki eltökéltséget, személyes biztonságukat. A körletet jártam, amikor megérkezett a jelzés a dombról, az ellenség befészkelt állásaiban mozgolódás támadt, elindítottam az ágyúzást két, tizenhatos lövegemmel, kilövettem az összes tartalékot, többre nem lesz úgysem lehetőségem. Kifutott a maradék ötven lövedék, ez volt a jel a támadásra, megindultunk. Az ellenfél részéről még semmi jel. Félúton aztán elkezdődött a mindent elsöprő tüzérségi előkészület, jól beállított irányzékkal, sorra hullottak embereim, iszonyat volt látni a mészárlást. A felcsert is találat érte semmi földi segítség senkinek a számára. Úgy hiszem, az utolsó találat engem érhetett, még életben voltam, halálos csend vett körül. Az ellenfél diadalmámorban kiáltott föl győztünk, győztem, nem maradt egy embered sem épen, szétlőttem katonáidat. Tény, még pihegtem, ellenfelem parancsnoka hozzám rendelte felcsereit, állítsanak talpra, a győzelem élő tanúját menteni kell, ez is a hadi morál része.
Na, ugye, hogy győztem, fölényeskedett unokám, én megadtam még egyszer magam, vállra fektetett, rám telepedett. Boldogan öleltem át a büszke győztest.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése